Nem sok szebb dolgot hallasz ennél idén.   Dream Interpretation by Kazuya Nagaya

Ezek a faszok tavaly kiadták ezt a bámulatosan nehéz, rút, gecis, rohadék lemezt, idén márciusban pedig már jön is az új. Olyan, mintha a Melvins, a Killdozer és a Sons of Otis egy széthugyált sikátorban éppen szarrá verné azt, aki számodra a legfontosabb. Ezeket a málhásan omladozó, pszichedelikus,…

Sula Bassana kultikus psych-triója és minden idők egyik legjobb együttese közösen keresik a bekábultság magaslatait a Riot Season split-sorozatában. Fogalmam sincs, mi kellhet még. Aki a lemez végére nem kúszik be a szőnyeg alá, az nem pörkölt eleget.   In Search Of Highs Volume 3 by ELECTRIC MOON…

Van egy sztorim. Ez a zenekar - ami tulajdonképpen egy ember - adott egy olyan koncertet Amszterdamban, mittomén mikor, hogy majdnem elbőgtem magam tőle. Erre emlékszem az estéből egy csajt leszámítva, aki amúgy a koncertre hívott, és akinek tulajdonképpen ezt a posztot köszönheti az örökkévalóság.…

Mick Harris pont úgy sétálgat új lemeze borítóján, mint aki tisztában van vele, hogy megint kurva jó dolgot csinált. Súlyos az egész, ismeritek, de azért amikor megszólal Jason Williamson (Sleaford Mods, ha ma születtél), az csúcspontja bárminek, bármikor.  Cafe Mor by Scorn

Köszönjük. A blog 2020-tól fizetős lesz.   

Frank Gary Martin (Pain Teens), Gary Chester (Ed Hall, Pong) és Nathan Calhoun (Chaindrive, Unicorn Magic, Butthole Surfers, Gibby Haynes and his Problem) merőben lenyűgöző együttese annak ellenére volt kurva nagy Bécsben a Flipper előtt, hogy az egyik számukat csak második nekifutásra tudták…

Magnus talált valahol egy vinyón két kiadatlan számot saját magától. Fingja sincs, hogy mikor, hogyan, hol készültek. Pofozott rajtuk egyet-kettőt, és íme, a két elfeledett szerzemény, 30 percben. Teljesen Solar Fields amúgy mindkettő, nincs mitől tartani. A Sourcebook kifejezetten óriási, de a The…

Martin Nonstatic és Esko Barba kitűnő közös lemeze. Nyilván az Ultimae adta ki. Nyilván kibaszottul jó. Feküdjetek szépen le és hallgassátok végig, kussban. Ilyen vagy olyan utazáshoz is tökéletes (ha már amúgy tájak inspirálták). Csak hagyjátok hatni, van egy szép íve. Érezzétek az időt és a teret…

Ugyan Greene meg tudja táncoltatni a népet, nem is mindig a legkifinomultabb módon, de amit az idei nagylemezén csinál, az más. Szétszedi a táncparkettet, nem érdeklik az olcsó fogások, nem foglalkozik felszínes örömökkel és vágyakkal. A clubzene, a disco, a house, a techno elemei itt vannak,…

Mintha az A Place to Bury Strangers, a Ceremony és talán a Lightning Bolt amfetaminon akarna játszani könnyedebb, poposabb dolgokat egy letaglózó szakítás után, sikertelenül. A srác első csodás anyagáról volt itt szó, az idei cuccát pedig csak és kizárólag valamiféle csúcsteljesítményként lehet…

Nagyon fasza volt a két éve megjelent első Weeping Icon lemez (vagy mi volt az), de a generikus zajpunk dalok (ha vannak ilyenek) és a szétszedett, agyonvágott, kísérletezősebb őrületek egyvelege nem adott ki valami túl következetes összképet. Ellenben az idei. Mekkora már. Katakombákból csengő…

Egy hongkongi gitárhős és egy kanadai basszusgitáros bámulatos kettőse Pekingből. Messzemenőkig zseniális. Emlékszem, mikor kijött, egymás után meghallgattam négyszer. Vagy ötször. Azóta már a gerincvelőmben van. Kurva nehéz összerakni írásban, hogy mi a fasz. Klasszikus blues-futamok,…

Melankolikus, befordult, csodálatosan lassú, bájosan elkeseredett, imádni valóan nyers, pszichedelikusan nyúlós minimalista hálószoba-punk tizenéves lányoktól. Olyan, mintha valamiféle lecsupaszított, lesikált, leszedált pucér Sonic Youth- és Nirvana-dalokat vonszolnának végig a Not Not Fun legjobb…

Berlin techno-úrnőjének idei lemezét eddig még nem tudtam megunni. Lenyűgöző. Kevés szebb dolgot hallottam idén, ki sem tudok emelni számokat róla. Jó, a Love Distrotion a himnuszom, de lesz nektek is róla ilyesmitek. Alientronic by Ellen Allien   

A Luggage idei lemeze nagyon meg fogja melengetni azoknak a pöckét, akik szeretik a Shellacot. Remélhetőleg azoknak is, akik nem szeretik a Shellacot, de ezekre a szakadár hitetlen bugrisokra ne is pazaroljuk tovább a drága időnket. Persze nem totális Shellac-nyúlás és nyilván meg lehet említeni a…

Nem tudom megunni. Mindig tarol az arc, most épp eddig ki nem adott durvaságokkal.  American Flesh For Violence by Vatican Shadow

A MikTekkel közös cuccaiból gyűjtött 2016-os remek Far & Off és a legutóbbi, immár 7 éves, szintén nagyszerű Pollen után Aes Dana végre új nagylemezzel jött elő így 2019 végén, ami kibaszottul jó hír ám. Nem mintha Villuis olyan nagyon tudna hibázni, de az Inks az egyik legjobb lemeze eddig, ha…

off | fb | gig

Wayne Adams és Iggor Cavalera fantasztikus közös munkája. Világtemető, kvázi-indusztriális zajrock-szerű dühöngés a világégés szennyesen forrongó küszöbén. Anyázó elektronika, bősz kalapálás, kegyetlen nyekergés, heveny riffelde, málhás monotónia, apokaliptikus reptetés, kiakadt óbégatás, harag és…

Ha már a FB-csoportban szó esett a post-punk/goth/cold wave bandákról, akkor következzen egy idei korong, ami minden post-punkernek tetszeni fog: a Sea of Worry a Have a Nice Life harmadik lemeze, és nemcsak én, hanem szerkesztőtársnőm is üldögél rajta egy ideje. A duó negyvenöt percben eljátszik…

Kihagyhatatlan remekmű azoknak, akik legalább egyszer már beleszagoltak egy marihuánás cigarettába, távolról, bizalmatlanul. Biztos van olyan bájos nyomorult, aki tisztán is értékeli az ilyen és ehhez hasonlóan mesteri, súlyos, nyúlós, elszállt, kemény és mégis finom, lassan és szentséges…

Ragacsosan magába húzó hipnotikus trip, mélyében disszonáns gitárhangokra bágyadtan kántáló kórussal, és mikor közelebb érsz, látod, hogy szatír fakírok betépve vigadnak egy lassan nyekergő jukebox romjai fölött. A Queen Elephantine tagjai poszt-apokaliptikus free jazz, dimenziókon túli drone és…

Lehet, hogy nem tűnt fel sok mindenkinek, de Gulyás András tegnap kisebb csodát művelt a Test Dept előtt. Ha mondjuk kétszer ilyen hangos lett volna, akkor én sikítva mászok fel a színpadra megölelni. De így is bőven szétküldött a setét, komor, transzolós, felemelő technójával, amiből volt is és…

Justin Broadrick és Kevin Martin (és a szintén zseniális Moor Mother) a kibaszott Techno Animal után újra széttolja a hülye fejed. De nagyon. Fontos, értékes, zavarba ejtő, nehezen megismételhető tagló.    Wrecked by Zonal

Felhívták a figyelmünket egy égbekiáltó hiányosságra. Nincs értelmetlen évlemezézés úgy, hogy ezt nem hallottad.  Itt volt róluk szó. Maps And Territory by Juju

Simán a legjobb buli volt OFF-on Martyna Maja másfél órás, kíméletlenül sötét és beteg és erőszakos és végtelenül dögös techno-pusztítása. Kicsit azóta szerelmes is vagyok a csajba, de tudom, hogy semmi esélyem nála.  

Éjfekete nihiltechno azoknak, akik szeretnek hétköznap délutánonként szüzeket áldozni az urbánus Sátán forró szemétszagú oltárán. Briliáns baszatás, szigorú, a maga kíméletlenül istentagadó módján szakrális, irdatlanul kemény szutyok, amit az elképesztően latin démonidéző kántálás tesz igazán…

Teljesen egyértelmű, hogy a legjobb dolog, ami a rockzenével történt, az a kábítószer. Bármilyen kábítószer. Aki szereti a korai Skullflowert, a Butthole Surferst, a Terminal Cheesecake-et, a japán szipedelikus nagy öregeket, a krautrockkal vegyes, monoton - de mégis improvizatív - szarrá transzolt,…

Sok minden történt eddig 2019 szennyes zenei évében, az egyik legjobb dolog pedig az, hogy többek között az Arab on Radar és a Doomsday Student tagjai világra fingották a Psychic Graveyardot, ami egy kibaszott csoda. Már persze akkor, ha csodaként éled meg a beteg, pszichotikus, felháborító,…

A Not Not Fun legjobb együttese három évvel a bámulatos Eternal Delight után megint kiadott egy olyan lemezt, amit nem igazán lehet elégszer meghallgatni. Ha van igényed a nyugalomra, a tiszta fejre, a szarságok feletti lebegésre, a meghatódásra és a megbékélésre, akkor íme. Jó lenne egyszer és…

Oliver Ho újra itt van, a White Rats fantasztikus folytatásával pedig újra szétkalapálja a nyomorult fejeteket. Nyilván kurva jó. White Rats II by Broken English Club  

Szóval, ez itt Steven Stapleton első válogatáslemeze, amin a kedvenc szarai vannak. Mindenféle. Akármik. Kurva jók, érdekesek, megváltják a világod, felnyitják a szemed, új irányokat jelölnek ki számodra. Francia dolgok, ennek ellenére jók. De nagyon. Nyilván nem várhatja senki, hogy…

Fogalmatok sincs 2019-ről, amíg a fenséges HTRK merőben fantasztikus új lemezét meg nem hallgattátok, nagyjából tízszer naponta. Elveszel benne és elveszel magadban. Lebegsz és mélyülsz és befordulsz és csendben vagy. Letaglózó, komolyan. Egy első pillanattól fogva kitűnő zenekar hogyan lehet mégis…

Idén 20 éves ez a nem csak címében kurvára bomba klasszikus. Aztán nemsokára jön a Zonal, hasonló szellemiségben. 

A brutális Contact után két évvel Margaret Chardiet újra agyonvág. A lemezt élőben, egyben vette fel az egyik arc az Uniformból. Mind megszólalásában, mind a kurvára idézőjeles dalok tekintetében mesteri, csak legyen elég merszed és ideged hozzá. Mondjuk, magához képest ez egy egész slágeres cucc…

Kevés lemezt vártam jobban idén az új Blanck Massnél. Benjamin John Power a remek Fuck Buttons immár hat éve tartó hiátusa alatt egyre jobb és jobb lemezeket rakott ki, amikről hosszú oldalakon keresztül lehetne áradozni. Az új is olyan, hogy bazeg. Nincsenek műfajok, nincsenek korok és nincsen…

Rave bazdmeg, de milyenül már! Kislemez, nagyon nagy gyilok. Akármikor ki képes sikálni bármit a fejedből. Az Another Day sláger és veretes zenemű egyben. Ha még nem utáltad meg a blogot, majd most meg fogod. Sharp Like A Razor by Clouds

Ocsmány sludge-doom, ahogy azt kell, ocsmányul, ugye. Lassú számok, nagyon lassú számok, gyorsabb számok, hosszabbak és rövidebbek, vágjátok. A lényeg az, hogy irdatlanul gonosz, hogy öncsonkítasz a világvégébe bámulva, haragos vicsorral a hülye fejeden, felemésztve az üdítő nihil pállott…

Egy évtizeddel a nagyszerű The Failed Convict után visszatért a kibaszott Cable, méghozzá, ahogy hallom, egy fergeteges lemezzel. Mekkora együttes már ez is. Amúgy én meg voltam győződve róla, hogy nekik kapáltak.  Take The Stairs To Hell by Cable