Mintha az A Place to Bury Strangers, a Ceremony és talán a Lightning Bolt amfetaminon akarna játszani könnyedebb, poposabb dolgokat egy letaglózó szakítás után, sikertelenül. A srác első csodás anyagáról volt itt szó, az idei cuccát pedig csak és kizárólag valamiféle csúcsteljesítményként lehet leírni. Ennél hangosabb, torzabb, agyfalszaggatóbb, őrültebb és ijesztőbb hangzást, a kurva életbe. Ez a kibaszott lemez lezavarja a vakolatot a falakról és törik tőle minden ablaküveg. A legdurvább pillanataiban rá kell fognom a bordáimra, hogy ne akadjanak össze. Közben meg a szíved is remeg a tomboló hangorkán szépségétől, bámulod azt a bizonyos cipőt az aprózódó világ küszöbén (doomgaze, vagy mi a szar). Molekuláidra robbant, amikor akar. Érzékenyen felemel és a lelkedbe bújik, amikor akar. Néha egy számon belül is. A Trainwreck belez és leégeti a szőrt a seggedről, utána meg mi már a Have it Your Way. Bizarr, bazdmeg, bizarr egy mestermű ez, de mestermű. Egyszer nem elég meghallgatni, a felét se fogod elsőre érteni és érezni, el leszel foglalva a hirtelen beköszönő sérveddel. Nehezen feldolgozható, hogy egyetlen fiatalember miként képes több mint egy égbekiáltóan tartalmas és nehéz és kíméletlen órában így megrázni a hülye kis világot körülötted és benned.