Kevés lemezt vártam jobban idén az új Blanck Massnél. Benjamin John Power a remek Fuck Buttons immár hat éve tartó hiátusa alatt egyre jobb és jobb lemezeket rakott ki, amikről hosszú oldalakon keresztül lehetne áradozni. Az új is olyan, hogy bazeg. Nincsenek műfajok, nincsenek korok és nincsen kísérletezgetés a kísérletezgetés kedvéért. Mármint továbbra sincsenek. Amit Power csinál, az sokkal több és fontosabb. Monumentális falak gyilkos tömegű hangokból, vaskos színek ezrei, bizarr hangulatok fenséges összessége, gyönyörű málhák és ezerrel tomboló könnyed dallamok feldolgozhatatlan, füleket tépő sodrása építi rá az elmédre az új lemezt is. Jobban, mint eddig bármikor. Kultúratemető, kíméletlen poszt-indusztriális önfeledés katartikus, csodálatosan zakatoló táncban, zseniális monotóniával és zseniális modulációkkal. A gyász, a boldogtalanság, a keserű harag, az elidegenedés és megannyi szélsőséges érzelem játszva, vibrálva, fantasztikusan emberien emel fel megtisztító, új, kibaszottul euforikus dimenziókba, miközben csak tátod a szád, bólogatsz és rázza a végtagjaidat ez a nehezen megismételhető, megmagyarázhatatlan, ambivalens, pusztító láncrázással vegyes őszinte öröm. Kurva nagy transz, kurva nagy erő, kurva nagy zeneszerzés. Jó újra és újra hallani, tele van letaglózó, bámulatos, zavarba ejtő részlettel. Jelenleg senki nem csinálja ezt utána.

Ha valakinek kellenek a korábbi lemezei:

World Eater

The Great Confuso EP

Dumb Flesh

Blanck Mass