Nagyon fasza volt a két éve megjelent első Weeping Icon lemez (vagy mi volt az), de a generikus zajpunk dalok (ha vannak ilyenek) és a szétszedett, agyonvágott, kísérletezősebb őrületek egyvelege nem adott ki valami túl következetes összképet. Ellenben az idei. Mekkora már. Katakombákból csengő destruktív, kíméletlen, monoton nyekergés-hegyek, dögletes, pszichotikus, sötét rock and roll, némi post-punk hullaszag, sikonyálás és cinikus spoken word odamondás, dörgő basszus-massza, önkívületben pogótánc és fenséges, emlékezetes, egymásba hömpölygő kegyetlen dallamok kifejezetten felemelő monumentuma. A dalok közti szép kis drone-dallamolás és experimentális hülyülés kell, pihentet a málhás bólogatások és a heveny rángások között, de élőben állítólag még levegőt venni sem állnak meg, csak tolják szünet nélkül ezeket a lenyűgöző dalokat.