Zajrockerék örülnek. 

Boriskáék invenciózusak, mint mindig: egyedül J-Popot nem játszottak még.

Mostanáig. Viccnek jó, de szerintem 24 percnyi hulladékot gyártottak.

Kevés lemezt vártam jobban idén az új Blanck Massnél. Benjamin John Power a remek Fuck Buttons immár hat éve tartó hiátusa alatt egyre jobb és jobb lemezeket rakott ki, amikről hosszú oldalakon keresztül lehetne áradozni. Az új is olyan, hogy bazeg. Nincsenek műfajok, nincsenek korok és nincsen kísérletezgetés a kísérletezgetés kedvéért. Mármint továbbra sincsenek. Amit Power csinál, az sokkal több és fontosabb. Monumentális falak gyilkos tömegű hangokból, vaskos színek ezrei, bizarr hangulatok fenséges összessége, gyönyörű málhák és ezerrel tomboló könnyed dallamok feldolgozhatatlan, füleket tépő sodrása építi rá az elmédre az új lemezt is. Jobban, mint eddig bármikor. Kultúratemető, kíméletlen poszt-indusztriális önfeledés katartikus, csodálatosan zakatoló táncban, zseniális monotóniával és zseniális modulációkkal. A gyász, a boldogtalanság, a keserű harag, az elidegenedés és megannyi szélsőséges érzelem játszva, vibrálva, fantasztikusan emberien emel fel megtisztító, új, kibaszottul euforikus dimenziókba, miközben csak tátod a szád, bólogatsz és rázza a végtagjaidat ez a nehezen megismételhető, megmagyarázhatatlan, ambivalens, pusztító láncrázással vegyes őszinte öröm. Kurva nagy transz, kurva nagy erő, kurva nagy zeneszerzés. Jó újra és újra hallani, tele van letaglózó, bámulatos, zavarba ejtő részlettel. Jelenleg senki nem csinálja ezt utána.

Ha valakinek kellenek a korábbi lemezei:

Ez a két nagyszerű zenekar már nem először gyalázza szét a füleket, testeket, elméket. Csodálatos anyag, de az életigenlő jó kedélyt ne itt keresse senki. 

Az új Föllakzoid album négy évvel ezelőtti elődjéhez hasonlóan a német-chilei Uwe Schmidt kooperációjával született meg, és egy újabb lépést tett a motorikus pszichó krautrock felől az elektronikus hangzások felé vivő úton. A  banda tagjai egymástól függetlenül vették fel a saját zenei sávjaikat, majd elküldték őket Uwenak, aki a különálló darabokból összeillesztette a magát az albumot. A végeredmény minimal techno hatásokat mutat, vibráló ritmusokkal (a harmadik dal pl. valami, amit western-kraut-droneként írható körül), az egy órányi hanganyag pedig amolyan "variációk egy gondolati témára" jellegű lett. Itt-ott próbára teszi a hallgató türelmét, de a megfelelő hangulatban fülelve könnyen magába szippant.

 

King Gizzardék idén másodszor.

"Hirtelen ott termett, mint egy új Oh Sees-lemez."

 

Rave bazdmeg, de milyenül már! Kislemez, nagyon nagy gyilok. Akármikor ki képes sikálni bármit a fejedből. Az Another Day sláger és veretes zenemű egyben. Ha még nem utáltad meg a blogot, majd most meg fogod.

Ausztrál punklegendák a '90-es évekből. Ennek ellenére tavaly adták ki az első nagylemezüket, ami ez, és ami kurva jó. Baszottul összerakott, kifejezetten málhás, zajos, összetett és pszichotikus és láncrázó csodapunk ez, amit minden elképesztő zeneisége ellenére is Linda Johnston dallamos-ritmikus üvöltése, kiabálása, kvázi-éneklése emel az egekbe. Ez az asszony baszki úgy vonyít, hogy a lemez felénél neked kell helyette bevenned a Tantum Verdét. Igazi punk díva, ott a helye Alice Bag, Siouxsie Sioux, Poly Styrene, Thalia Zedek, Kathleen Hanna és más méltán elismert hölgy mellett. Ez a lemez meg hiánypótló gané egy rockünnep, aki szereti az aussie szennyet, az nem lőhet mellé.

Doug Burns, a kibaszott Red Dons gitáros-énekese és David Wolf, a kibaszott Daylight Robbery gitáros-énekese majdnem 10 éve fogtak össze Endless Column néven, hogy aztán idén végre kijöjjenek az első lemezükkel, ami amúgy részemről az év egyik legjobbja is. Fantasztikus, sodró, emlékezetes, megemelő dallamokkal teli punk modorban odarúgott isteni teljes-akkordos izompop a Hüsker Dü, a Terrible Feelings és a Wipers nyomdokain. Együtt fogsz énekelni a lemezzel az elejétől a végéig, aztán újraindítod. Én próbálom megunni, de egyelőre nem megy.  

Rebecca Foon, csellista, énekes, zeneszerző, nagyjából zseni. Nem igazán lehet hova ragozni azt, hogy mennyire kurvára megríkatóan és megtisztítóan gyönyörű, katartikus spirituális táplálék ez a két lemez. Én az A Common Truth (amin amúgy ott van Warren Ellis is, az első lemezén meg Colin Stetson, szóval na) felénél általában a padlón fekve adok hálát az életemért. Olyan felemelő szakrális sötétség árad itt organikusan, minden kiszámolt mázsájával, ami tud fájni, tud szaggatni, tud ordítani, de közben átölel, szeret, aggódik és védelmez. Ez a sötétség talán még meg is világosít. Bámulatos munkák, kötelezővé kellene tenni őket mindenhol, mindenkor, mindenkinek. Aki szereti a Halott embert, Groupert, Steve Von Till és Scott Kelly sirámait, vagy egy-két fasza gyászmisét, annak ez ünnep.    

Ocsmány sludge-doom, ahogy azt kell, ocsmányul, ugye. Lassú számok, nagyon lassú számok, gyorsabb számok, hosszabbak és rövidebbek, vágjátok. A lényeg az, hogy irdatlanul gonosz, hogy öncsonkítasz a világvégébe bámulva, haragos vicsorral a hülye fejeden, felemésztve az üdítő nihil pállott geciszagától. Én napfényben még nem tudtam végighallgatni, de ahogy eljön az este, szétbaltázza a nyomorult éned.

Nagy a rohadás ebben a szar nyárban, de ezzel a csodálatos, mindennél nyáribb lemezzel simán viselhető. Feszes és mégis kurva laza tech-house, óriási pozitív vibrálással, fenséges dallamokkal, szofisztikált lépdeléssel, néhol finom klubénekkel, baszott nagy négyekkel, rohadtul megírva és felépítve. A legszebb zene a testnek, tele bensőséges energiával, megérinted a táncot járó Napot, szerelmet vallasz a transzban lüktető izzadt lelkednek és csak bólogatsz egy vagány napszemüveg mögé bújva, retek készen. Ha csak ilyesmi szólna Ibizában, esküszöm megnézném a térképen, hogy hol a faszban van.    

Majd' elfelejtettem, hogy két év után idén tavasszal megjelent a The Road második része.

Pokoli hőséghez illik az ósztrál Witchcliff muzsikája: a lemezborító azt sugallja, hogy nem hippi füvesemberként szentimenti dalokat pengetnek a lá peace-love-unity, hanem sokkal morcosabb vizeken eveznek. Így is van, a Föld másik oldalán élő négyesfogat a sludge metal igazhívei és terjesztői közé tartozik. Dalaikban másnapos látomásokat zenésítenek meg, az énekes és a gitárok pedig morognak, mint amikor trópusi vihar előtt jön fel az idő.

 

Délies ízek blues rockkal keverve: ez a New York-i I am the Captain muzsikájának lényege. Óriási fílinggel tolják az olyan dalokat, mint az albumot nyitó Bluzo Calrissian, de a laza nyári hangulat a lemez egészére jellemző. Füleldoda:

 

Hat év szünet után idén tavasszal jelent meg az új Stöner Kebab. Nagyot nem változtak, most is erős, riffekkel teli sivatagi rockot játszanak - de azt igencsak frankón műveli a toszkán banda. Ráadásul az előző albumuk még mindig elvihető akár ingyen is a Bandcamp-oldalukról.

 

Megérkezett az aussie Planet of the 8s második nagylemeze.

 

Pszichedelikus fuzzal fűtött improvizálás, riff-virgácsolás, és minimális ének jellemzi a japcsi Hibushibire második albumát. A harmincöt percnyi játékidőt négy szerzeménnyel töltik ki, és röviden azt is mondhatnánk, hogy ők az Acid Mothers Temple kisöccsei.

 

Nem vagyok a black metal nagy tudója, lehet, hogy A kibogozhatatlan kóborlás szar lemez, de nekem tetszik. Mert kihallom belőle téli erdő mélyén zúgó szelet, szinte látom a sötétben kergetőző árnyakat, és emellett frankón minden a helyén van. Kavarnak a gitárok, az énekes rikácsol, és az északi sötétben a hóvihar egyszer-kétszer átfújja őket a gothic metalba is. FB.

Legközelebb élőben: 2019. október 13., Dürer Kert

A kilencvenes évek végén egyetlen lemezes projekt volt a Leonie Laws, Roni Size és DJ Die trió alkotta Breakbeat Era. Bristoli tudósok azóta is kutatják, hogy miért csak bő egy évig létezett a formáció, de a konkrét választ még nem találták meg. Csak annyi a biztos, hogy az album megjelenése utáni siker ellenére 2000-ben oszoltak, és mindenki ment tovább a maga útján. Pedig anno a Music TV rendesen tolta a névadó dal klipjét:

Két hete jelent meg Lingua Ignota (alias Kristin Hayter) harmadik lemeze, és annyiszor jött szembe, hogy muszáj volt posztolnom. Az Ismeretlen Nyelv fedőnév alatt alkotó multi-instrumentalista hölgyet nehéz bárkihez is hasonlítani - egyrészt mert szerzeményei egyszerre táplálkoznak az operából, a dark/neofolkból és a zajokból. Egyedül talán Diamanda Galás jut róla eszembe párhuzamként, mert az ő zenéje is vagy katarzist, vagy pedig idegösszeomlást okoz a hallgatóban. Így már sejthető, hogy a római császár életéről szóló kvázi-konceptlemez sem egy napfényes-vidám calipunk album, hanem egy jóval nehezebben befogadható műalkotás. A szó elkoptatottsága okán nem akarom remekműnek nevezni, pedig ahogy Qka MC mondaná: "Ez itt az."

Legközelebb élőben: 2019. október 11., Budapest, Lärm

 

Akkor legyen ma Hardcore Péntek! Következő zenekarunk Floridából érkezett, és ők is a lápi fílinget ötvözik a köménymaggal, csak náluk emellett még hangsúlyos a punk összetevő is. A Culero összjátékideje ennek megfelelően alulról súrolja a harminc percet, és true punk/HC arcokhoz méltón 53 másodperces a legrövidebb daluk. Igaz, hogy a leghosszabb viszont egészen öt perc fölé kúszik, és ezzel érik el a "tíz dal = alig fél óra" átlagot. A király borító miatt lettem rájuk kíváncsi, és meg is nyertek maguknak mindent elsöprő energiabombájukkal.

 

A régmúlt idők mágikus orvoslásának döntő mozzanata látható a képen, amikor is a szakember önnön kezeivel távolítja el a páciens szervezetéből a beteg szerveket, eközben pedig jobb szemével figyeli a művelet pontosságát. Sejthető, hogy ez a páciens számára óriási traumával járt együtt - és ezt a Grogus a lehető legpontosabban érzékelteti muzsikájával. A rövid, fél óránál alig hosszabb album dalai kitűnően adják vissza a történelem előtti korok véres-verejtékes mindennapjainak súlyát, és letaglózó erővel sulykolják a hallgatóba: sose' műttesd meg magad konyhaasztalon!

 

A fura név mögött Jasmine Saarela, a Jess and the Ancient Ones énekesnője rejlik, akinek ez az első szólólemeze. A zene pedig a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének rockjából építkezik, amit nyugodtan nevezhetünk akár retro, vagy ősrocknak is. Aki kedveli a lassan fél évszázaddal ezelőtti utaz(tat)ós muzsikákat (vagy egyszerűen csak szereti Jess orgánumát), annak tetszeni fog.

 

Húsz éve jelent meg a The Soft Bulletin, amely a The Flaming Lips és a kilencvenes évek egyik legjobb nagylemeze. Az egy órás album a tudomány, a fejlődés, illetve ezekhez kapcsolódó felelősség kérdéskörét járja körül. A lemez témái ma is fontosak és aktuálisak, a banda két éve pedig szimfonikus zenekarral is előadta élőben a coloradoi Red Rocks színpadán.

Fiatal londoni druidák úgy döntöttek, hogy megmutatják, hogy mitől döglött a légy anno a stonehenge-i fesztiválok idején. Így is cselekedtek: alaposan megválasztották a szerzeményeikhez felhasznált hangszereket, és egy riffhegyekkel megtűzdelt, mélyen a hetvenes évekből táplálkozó sivatagi fuzzos albumot dobtak össze. Persze befigyel némi doom, és pszichedeliázás is, de ettől csak jobb lett a korongjuk. Mondjuk olyan címekkel, mint Take Me to Your Dealer, vagy Sleepy Eyes (Sonic THC) nem nagyon lehet hibázni.

 

A szűk húsz perces EP-n három dal, plusz az egyik demoja hallható, és a Marsi Vörös Ég továbbra sem tudott hibázni. Fuzzos sztóner muzsikájuk áthatóan búg a világ mind a négy égtája felé a francia sivatag mélyéről.

 

A Háromfülűek új játszótársukkal együtt öt szerzeményben és közel másfél órában mutatják meg, hogy milyen az igazi végtelenbe tartó űrbéli káposztával zamatosan zakatoló rögtönzés. Állati nagy jóság - mármint ha ők csinálják.

 

Ezzel a címmel más nem nagyon lehet a zene, mint doom. Így is van, mégpedig tradícionális doomot játszik a Destroyer of Light, amit jól meghempergettek a hetvenes évek Sabbathjában, és a Candlemassben. Mindent tudtok.

 

Mexikóvárosból újra szól a bonglövetű kézi készülék.

Tűzveszélyes! Nyílt láng használata és a dohányzás szabad!

 

Orosz körök nem tartják kizártnak, hogy a post-rock finom.

 

Egy évtizeddel a nagyszerű The Failed Convict után visszatért a kibaszott Cable, méghozzá, ahogy hallom, egy fergeteges lemezzel. Mekkora együttes már ez is. Amúgy én meg voltam győződve róla, hogy nekik kapáltak. 

Ennyi, basszátok meg, ennyi. 

Majdnem megfeledkeztem az új The National nagylemezről, pedig már két hónapja megjelent. Az I am easy to Find egyrészt egy korábbi dalukra (Hard to Find) reflektál, másrészt pedig az azonos című rövidfilmmel van kapcsolatban. Az alig fél órás alkotásnak nem filmzenéje az egyórásnál is hosszabb hanganyag, hanem inkább aláfestője ésvagy magyarázója annak. A mozgókép egy nő életét követi nyomon a születéstől a nyugdíjig, és ennek okán rengeteg énekesnő vendégszerepel a lemezen: Gail Ann Dorsey (Bowie ex-basszere), Sharon Van Etten, Mina Tindle (Bryce Dessner gityós felesége), Carin Besser (Matt Berninger énekes felesége), Lisa Hannigan, Kate Stables.

Legközelebb élőben: 2019. augusztus 10., 21: 30, Sziget, Nagyszínpad

Brit tudósok kimutatták, hogy a nottinghami erdőben napjainkban nemcsak népes hajléktalan közösség él (lásd: Robin Hood-történetek), hanem a rengeteg mélyén rejtőzködik egy, általában csak sivatagi környezetben megfigyelhető ötfős társaság is. Fő jellemzőjük, hogy botokra feszített húrokkal, illetve dobokkal csapnak zajt, miközben kántálva énekelnek. Hitük szerint ezen tevékenységük az égiek jóakaratának elnyerésére szolgál, és amikor csak tehetik, ezt az elfoglaltságot űzik. Élőhelyük könnyen azonosítható, szálláshelyük ugyanis messzire bűzlik az általuk égetett gyógynövények füstjétől.

 

A banda neve és a lemez címe - főleg a lemezborítóval - mindent elárul a muzsikáról. Sűrű, hideg, varacskos, súlyával beléd kapaszkodó, méregerős dalokból áll a Dead Rituals, az énekes pedig mintha a sáros miazmától öklendezve próbálná meg továbbadni a mondanivalóját. Küldeném mindenkinek, aki nem fél a mocsár mélyére lemerülni, és a rohadó trutymós vízben okkult imákat mormolva fulladozni.

 

A második The Dillinger Escape Plan nagylemez betöltötte a tizenötöt.

 

A texasi Khruangbin alapjáraton pszichedelikás-soulos-downtempos funkot művel, ám harmadik korongjukon az előző két albumról válogattak össze dalokat, melyeket jól megáztattak dubban. Elvarázsol, lelazít, megnyugtat: ezen bambulj, ne a hónap végi számlákon aggódj!

 

A Die Klute három jómunkásember projektje: Jürgen Engler énekest a Die Kruppsból, Dino Cazares gitárost a Fear Factoryből ismerjük, Claus Larsen elektromos-programozó-mindenes pedig Leæther Strip művésznéven alkot lassan harminc éve. Közös gyermekük pont olyan, mint amire számíthatunk: elektromos, ipari, szárazon dübörgő, betegesen perverz, és táncolható. Nem újítanak meg semmit, valószínűleg csak ráért a három fazon, ennek ellenére aki komálja az elmúlt évtizedek EMB és ipari cuccait, annak frankón be fog jönni.