A Membranes tökéletes példája az érthetetlenül alulértékelt zenekaroknak: a nyolcvanas években csupa zseniális lemezt készítettek, teljesen egyedi, de azért a brit post-punk tradíciókból okosan táplálkozó megszólalással, a noise rock határát súroló intenzitással. Aztán az évtized végén feloszlottak, tehát minden adott lett volna ahhoz, hogy a kilencvenes évek agresszív gitárzenekarai pionírként hivatkozzanak rájuk, de emlékeim szerint ez (egy-két kivételtől eltekintve) nem következett be. Aztán szűk két évtized után újraindult a pályájuk: kicsit nyugisabb tempóval lépkedve négy éve kiadtak egy nagyon erős visszatérő nagylemezt, rá egy évre annak remixváltozatát, majd idén jött egy igazi überalbum, amire én egyszerűen nem találok szavakat. Egészen más okokból a zenei világ nagyobbik része sem talál szavakat, ugyanis a Mark Lanegan Banddel közös turnéjukkal kapcsolatban sok helyen csak lábjegyzetben említik meg őket. Az ilyenkor kötelezőnek számító "post-punk legend" címkével le is tudva egy hibátlan életművet. Annyi baj legyen, mi holnap megtekinthetjük őket Lanegan bácsi szertartása előtt, aki egyébként szintén oda van ezért a lemezért.

>