Néhány hete egy másik csatornán megígértem jószívvelnek, hogy amint visszatérek a rendszeres posztoláshoz, az elsők közt fogom kirakni ezt a lemezt. Nos, a jövőt nem láthatom előre, egyelőre fogalmazzunk úgy, hogy visszatérőben vagyok, várni viszont már nem bírok, mert ez egy irdatlanul bivaly lemez, muszáj megmutatnom. A Black Bombaim talán már feltűnt itt egyszer, ők egy portugál banda, amolyan instrumentális pszichedelikus rockot tolnak, enyhén experimentális ízekkel, Peter Brötzmann meg hát... ő Peter Brötzmann. Legenda a free jazzben, szaxofonon és klarinéton  játszik, de például a tárogatónak is igen jó ismerője. Kettejük kooperációjából pedig stílusában pont egy olyan album született, amilyet gondolnánk, ám olyan zabolátlan, őserejű, lávaként fortyogó előadásmódban, ami tényleg csak a legspontánabb rocklemezek sajátja. És ez nem kis részben köszönhető Brötzmannak. Talán csak Steve Mackay (akivel egyébként szintén zenéltek a portugál srácok) fújta ilyen vadállati erővel a Fun House albumon.

Más: Brötzmann tehetsége tovább öröklődött, bizonyíték erre Caspar Brötzmann munkássága. A Caspar Brötzmann Massaker egyik lemeze szintén szerepelt már a blogon, de majd javítunk a statisztikán, mert egyetlen lemez egy ilyen zenekartól méltatlanul kevés.

>