Brazil space rock női énekkel, pszichodélikusan, ahogy kell. A nótalány hangja Sandy Dennyre (Fairport Convention) emlékeztet, de ez legyen a legkevesebb. Hihetetlen, hogy milyen kincsek lapulnak az amazóniai esőerdő mélyén! FB.

 

Simán az év egyik legsúlyosabb lemeze. Liz Harris egy kibaszott zseni. Senki nem csinálja azt, amit ő, senki sem képes rá. És akkor jön Nivhek néven (még télen adta ezt ki) és belebújik a gerincedbe és úgy borzongatja szét szépséggel, gyásszal, sötétséggel, rejtéllyel és végtelenül mély gondolatokkal a rettegve, meghatva, ámulva remegő lelked, ahogy egyetlen korábbi Grouper-lemezen se tette még. Brutális. Legyen segged ehhez a minden pillanatában megrázó és gyönyörű lemezhez, bele ne merj tekerni, számot ne merj ugrani, mert szétütöm a hülye fejed.  

Noah Anthony fantasztikus új lemeze, Elaine Kahn verseivel és szövegeivel.

Hadd ne kelljen már bemutatni a Profligate-et. 

Nemcsak kezdésnek volt kiváló, hanem még jó ideig a rákövetkező Sigur Rós albumok is egyediek és páratlanok voltak: húsz éves lett az Ágætis byrjun (A Good Beginning). A három lemez közül az elsőn az eredeti album, a másodikon az 1999. június 12-én az Izlandi Operaházban adott koncertjük, a harmadikon pedig nagyrészt demok és ritkaságok hallhatók.

 

A lemezborítón ijedt rajongók láthatók, akik megszeppenve nézik a zaj- és riffmámorban fetrengő gitárost. Eközben egyikük a pincehelyiség tisztaságát kifogásolja magában, a másik arra gondol, hogy milyen félelmetes és nehéz tud lenni a rákenró életstílus, de persze most is a harmadik látja pontosan a helyzetet. Szerinte, ha megérkezett az új METZ album, akkor nincs mese, azt kell csapatni!

 

Királyos albumot adott ki két hete a Quantic: az Atlantic Oscillationsről hiányzanak a Curao folkos-dubos dalai, ugyanúgy, mint a nagyzenekarra hangszerelt szerzemények. Helyette most a nyárias nu jazz és downtempo került előtérbe, hol kicsit jazzesebben, hol pedig inkább elektronikusan. Vízpartra, szobába, merengéshez, össztánchoz egyaránt nagyszerű.

 

Három új dal, közel 35 percben - más előadónál ez akár nagylemez is lehetne.

 

A krétafehérre mázolt Deb DeMure (Andrew Clinco,The Marriages) és Mona D. (Alex Nicolaou) felcsapták a vizorokat, hogy a VHS-korszak szintihullámjából merítkezve egy harmadik lemezt is gyúrjanak, ami a két évvel ezelőtti The Demonstration-nél némileg dreampoposabb és könnyebb hangulatú korong lett, de megint kellően hipnotikus ahhoz, hogy napokra belemásszon a fülbe.

Kaliforniából csapatja a blues-os sivatagi rockot az Agyonhajszolt Albatrosz - a viharos időben is szárnyaló madáron messziről látszik az igénybevétel, elég, ha csak megtépázott szárnyaira és tátott csőrére nézünk. Azt viszont nem tudom, hogy miért akarja egy óriási, nyél nélküli konyhalapát a levegőben elkapni.

 

Mindenkinek szép hétvégét kívánok. 

Négy év után új Pleasure Leftists. Csak vágjátok már őket. Ha nem, akkor post-punk, jól. 

Remélhetőleg már épp eléggé ismeritek őket. Ha nem, akkor kurva jó múltidéző hideg és sötét post-punk.

Wear Your Wounds, harmadszor is. Felkavaró, atmoszférikus, szívfacsaró.

Megérkezett a másik Bratyócska nagylemez. Vagy az egyik, mittomén.

 

A Relapse égisze alatt itt az ötödik Torche nagylemez, amire pár évet várni kellett a 2015-ös Restarter után. A három előzetesen megcsillantott dal (Admission, Times Missing, Slide) alapján már sejteni lehetett, hogy a 11 tételt felvonultató albumban sem fogunk csalódni, bizony: pajkos riffek, fülcirógatás, néhol nosztalgikus elszállásokkal leöntve, annyira esik jól, mint az első nyári fagyi, csak ez a 11 gombóc egyáltalán nem fekszi meg a gyomrodat, minimum kétszer lepörgeted egymás után. 

Grúvos, mint a Mastodon, sikál, mint a Deftones, és progos, mint az A Perfect Circle - mindezt tudja az Irata, emellett zenéjükből kihallatszik némi Torche és Jane's Addiction is. Vagyis dalaik számtalan forrásból táplálkoznak, melyeket nemcsak sikerült közös nevezőre hozniuk, hanem hozzáadták azt a bizonyos pluszt is, amitől hallgattatják magukat.

 

A humor és az újraértelmezés jegyében nevével a Sly & The Family Stone funkszóbradáira utaló banda a jóízű vadság, a kontrollált káosz és a kísérleti elektronika, valamint az avantgarde jazz olyan elegyét prezentálja, amitől mindenkinek kettéáll a füle. Hasonlót talán akkor éreztem, amikor először hallottam a Zu The Way of Animal Powers-ét. FB.

 

A What is Flesh? nem volt semmi, de amit a Cyberplasm az első nagylemezén csinál, arra kurvára nincsenek szavak. Csak és kizárólag hadakozni, pogózni, verekedni, dolgokat és elméket szétkúrni lehet ezekre a nagyon gépdobos, nagyon dühős, nagyon megüvöltő, nagyon darálós és kurvamód szórakoztató zajpunk szerzeményekre. A mesterien gány hangzás, a százezerrel baszó tempó, a fáradhatatlanul zakatoló dob, a visszhangosságában is félelmetes üvöltés, a böszme és feszes és csontig szaros thrash-riffek, a pőre punk reszelés, az elszaladt szólók, valamint a mindezt üdítően meghágó estenkénti szintizés és indusztriális elektronikázás akkora egyéniséget ad ennek a bandának, hogy. Amúgy az Iron Lung adta ki, szóval leszeded, kussban. Az év egyik legfaszább dolga, megőrülök érte.

Ritka gusztustalan három szám ez. Pöcegödrökből felbugyogó repetitív, monoton, véget nem érő, zajos, szennyes, csulás, szaros riffkörök szédítenek ordenáré transzba. Olyan, mintha a korai Swans és a Brainbombs faszig beleragadt volna egy dögkútba. Megváltó erejű mocsok ez, félelmetesen rohadt és rozsdás és penészes és büdös. Transzcendens fosadék, szemkápráztató és csodaszép.

Amúgy 2016-os, idén kiadták újra, nemtom mi van ezekkel a finnekkel egyébként, de ha ebből kiadnának a jvő héten mondjuk még négyszer ennyit, azzal ellenék egy darabig.  

Olyan fantasztikus dolgot csinálnak ezek a kanadaiak, amit csak együttesek idióta felsorolásával lehet körbeírni valahogy. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Black Flag és a Christian Death alul maradna egy kocsmai bunyóban a Terminal Cheesecake-kel, a Hawkwinddel, és a kibaszott Butthole Surfers-zel szemben. Dzsuvás, elmosott, elszállt, nyekergős, laza, savas pszichedelikus rock ez, de mégis a lelke mélyén kurvára punk. Őrületes drogfutam mindkét lemezük, csodálatosan megzuhant és mégis nagyon pumpáló dalok ezek, rohadtul dögösek, jó állapotban hallgatva pedig berúgják a segged alatt az univerzum csapóajtaját.  

Most, hogy Kate Tempest kiadta az év leglesújtóbb dolgát, ide rakom 2013-as méretes versének spoken word kiadását, mert miért ne, kurva jó, és némileg még rímelnek is egymásra. A verset nem itt fogjuk szarrá elemezni, de aki ismeri a fenomenális Let Them Eat Chaost, az képben van a Brand New Ancients koncepciójával is. Tempest versmondása önmagában is erős és hatásos, az pár hangból álló muzsikaszó viszont, ami az amúgy nyilván brutális mű alatt szól néha, csak használ. Egyébként vegyétek meg ezt, mármint a kötetet, nagyon nem semmi.

Zene mindennek a szétbaszásához. Ocsmány, erőszakos, totálisan felkúrt hardcore-punk, a legjobb és leggecibb, amit mostanában hallottam. Vadmalac húzása van ezeknek a kibaszott nagy rockünnepként megélt őrült cséphadarásoknak, a hangzás felnyúl a seggedbe, az énekes (tegyük fel, hogy az) hatalmasat megy, a nyers és gonosz zakatolásuk nyomában pedig minden rasszista, fasiszta, vadkapitalista és pozőr feje be lesz verve. Óriási punkság, tökre csúnyán és tökre ingyen.

Paula Temple nagyjából két évtizede égeti fel a világ - de főleg Berlin - táncparkettjeit elképesztően büntető, militáns, kőkemény, kíméletet nem ismerő sötét technójával, de csak idén adta ki első nagylemezét, ami egészen lenyűgöző. Engem legalábbis lenyűgöz: van egy gyönyörű narratív íve ennek a világtemető 60 percnek, van mit mondania és van mivel. Sokszínű ez a lemez, számos szögből bassza szét a hülye fejed. A lesújtó darálások, a kegyetlen ütvefúrások, a mély és minimalista döngöldék az apokalipszis féreglyukaiból törnek fel, haraggal, borúlátással, vészjóslóan, hipnotikus sötét ambient pihenőkkel megszakítva. Bámulatos munka, gondolatokkal, ösztönnel, érzésekkel, fogós dallamokkal és ritka nagy ütemekkel, de mindvégig következetesen és meghökkentően ridegen gyilkolva. Amúgy ezt, így, ebben a formában senki nem csinálja utána, élőben pedig parádés, amit csinál.   

Az új Rakta az év egyik legjobb lemeze. Amikor először hallottam, ültem utána még fél órát csendben, letaglózva.  Nem fogok többet szövegelni (csak annyit még, hogy az ötödik szám, te jó úr isten) itt volt róluk szó, aki kér újrázott linkeket, szól a Facebook-csoportban.

Glasgow, egy bátyó és egy húgi. Faszkész szintipusztítással, dögletes indusztriális elektronikával szárazon seggbe toszott öntörvényű, nyers, pszichotikus zajpunk, jelentős no wave vénával. A pergő agresszíven verve jó, a cinikusan társadalomkritikus és közel sem normális dalszövegek artikuláltanul üvöltve jók, a lüktetés pedig törvénytelenül és kibaszottul furán, közben meg fogalmad sincs, hogy mégis milyen kábszis szart is hallgatsz. De annyira rohadtul őszinte, költői, zsigeri, szűretlen, tisztán elmebeteg és dühös szemét ez, hogy kit érdekel. Zavarba ejtenek, szerencsére. 

A Crisis simán a '70-es és '80-as évek anarcho-punkjának egyik legjobb együttese. Pár éve újra mozgolódnak, tavaly meg kiadták ezt a koncertlemezt. Annyira engem nem érint meg, de azért jó, hogy újra élnek. Vagy hát, ahogy nézem a frissebb koncertfelvételeket, inkább csak éldegélnek. Az elmondhatatlanul zseniális és fontos és szinte megugorhatatlan Holocaust Hymns linkjét viszont frissítettem. Ha az nincs meg, meztelen vagy és mindenki kiröhög.   

Űrbéli analóg elektronika, sok mélyen börgetett szintivel, ezernyi súlyos hangulattal és képpel, kozmikus dallamokkal, gyilkos ritmusokkal, tonnás ütemekkel, csodálatos sodrással, monotóniával és modulációkkal.Van itt EDM, EBM, EKG, ambient, techno, synthwave, kisfaszom, de lényegtelen, ez saját hang. Nosztalgikus, de mutatja is az utat előre, fantasztikus magabiztossággal és kreativitással. Nagyon nagy zenélés. 

 

A kibaszott Coil 1992-ben csinált zenét egy szexuális felvilágosító-oktató filmhez, amit idén sikerült is megjelentetni. Fergetegesen laza anyag, elsimult, besüppedt, beszedett dubos-jazzes, house-jellegű kísérletező chillség és new age lötyögés, ami akár szólhatna a Hacienda mélyéről is. Kurva jó. 

Tegnap este volt egy félórás sétám hazafelé, nézem a zenéimet, mondom hé, Motordrone, de rég hallgattam, legyen. Az eszem megállt tőle megint. Mi a faszom ez a lemez már. És mi a faszért nem posztoltuk 2013-ban. Meg voltam győződve róla, hogy mótvá, de nem. Most.

Szóval kevés olyan nevetségesen és végtelenül cool lemez jött ki az elmúlt évtizedben, mint ez. Monoton, koszos, egyszerű, elvarázsoló riffek, mintha a Feedtime és a Love 666 játszana valamiféle szedált, blues-szagú sztónerikus-pszichedelikus modorban lemálházott hard rockot. Amerikaibb nem is lehetne, de jobb se nagyon. Gépjármű, lehúzott ablak, sivatag, csillagok, csajok, drogok, szeszek, lóerők és mérföldek hipnotikus himnuszai, olyan basszustémákkal, olyan lassan morgó gitárral, olyan háromszavas mantra-dalszövegekkel, hogy a kurva életbe. Varázslatos, katartikus, égbekiáltóan laza és döbbenetesen tapadós lemez, amiről nem mostanában fogok újra lejönni.  

 Az "I Did a 180 With My El Camino" a világ legjobb száma, amúgy.  

Sok-sok vaskos kislemez után itt van I Hate Models első nagylemeze, ami nagyobb nem is lehetne: másfél óra halántékroncsoló, gyilkos, kemény techno. De nem ám csak a tagló. Ez a lemez nem nyugszik, él, változik, épül, szarik a műfaji faszságokra, folyamatosan lüktet, mikor így, mikor úgy. Nyilván sötét, nyilván kalapál, mint a kurva anyja, de közben baszottul össze van rakva, annyi textúra, annyi élmény, annyi ötlet mászik bele fékezhetetlenül a fejedbe, hogy csak levegőért tudsz kapkodni, és kérsz még egy kis vizet. Gyönyörű, felszop, hipnotikus is rohadtul, de a vakolat lehullik tőle a falról és az arcodról. Nagyon súlyos, nagyon megterhelő, nagyon kell hozzá segg és nyak és hát és láb és agy, de megéri.   

A King Zog aussie riffmonszta négyesfogat, amelyik az időnként sztónerbe átcsúszó doomban utazik. Náluk szó sincs szittyolás vidámságról, sokkal inkább egy Cathedral-Electric Wizard közös jammelés jut róluk az eszembe.

 

Ismét egy banda, melyet a FB-csoport egyik tagjának köszönhetően ismerünk meg: a finn Virta az északi jazzt, az elektronikát és a post-rockot fúzionáltatja egymással egyéni, előremutató és kísérletező módon. Óriási dankecsőr érte!

 

Öt év szünet után érkezett meg a The Black Keys új albuma, és elsőre nem tetszett. Aztán a második-harmadik hallgatásnál jöttem rá, hogy itt és most frankón lecsupaszított dalokat kapunk a duótól, és az egyszerűség jegyében  a Creedence Clearwater Revival-féle swamp rock irányában nyitottak a srácok zeneileg. Nagy megfejtéseket a világról, vagy az emberekkel kapcsolatban nem ettől a lemeztől kell várni. Itt vidám, nyári jókedv folyik a dalokból, mintegy negyven percben. Let's Rock!

Alig fél éves késéssel, de a legutóbbi 93MillionMilesFromTheSun nagylemez is megérkezett.

 

Ismét dübörög a pszicho sztóner-doom a brazil esőerdő mélyén (korábban). Ha ennyi információ nem elég, akkor még azt is hozzáteszem, hogy a zenészeknek olyan művészneveik vannak, mint pl. Psychedelic Monk, vagy Asteroid Mammoth. Gerjedj rá!

 

Tavaly az aktuális Djevel nagylemez valahogy kimaradt a szórásból.

Szemfüles olvasóink egyike felfedezte, hogy a napokban megjelent a dark folkot játszó dán Heilung második stúdióalbuma. Csekira:

 

A 2015-ös bemutatkozó Fornjot után négy évvel megérkezett a svéd Mamutvihar második nagylemeze. Az irány semmit sem változott: továbbra is a sztóner-doom vonalat tolják sludge-os áthallásokkal.

 

A svájci sivatagi barlangok mélyéről instrumentalista sztóner rock búg.

A Valley of the Sun mellett az idei év óriási meglepetése.

 

Hat éve találkoztunk utoljára az észak-karolinai Bloody Hammersszel, és a köztes időben két albumuk is megjelent (Under Satan's Sun 2014, Lovely Sort of Death 2016). Az eltelt évek során zenéjükből kikoptak a sztóner elemek, megmaradt viszont a horroros-okkult gótika, és mellette a doom is.