A Földevők kezüket a Napra emelvén kitűnő sztóner-doommal imádkoznak az égbolton lakó fényességeshez. A rituálé gyakorlása közben pediglen lelkük az egekbe emelkedék. A legnagyobb ajándékért ráadásul annyit fizetsz, amennyit bőkezűséged csak engedni merészel.
Az aranyosan randa borító, és a huszonhat évnyi szünet ellenére Brian Setzer gitáros, Lee Rocker basszer/bőgős és Slim Jim Phantom dobos úgy csapatják a rockabillyt és a rákenrót, mintha fel sem oszlottak volna a kilencvenes években.
Space-es, garázsos és pszichedelikus elemekkel átszőtt, orgonával és billentyűvel megtámogatott stoner rockban nyomul az aussie Stonefield. Irgalmatlanul jól, és ha ennyi még nem lenne elég, akkor hozzáteszem azt is, hogy mind a négy zenész hölgy, akik ráadásul testvérek. Fincsi, mi?
A Valley of the Sun a te bandád, ha megkívánod a klasszikus sztónerizmust - ugyanis a svéd banda zenéje a hiányzó láncszem a Kyuss, a QotSA, a Planet of Zeus és a Whores of Tijuana között.
Mélytengeri árokból döngölő doom keveredik a fuzzal és a mogorva sludge-dzsal az ír Slomatics muzsikájában. A pokoli hőséghez hasonlóan lassan szívja szárazra a lelked.
Egy laza moszkvai koncert 2016-ból.
Kicsit átnyálaztam a Profound Lore Records friss kínálatát, hátha találok kedvemre való finomságot. A három fiatalember súlyos bemutatkozó albumot rakott össze a mostani se-eleje-se-vége blackened death lemezdömping-ben. A maga nemében kolosszális a produkció: profi munka a hangzás, és a hangulat, amit teremtenek, egyszerre állatira gonosz, démoni monolit, ami cseppent önt izzó ólomcseppeket a hallójáratod kalapácsára. Craig Young (Impetuous Ritual) agyszüleménye ez a mennyekből rád szakadó gránittömb, amit a Psycroptic dobosával David Hayleyvel, és Joel Rademaker basszerrel küszködtek össze. The Great Solar Hunter hallgatása során John Gossard vendégszereplő (Dispirit/Asunder/The Gault/Weakling) riffjeivel is találkozhatsz.
Elég ütős ez a nyár noise rock megjelenések szempontjából, nem gondoljátok? Kezdte a sort az Austerity Program, majd jött a Shellac a Peel Sessionjével, és az új Hex Machine-t is láttam valahol, csak kicsúszott a kezemből. Aztán júliusban Cherubs és új Uzeda. És ez csak a kezdet, illetve ami hirtelen szembe jutott, és akkor még nem beszéltem a friss húsokról. A felsoroltak legtöbbje hosszú kihagyás után tért vissza, hozzájuk képest a Krause nem hagyott ki túl sok időt, ráadásul még juniornak számítanak, hiszen ez még csak a második lemezük. De a debütálás volt annyira erős, hogy azonnal a legnagyobbak közé röpítette ezt az görög csodát, ezért merem őket a fent említett nagy nevekkel együtt emlegetni.
Csak a világ legkúlabb együttese jelenleg. Én vagyok a fasz, hogy tavaly nem raktam ki a Street Wormst, de már mindegy, amúgy meg svédek, de úgy nyomják, mintha ausztrálok lennének, és egyébként úgy is néznek ki. Büdös, dögös, laza, csodálatosan egyszerű, nagyon basszusos és fenségesen monoton, kellőképp nyekergős, félvállról odabaszott rockünnep, amire cigizel, alkoholt iszol, kövér jolánokkal a szádban lötyögsz, mindent élvezve. Van bennük punk, punk-rock, blues-rock, noise-rock, Parquet Courts, God Bullies, Mark E. Smith, Sleaford Mods, Chats, kisfaszom, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy így kell kinéznie ma egy együttesnek, ezt így kell. Szabadság van, barmulás, leszarás, őszinteség. Az énekes arc egy példakép, és van szaxofon is. Van bennük annyi, hogy kurva nagyok legyenek, de addig is szeressétek meg őket, nem mintha olyan kurva nehéz lenne.
Itt elnyomják a nagylemezt, óriási anyag, végig kell nézni:
Progresszív doom Chicagoból, imitt-amott Procupine Tree-s és Elderes felhangokkal. Nemcsak dallamok, de súly is van benne dögivel. Egyetlen hibát lehet nekik felróni: a zenéjük talán túlzottan hangulatfüggő. Viszont az összes kiadványukért annyit fizetsz, amennyi belefér.
Megérkezett a brit Memoriam harmadik nagylemeze. Első fülelésre szerintem ez a legjobban sikerült korongjuk. Aki pedig nagy felbontásban sasolná az ismét királyosra sikerült borítót, az klikkeljen ide!
Valójában két részből áll a lemez: az első négy dal az a bizonyos '94-es Peel Session. A másik fele egy 2004-ben, Maida Vale-ben (London) készült koncert felvétele - John Peel a fellépés előtt pár héttel hunyt el, Albinó Pista ezért ajánlja az ő emlékének nemcsak a műsort, hanem az egész karrierüket is.
Nekem virágba borult az egész napom tőlük. Két ember a hegyekből, akik nem keseregnek sokat az élet szarságain, hanem könnyűre veszik a dolgokat - beleértve a zenéjüket is - , ami ebben a langymeleg időben könnyed limonádé. Szürcsikézzétek lassanként ezt a nektárt, fürdőzzetek sokat a napocska alatt, hívjatok mindenkit táncikálni a közeletekben, akit csak megláttok. Lo-fi sunshine pop, amiben van rendesen soul, hogy közelről megérintsen és elrepítsen a zenéjük keltette hullámokon.
A fura nevű A szabadság útja atmo-prog black metált tol, és emellett
legközelebb élőben: 2019. szeptember 16., Budapest, Dürer kert,
a Downfall of Gaia előtt lesz látható.
Nyár ide, vagy oda, mindent el fog borítani a feketeség, ha megszívod a lemezborítón látható démon kezében lévő sátáni bongot. Mert a svéd This Gift is a Curse nem galacsinnal gurigázik, hanem pernyévé égeti el a lelked, és a csontjaidra aszalja a húst. Fogyásra ácsingózóknak is ideális. Hallga' csak:
Új Kate Tempest. Ismétlem: új Kate Tempest. Leszeded és kussban végighallgatod az elejétől a végéig, türelemmel, odafigyelve, megélve ennek a zseniális nőnek (csajnak) a kibaszott költészetét.
Úgy tűnik, hogy a francia Abrahma tagjai szeretik hosszú címmel ellátni albumaikat: 2012-es Through the Dusty Paths of Our Lives bemutatkozó lemezük után nemcsak a 2015-ös Reflections in the Bowels of a Bird, hanem idei harmadik korongjuk is sokszavú titulust kapott. Zenéjük pont annyira eklektikus, mint amennyire nehéz elsőre a lemezcímeket megjegyezni: alapból sztónernek mondják magukat, de helyesebb, ha a heavy-atmoszférikus-prog-post-psych-sztóner-grunge-doom körülírással próbáljuk meg őket jellemezni. A dalok pedig a depressziótól való függést, illetve a belőle történő kilábalás folyamatát mesélik el a hallgatónak.
Februárban jelent meg a Teeth of the Sea hatodik nagylemeze.
Mind stílusában, mind pedig minőségében változatlanul jóság.
Óriási lett az új TR/ST (korábban Trust), simán élvezem annyira, mint az első, zseniális cuccát (aminek halovány mása volt a Joyland). Érzékeny, érzelmes, sötét, baszottul dögös, elragadó dallamokkal és témákkal teleszart csoda az egész, amire hatalmas élmény este bólogatni egy bensőségeset.
10 éves a világ egyik legjobb lemeze.
Aki nem megy ma Jonathan Bree-re a Dürerbe, az nem normális.
A Sleepwalking a tavalyi év egyik legfaszább lemeze, Bree pedig tisztán zseniális pápája a indie-popnak. Mindig változik az arc, mindig érdekes, izgalmas, melankolikus, rohadtul hangulatos és merengős és gyönyörű, csodálatosan zenei dolog.
A korábbi - szintén remek - anyagai itt vannak:
Marissát jól ismeri a blogolvasó közönség, de Stephen Brodskyt sem kell külön bemutatni - a gitáros olyan illusztris csapatoknak a jelenlegi és egykori tagja, mint a Cave In, Converge, Mutoid Man, Old man Gloom, vagy a Zozobra. Közös munkájuk első hallásra leginkább Nadler kisasszony zenei világának kiteljesítéséről szól, és igazán jól sikerült.
Az ötödik Yawning Man nagylemez meghozta a hőség végét.
Legközelebb élőben: 2019. július 11., Bécs, Arena
Elszállt témákból, feketés metálból és zsíros sztóner-doomból kevert ki egyéni elegyet a holland Cthuluminati. A végeredmény olyan, mintha a mainál kissé ellazultabb High On Fire tripes blackened dalokban utazna.
A globális klímaváltozás kevés pozitívumainak egyike, hogy mostanra mindenhol gombaspórák szállnak a levegőben, melynek következtében a varázsgomba olyan előadók ihletőivé vált, mint pl. a brit Morass of Molasses. Mert máshogy nehéz megmagyarázni, hogy a közvélekedés szerint egy esős éghajlatú országban hogyan születhet meg olyan sokszínű sludgy stoner album, mint a The Ties That Bind. A változatosságot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szinte minden dal másik hangulatot tükröz; emellett pedig a két alapzsáner mellett befigyel némi proggerkedő felhang, illetve az elmaradhatatlan blues-os/fuzzos rock is zenéjük szerves része. Persze lesz, akinek nem fog tetszeni, hogy ennyire kaleidoszkópszerű a hanganyag, de lesz ez még így se - hiszen egyelőre még a második nagylemezüknél tartanak.
Magnusunk megint turkált a múltban és befejezett pár régi dalkezdeményt. Nem nagyon lehet vele mellélőni.
Orphx és JK Flesh valamikor együtt zenélt egy berlini és egy holland fesztiválon, ebből a két koncertből lett egy élő-lemez. Tök mindegy igazából, mindent tudsz, kurva jó.
Szerintem ez az őrült, ha még jobban megerőltetné magát, másfél hetente ki tudna adni egy-egy ilyen lemezt. Szarja magából a dalokat, de én mindig élvezem, ezt is.
Visszatértek, ingyen van, jönnek is és persze még mindig óriásiak.
A Heavy as Texas Kyle Thomas és Marzi Montazeri gitáros közös gyermeke. Utóbbi úriember Anselmo Fülöp illegális csókái közül, vagy Szuperszittyó Rituáléjából lehet ismerősünk - esetleg onnan, hogy újabban az Exhorder harmadik inkarnációjának pengetőse. Előbbiekből már sejthető az irányvonal: zsíros déli, (s)üvöltős, kicsit Panterás, kicsit Exhorderes a zene, egyedül a dobhangzásra lehet panasz. Sebaj, idén elvileg még új Exhorder is lesz (hogy a szóhalmozás vétkébe essek)!
Kory Clarke és társai nyolc szerzeményben dalolják el,
hogy a rákenró egyáltalán nem betegség, hanem igazi nagy jóság!
Negyedszázada jó éve volt a rokkmetálnak -
többek között '94-ben jelent meg a Cleansing is a Prongtól.
Két évvel a Bleed the Days után megérkezett a tradícionalista dúmszter brooklyni Eternal Black második nagylemeze. Szerzeményeik továbbra is riffhegyekkel dúsítottak, a lá Sabbath, Saint Vitus, és The Obsessed.
Vannak csapatok, melyek nem maradnak le egy arasznyival sem a nagyobb nevek mögött teljesítményben, de valamilyen oknál fogva nekik nem jön össze a nagy áttörés. Én még csak macskaszaros homokból építettem homokvárat anyám óvó tekintete alatt a játszótéren, amikor ezek a brit úriemberek már be is mutatták magukat a Shattered Existance lemezükkel, és be is rakták azt sarokkőnek a thrash szentély falaiba. A ’90-es lemez is remekül kalapált, de valahogy visszafogottabban és kiforrottabb képet festett a bandáról. Innentől mintha nem igazán tudták volna, hogy merre tovább, aminek felbomlás lett a vége. A kétezres években még volt pár fellépésük, de holtaikból való feltámadásuk egészen mostanáig váratott magára. Ez a lemez nem múltidéző giccsparádé, hanem egy új kezdetnek néz ki. A mikrofon mögött új embert hallunk, egy bizonyos Jay Walsht, a mord és feszes hangzás viszont hozza az első lemez - azaz a nyolcvanas évek - hangulatát és hozzáállását. Ha Xentrix, akkor Bay Area. A dalok lényegre törők, nincsen üresjárat. A Let The World Burn Exodusos témával operál, a World Of Mouth pedig tisztára Testament-aprítás Chuck-ék legjobb pillanatai szerint. Chris Astley hangja és karaktere sokat dobott volna a végeredményen, de ez a visszatérés még így is rendjén van.
Április végén múlt tíz éves a The Devil You Know, amely sajnos Dio bácsi hattyúdalává is vált.
Tökéletes. Az év legjobb punk lemeze. Már az első kislemezük is olyan volt, hogy bazdmeg. De ez. Kortárs klasszikus. Ezt így kell. Sírok.
Vadkan egy lemez ez, jelentős punk csuda, amire önfeledten, dühösen, szarkészen lehet rázni a fejeket. Dögös, kemény, épp kellőképp agyas és játékos és beleszarós, nagyon cinikus, nagyon rock and roll a maga gané módján. Ugrálsz, verekedsz, szétcsapod magad, ámulsz és léggitározol a legrohadtabb kocsmák kilocsolt sörtől ragadós padlójába fagyva. Tökéletes pár perc, amit jó újra és újra lepörgetni, felszopásilag.
