Meditatív-hipnotikus elektro-akusztikus kísérleti-pszichedelikus ambient-hangfolyam, aminek mélységesen tudattágító, transzcendenst vastagon közelítő transzformatív erejét valószínűleg csak további kötőjeles szókapcsolatokkal lehetne leírni. Fülhallgató, masszív hangerő, fekvés, sötét, kuss. Amikor már nem érzed tőle a tested, akkor se rettenj, csak menj vele és a végén köszönd meg.
Berlin lenyűgöző techno-nagyasszonya tavaly kiadott egy óriási lemezt, ami idén is baszik. A fergeteges Alientronichoz képest kevésbé lesújtó, érzékenyebb, pszichedelikusabb és a maga módján szebb, de mindez nem jelent sok mindent. Ugyanúgy le fogja szakítani a fejed, mert az a kreatív erő és energia és érzékenység, ami ebből a nőből árad, az adott.
Ó, Kandle, te vonzó asszony, hát nem kijött az új lemezed? De.
Scott Morgan minden egyes lemezével felülmúlja ömagát. Nincsenek szavak arra, hogy a Clara mennyire kibaszottul gyönyörű, mennyire egyben van, mennyire tudatos és mennyire mély. Amúgy valami 22 tagú magyar zenekar 3 perces kompozíciója alapján készült, de őszintén szólva tökre leszarom. Ennek az információnak a hiányában is rommá szedte a fejem egymás után vagy ötször, szóval. Csodálatos az egész, simán az év egyik legszebb ambient-remeke.
Odin nyolclábú lova ismét vágtat, és az Eventide változatosabbra, egyúttal élvezhetőbbre sikerült, mint a négy évvel ezelőtti Skadi. A hat szerzemény a doom területéről átmerészkedik a stoner-doom, illetve az atmoszférikus black(ened) metál mezejére is, de a coloradoi banda mindezt jó arányérzékkel, és remek dalszerzői vénával teszi, így bátran nevezhetjük új albumukat eddigi legjobb munkájuknak. Jó lemezekből szerencsére idén sincs hiány, úgyhogy ezerrel füleldoda!
Hihetetlenül izmos hard rock sztónerikus áthallásokkal Svédből, egy brutál jó hangú énekesnővel, Johanna Lundberggel. A tagság korábban olyan bandák sorait erősítette, mint Vintersorg, The Spacious Mind, Otyg. Mattias "Matte" Marklund gitáros ujjai alatt füstölnek a szólók - per pillanat ez a májusi évlemeze.
A nevével egy hatvanas évekbeli fájdalomcsillapítót idéző előadó olyan
szintű elborult muzsikát játszik, ami mindenképpen posztot érdemel.
Két évvel az Aion Tetra után megjelent a Bretus új nagylemeze, ami legalább olyan jól sikerült, mint közvetlen elődje. Most is kiváló, zsíros riffekben úszó lovecrafti hangulatú okkult nótákkal pakolták meg a korongot, így a végeredmény egy még nem létező horrorfilm doom soundtrackje lett. A talján metál jobban teljesít.
Házi szerzőket nem állítja meg az utóbbi évekhez képest szokatlanul hideg tavaszi idő sem, és ő csak alkot rendületlenül. Legújabb dalai már az ismert boltokban kaphatók, emellett persze a Bandcampen is fülelhetők. A három szám hallatán bizton állítható, hogy az elektromos űrfunk a jövő zenéje - szó szerint és képletesen is. Korábban.
A stíluskavalkádban és zenei fúzióban remekelő Sons of Kemet negyedszerre is izgalmasat alkotott. Ezek az arcok tényleg elnyomnak bármit, ami az eszükbe jut. BC.
Nyolc éve találkoztunk először a Methadone Skiesszal, és a banda azóta sem pihent: a bemutatkozó Enter the Void óta szorgalmasan adtak ki nagylemezeket, a Retrofuture Caveman már az ötödik a sorban. Dalszerzésben egyre jobbak lettek, és stílusuk is finomodott az eltelt egy évtizedben. A nagyívű szerzemények továbbra is kellemesen utaztatnak a Tejút határáig és vissza.
A 2005 és 2009 között létezett és alkotott brightoni Fall of Efrafa most megjelentette bemutatkozó nagylemezét, megspékelve az utolsó élő fellépésük anyagával.
Torontoból szól a doom-alapú, sludge-ot és heavy metalt is magába olvasztó fémzene. Az arcok nem találtak fel semmit, de ha komálod a High On Fire, Trouble, Melvins vonalat, akkor ez is tetszeni fog. Az egyik dalban szaxofont is felhasználtak a súly erősítésére, és értő füleléssel NOLA-hatások is kitűnnek a negyven percnyi hanganyagból.
A svéd Vokonis a Grasping Time után negyedszerre is egy nagyszerű proggerkedő sludge-stoner albumot alkotott meg. Emellett a lemezen Per Wiberg billentyűs (Spiritual Beggars, Kamchatka, Opeth) a vendégként fícsöringölt fazon. Nagyon zsíros.
Négy évvel a lovas nagylemez után megjelent a Jess and the Ancient Ones negyedik korongja. A hozzáállás továbbra is a hetvenes évekből merítő okkult hippisztikus-pszichó ősrock, amiben frankón el lehet merülni.
Surrogás, brunnyogás, távoli vízesések dörmögése, álomban sodrodás, hangfüggöny előtti fetrengés - valami ilyesmi a Nadja idei második nagylemezének közelítő megfogalmazása. Tematikailag az album egyébként az emberi civilizáció és egy idegen faj közti első találkozás nehézségeit artikulálja drone doomba merítve. Májusi révülés aranyat ér.
Nature is healing.
Esőzaj. Lélekinda. Bogárnesz és háborítatlan folyók csobogása.
Sokadszorra.
Erről megfeledkeztem, pedig jó. Elsőre kevésbé tűnt erősnek, némi idő kell neki, de működik.
Egy több mint 40 perces karanténkoncert. Techno-improvizáció szintivarázslattal és loop-kísérlettel, mesteri játék a modulációval, neonszínű transz és örömzenélés az In Ferneaux introspektív csendje uán.
Mint a blog önjelölt ambient felelőse a nagyérdemű figyelmébe ajánlom a messzi Buenos Airesben született Jonas Kopp albumát. A kis Jonas élete akkor változott meg zenei tudatosság szempontjából, amikor gyerekként megismerkedett a Kraftwerk Trans Europe Express című korszakos lemezével. Nem meglepő, hogy ma már Berlinben él a DJ, és alapvetően technoban utazik, de időnként egy-egy lemez erejéig más irányokba is kikacsintgat. És hogy milyen jól teszi ezt, bizonyítja ez a nagyon finom lemez.
Az Anthrax dobos zsenije a tavalyi karantén ideje alatt baráti segítséggel feldolgozott tizennégyet a kedvenc dalai közül. Az eredeti előadók pedig: a U2, Mother Love Bone, Massive Attack, RUN-DMC, Fleetwood Mac, Tom Petty, Iron Maiden, U.K., Billie Eilish, The Beastie Boys, Kiss, P.I.L., Living Color voltak. A zenésztársak neveit megtalálod a trackek neveiben.
A God is an Astronaut január 23-án a dublini Windmill Lane Recording Studioban eljátszotta a teljes, 2005-ös második nagylemezét.
Egy ideje már nem találkoztunk az Acid Mothersszel, ezért a jó idő örömére következzen most tőlük egy tavalyi koncertfelvétel! A két korongnyi hanganyagot 2019 decemberében rögzítették Takamatsuban, producere és keverője pedig Kawabata Makoto volt.
A hetvenes évek zenéibe beleszerelmesedett svédek a The Mammuthus tagjai, de nem csak egyetlen évtizedért lelkesednek az arcok. Dalaik így átmenetet alkotnak a sztónerikus vonásokat mutató, Sabbath/Thin Lizzy-féle heavy rock, és a Mastodon-like progger metál között. Izom és súly tehát jócskán van bennük, amire a gyönyörű keverés még rátesz egy lapáttal. Mondjuk adhattak volna maguknak egy frappánsabb nevet is, mert félő, hogy ezzel el fognak veszni a sok mamutos nevű zenekar között. Tudom, first world problems - inkább húzz fülest, és csapasd max hangerőn!
Nem új sorlemez, hanem egy bő fél órás, a próbatermükben egy menetben rögzített élő felvétel a The Grand Astoria soron következő hanganyaga. Füleld, mint nyúl a bokorban:
A MetalPress jelentette, hogy brit tudósok hosszas keresés után megtalálták a fém-evolúció egyik Black Sabbath és Sleep közti hiányzó láncszemét. A magát Birnam Woodként megnevező társulatra a részletes vizsgálatok elvégzése előtt különleges módon az észak-amerikai Bostonban figyeltek fel először, és a szakértők egyelőre vitatkoznak azon, hogyan kerülhetett az Atlanti-óceán túlsó partjára. Viszont amíg pontot tesznek az ügyre, addig határozottan becsületkasszás füleldoda:
A Montréalban működő Teke Tekére szemfüles olvasónk hívta fel a figyelmet, füleljétek hát a pszichó-surf rockban utazó társulat idei bemutatkozó nagylemezét!
A Moanaa a lengyel földön az utóbbi bő évtizedben gombamód elszaporodott frankó metál bandák közé tartozik. A harmadik nagylemezükön hallható műfajt mindenki ismeri: ha feldobom, hangulati sludge, ha leesik post-metal, de emellett doom-os lassúságokat is tetten érünk a hat szerzeményben. Az énekes nem hörög vagy gurgulázik, hanem a kiabálás és harsogó üvöltés közötti regiszterekben rezgeti hangszálait (a lá Kirk Windstein); a dalok témái a személyes démonokkal való küzdelemről, az ezek során átélt katarzisról, valamint a reménytelenségről és ürességről szólnak. Nem ragozom tovább: a kép mögött negyven percnyi jóság vár minden post-metal rajongóra.
A sorozat utolsó darabja is fülelhető.
Nagyjából be lehet lőni azzal, hogy: Gang of Four, STNNNG, Protomartyr, Happy Mondays, Talking Heads, Joy Division, Parquet Courts. Nagyjából. Ugyanakkor ez így kevés, megtévesztő és igaztalan: ez a kibaszottul mesteri lemez többet érdemel mezei hasonlítgatásoknál, mert több annál, ami eszünkbe jut róla. Fantasztikus az egész, és minden bizonnyal oldalakat lehetne írni róla. Akkora zenélés ez, amekkorára már nagy szükség volt. Átfutni nem lehet, oda kell rá figyelni, mert amúgy mégis mi az isten történik itt, a jó kurva életbe.
Tavalyi pótlás, ami mostanáig kimaradt.
James Fogarty és Anders Kobro zenészek miatt az In the Woods... oldalhajtásának tekinthető Old Forest trio maga a nagybetűs Underground: '98-ban alakultak meg, '99-ben megjelent az első nagylemezük, 2001-ben feloszlottak, majd hat évvel később újrakezdték. A föld alatt azóta is tolják a feketefém szekerét: a tavaly Back Into the Old Forest címen újra kiadott bemutatkozó albumukkal együtt a Mournfall a hetedik korongjuk, és EP-jük is van vagy fél tucat. A mai kora nyárból őszbe forduló időjáráshoz azért hatásos aláfestés a 2001-es, mostanáig kiadatlan Sussex Hell Hound demo négy dalával megtámogatott hanganyag, mert a nyolc új, alapból dallamos fekete szerzemény kiválóan olvasztja magába a Katatoniát idéző többszólamú melódiákat, a gót/post-punk Joy Divisionös fílinget, valamint némi akusztikus témázgatást. A karakteres nóták erejét legjobban az mutatja meg, hogy a lemez erősen hallgattatja magát, emellett pedig könnyen beszippant, hogy belefeledkezz. Hallgatni arany.
