A Witchrot a doomból kiindulva egy nagylemeznyi idő alatt a doom-sludge-on keresztül eljut egészen a zajos sludge-ig. A gyönyörű mocsokságok folyamatos zenei átmenete mellett nem ültek fel az okkult kecskenyaló bandák vonatára, szövegeik sokkal inkább elborultnak és morbidnak nevezhetők. A borító jól visszaadja a lényeget: miközben tudod, hogy egy borzalmas képet nézel, képtelen vagy levenni róla a szemed. Két kislemez és egy EP után így kell egy frankó bemutatkozó albumot kiadni.
Tavaly az első és a második hullám idején a Two Minutes to Late Night show szereplőgárdája és vendégzenészei jó néhány esetben biztosították számunkra a kellemes szórakozást, és a karanténbeli zenei felüdülést. Úgyhogy következzenek az alkalmi formációk feldolgozásai, hét felvonásban. Mindegyiket külön csomagoltam, hogy ha valaki csak egy-egy részt szeretne belőle, ne kelljen az egészet lehúznia. Az első részben a White Zombie, a Danzig, Bruce Springsteen, a Guns N'Roses és Ozzy egy-egy dalának átirata hallható, a későbbi fejezeteket pedig a "Tovább" gomb után találjátok meg.
Christian Savill szerelemgyereke. Nem Slowdive, nem Monster Movie, de épp olyan jó. Őszinte, szép-szomorú shogegaze és dreampop dalcsokor, amit Savill jellegzetes gitárja és éneke önmagában értékké tesz. Bármeddig elhallgatnám a tagot, de azért meg kell említeni, hogy itt van még Steve Clarke (The Soft Cavalry), Ryan Graveface (The Casket Girls) és Matt Duckworth (The Flaming Lips) is. Ja, és Rachel kibaszott Goswell is énekel a lemez néhány dalában. A Destroy Us pedig az a szám, amit nem lehet elégszer meghallgatni.
Vers mindenkinek: Steve saját műveit szavalja el.
A Stöner új formáció, melynek Brant Björk, Nick Oiveri és Ryan Güt dobos a tagjai. A power trio zenéje pedig - nem túl meglepő módon - blues-os sivatagi rockban testesül meg.
Szépség, lassúság, merengés - Steve Von Till ismét gondoskodik róla, hogy egyetlen hallgatói szív sem maradjon megszakadatlanul. Mozgókép nélküli csillagba révedő filmzenés dalok, szűk negyven percben.
Lassan 20 éve már, hogy végleg bezárt a Karóva Tejbár. A Moloko 2002-es Statues című lemeze minden eddigi készülékemen ott volt mint a túlélőcsomagom egyik legfontosabb eleme. 2003-ban még volt szerencsém elkapni őket a Szigeten, Róisín Murphy énekesnő már akkor is lenyűgöző volt.
Mark Brydonról - alias DJ Plankton - nem sokat hallottunk azóta, míg nem annyira titkos szerelmünk, Mörfi Rózsa kisasszony nem nyugszik. Tavaly októberben jelentkezett új lemezzel, amitől beindultak a lábak, amit most újraértelmezett az öreg angol underground techno legenda, Richard Barratt a.k.a. Crooked Man.
Remixalbum kevesebb bugival. Épp ma jelenik meg hivatalosan.
Ha minden igaz, két és fél hét tél és ősz után most pár napig nyár lesz. Úgyhogy hávájbugi, száncsádízsdé, napszemüveg! Meg egy kis Jupiter & Okwess, mert az aztán az igazi élvezet.
A Coldun a hetvenes évek rockjának ízeivel injektálja be a proggeres és post-metalos súlyt, valamint az alfa-állapotba ringató doomközeli rezgéseket. Az orgonával, szaxofonnal és persze gitárral felvezetett nagyívű dallamok messzire utaztatnak, ám bárminemű zaklatás nélkül. A homogén hangulatú ötven perces lemez középtempós dalokból épül fel, melyek könnyen újrahallgattatják magukat. Persze lesz, akinek pont emiatt lesz unalmas.
Ez most nem 3 órás, ez most csak egy 52 perces dal.
Mármint "dal".
Két nagyszerű gitáros közös albuma, amely jóféle hard rockot rejt.
A detroiti Temple of the Fuzz Witch stoner doomban utazik. Zsíros riffek fölött gomolygó füstben folytatnak Sabbath-, Uncle Acid- és hetvenes évek-imádást. Mindent tudsz.
Véletlenül találkoztam nemrég a Zaoval, és kiderült, hogy a banda a kilencvenes évek első fele óta alkot, így a The Crimson Corridor a sokadik nagylemezük. Zenéjük rendesen odavág, mert a post-metal, a sludge és a metalcore háromszögében mozogva zúzza meg a hallójáratokat. A korong csekkolása közben egy laza fülbevérzés szinte mindenkinél garantált.
Februári megjelenésű az eddigi legutóbbi King Gizzard nagylemez, ami negyedévvel a megelőző K.G. után látott napvilágot. Az aussie jómunkásemberek sosem pihennek, és most éppenséggel anatóliai ihletésű pszicho progrock a csapásirányuk.
Sötét hangulatú, melankolikus, überdallamos és szomorúan álmodozó zenét művel a Dawn of Solace. Sacc/kábé ilyen lenne, ha a Dead Can Dance hangulati doom metalban nyomulna. Fémes gótikus dalokra homályos szobában pityergők, szevasztok!
Nemrég a Wheel idei nagylemeze kapcsán említettem az illinoisi Chevelle-t, úgyhogy következzen a negyedszázad alatt duóvá fogyatkozott banda másfél hónapja megjelent kilencedik albuma.
Örömünnep, nagy nap. A mindenható, legendás, csodálatos Rudimentary Peni 26 évvel az utolsó nagylemezük és 13 évvel legutóbbi kislemezük után új anyagot adott ki. Tíz dal, 19 perc, töretlen mocsadék őrület, ahogy csak ők képesek rá.
A Mondo Decay messzemenőkig zsenális lemez, a kibaszott Nun Gun pedig nem szarozott, kiadott mellé egy társcuccot, ami, amikor megvettem még nem erre a névre hallgatott, de tök mindegy. Új számok, többnyire Mark Stewarttal, de milyenek, bazdmeg. Aztán ott van a Sankara Speaks, az mi már, bazdmeg? És persze az első lemez dalainak dub remixei többek között Adrian Sherwoodtól, de milyenek, bazdmeg. Az ONO is újragondolja a számát, de hogy, bazdmeg. Végem, sikítok, annyira oda vagyok ettől a zenekartól.
Félórás betekintés a boszorkányok titkos praktikáiba
dupla önkollaboráció segítségével, becsületkasszás módon.
Az a csodálatos a Motorpsychoban, hogy negyedik évtizede zenélnek, ez alatt huszonsok nagylemezük jelent meg, és minden, ami kikerült a kezük közül, nyugodtan nevezhető remekműnek. A hihetetlen teljesítményen túl létezésük harminckét éve alatt ráadásul nem egyszer hihetetlen iramot diktáltak a zeneszerzés terén. Mert háromnegyed évvel a The All is One után máris itt van az újabb opus. Amelyen nagyrészt visszakanyarodtak a rockhoz (az albumnyitó The Waning egy pszicho stoner dalnak is beillik), majd a hetven perces korongon szépen ráfordulnak a space és pszichedelikus rockból sarjadó dalokra (az ötödik szám konkrétan egy Hawkwind-átdolgozás), az utolsó harmadára pedig szépen elcsöndesedik a lemez. Kíváncsi vagyok, hogy innen vajon merre fognak továbblépni?
Ő maga a Legendary Pink Dots, aki unalmasnak találta a brit zenei szcénát, és négy év után Amszterdamba költöztette a formációt 1984-ben. Tavaly a Robotban élvezhettük a zenekar 40 éves jubileumi koncertjét. Meg nem lehet mondani, mennyi lemezük van, emlékszem, olyan 1991 körül is már egy egész sor CD-t mutattak nekem a Wave-ben – és azóta eltelt 30 év.
A szövegíró-énekes-billentyűs Edward Ka-Spel emellett még szólólemezeket is készít, az itteni "táncosabb" Prints of Darkness március elején jött ki – igaz azóta már megjelent egy újabb ötszámos cucca is. Tartsa meg jó szokását, még csak 67 éves, simán benne van még 20-30 lemez a fickóban.
Az Earthless sivatagi koncertje három dalban és hetvenhét percben mondja el mindazt, amit ebben a műfajban el lehet mondani. A sorozat további tagjai a Nebulától, a Spirit Mothertől, a Stönertől (új banda: Nick Oliveri, Brant Björk, és Ryan Güt dobos), valamint a Mountain Tamertől érkeznek majd.
A The Vintage Caravan ötödik, és egyúttal eddigi legjobb nagylemeze megérkezett.
Tizenegy dal a hard rock legszebb hagyományaival csak rád vár, hogy felfedezd!
Ez pedig egy ritkaságokkal megpakolt koncertlemez a Gnodtól a koránkelőknek.
Mindig meghallgatom, ha új Rob Zombie lemez jelenik meg - és aztán általában törlöm is. Az öt év után kiadott hosszú című album viszont - még ha nem is egy új La Sexorcisto - határozottan jól sikerült, konkrétan szerintem a legjobb hanganyag a '98-as Hellbilly Deluxe óta. Csekira:
A finn hangszeresekből és brit énekesből álló Wheel a progresszivitást és a post-metalt ötvözi egymással, de emellett a hallgatónak rögtön lejön, hogy a bandának a Tool az igazi kedvence. Ami miatt akár koppincs bandának is nevezhetjük, akárcsak a Karnivoolt, a Rishloot vagy a Chevelle-t, de sokkal inkább a nagy előd(ök) általi erős zenei behatásokról, semmint másolásról van szó a fent nevezett bandák, illetve a jelen poszt előadója esetében. Úgyhogy a további boncolgatás helyett gyorsan és hangosan füleldoda!
Ünnepélyes és fennkölt doom metal Dortmundból. Kicsit tradicionális, kicsit epikus, de nyugodtan nevezhető a heti évlemezének.
Dániából érkezett meg légipostával a Mythic Sunship nyolcadik nagylemeze, ami hozza a tőlük megszokott minőséget.
A germán pszicho-kraut-space-jam Kombynat Robotron
másodszor vendégünk a blogon. Emellett becsületkasszás.
Guillotine az őkirályifelségi családnak. Az Orb legutóbbi sorlemezének mixei április 9-én jöttek ki vinilen és Bandcampen.
Káprázatos szintipop-debütálás. Egy gyengébb énekes és dalszerző simán hagyta volna uralkodni ezeket a dögös alapokat és tánctémákat, a fogós minimalista klub-klimpírozást, Russell viszont tudja, hogy minek hol a helye: az ének magabiztosan viszi a hátán az önmagában is ütősen pulzáló zenét. Az arc (hivatalosan "ők") hangja eszméletlen, és olyan dolgokat énekel, hogy Róisín Murphy és Florence Welch egymás kalapját emelik meg. Mivel fél órányi az egész, ezért volt, hogy naponta ötször meghallgattam.
Mindenre szaró, odabaszott, pőre, mocskos, csiszolatlan, húgyszagú, széthullott és részeg punk csoda. Félre vannak hangolva a gitárok a picsába, mert kit izgat ez az egész, a dob slattyog és puffog és zörög, a basszus a föld alól dörmög, száll a zaj mindenfelé, ellazult óbégatás és kiabálás és rogyott kántálás. Vagy delíriumban pörögnek, vagy félhullaként vonszolják magukat. Kocsmagangon sülnek a kolbászok, sörszagú a levegő, tekersz egy cigit és próbálsz nemet mondani a crackre. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének ezek dalok. Azok. Óriásiak. Legszívesebben előre szólnál a detoxikáló portásának, hogy nemsokára érkezel, csak még meghallgatod az utolsó számot.
A két korábbi lemezük is frankó:
