Kijött az új Ministry, három nappal később végre leállt a Facebook. Véletlen? 

A Drott Arve Isdal (Enslaved), Ivar Thormodsæter (Ulver) és Matias Monsen bergeni lakosok közös zenei projektje. A tíz szerzeményből álló nagylemezen könnyedén proggerkedő, hangulatában melankolikus rockzene hallható, a dalok emellett őrzik az újra rátalálás frissességét. Nagy jóság.

 

Három és fél évvel a Deads után megérkezett az LLN új nagylemeze. Zeneileg nem változtak, továbbra is a post-metalt és a sludge-ot keverik egymással, méghozzá igen csak frankó módon. A korábbiakhoz hasonlóan a hanganyag a Bandcamp oldalukon most is becsületkasszás.

 

Selymes, sötét, puha bársonyként borul rá az életteredre a holland duó negyedik noir-jazz gyászmenete, amit újfent bűn nappal hallgatni.  

Tirzah első lemeze úgy volt zseniális, ahogy.

A második lemeze pedig úgy zseniális, ahogy. 

Itt volt szó róla.

Töltsön el ön is egy kellemes húsz percet a lángoló jelenések kertjében. Gyalu és gyémánt.

Már a Way Station sem az a Pop. 1280 volt, ami régen, ez pedig végképp nem az. Valamiféle indusztriális-szintis, '80-as évekbe menekülő post-punk és darkwave és electropop és coldwave és ilyesmi hatásokat halmozó cucc, ami többnyire egész faszán működik, annak ellenére, hogy senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez bármilyen szinten érdekes.    

Christopher Pravdica karantén-lemeze. Aki tudja, hogy ki ez a nagyszerű ember, az egyrészt hallgat Swanst, másrészt meg kussban, kérdések nélkül nekiáll ennek. 

A kibaszott Bummer új lemeze. Meg se kell hallgatni. Szimplán a tudat, hogy létezik, elég ahhoz, hogy kórházba szállítsanak belső vérzéssel. Mennyire nevetségesen gyilkos egy retekség lett ez is.   

Nagyszerű előadók, ha egyesítik erőiket, akkor az vagy nagyszerű alkotást, vagy egy óriási rottyot eredményez. Jelen esetben jelenleg az első véleményt osztom.

Két klassz korong után a két és fél évvel ezelőtti When the World Becomes Undone rendesen elment mellettem. Unalmasnak és ingerszegénynek éreztem, így pár hallgatás után kikerült a lejátszómból. Az új nagylemezt még nem volt időm végigfülelni, de remélem, hogy inkább az első két A Pale Horse albumra hajaz. Kiderül.

 

Két évvel a Tourist Season után új EP-vel jelentkezett az ósztrál Planet of the 8's, és továbbra is a beláthatatlan, ám életveszélyes Outback muzsikáját nyomja. Végtelen terek, por, hőség, és vakítóan kék felhőtlen égbolt tükröződik dalaikban, így nem kell sokat agyalni rajta, hogy ez sivatagi rock. Ráadásul vendégdanászok is hallhatók a szerzeményekben: King Carrot a Death by Carrotból, Diesel Doleman a Duneeaterből, valamint Georgie Kosson a Kitchen Witchből. Szuperjóság.

 

A göteborgi Wolves in Haze rendesen kimaxolta a "heti évlemeze" kategóriát: öndefiníciójuk szerint zenéjük nem más, mint "halálmetálba mártott kicseszett roll". Tény, hogy deathrock elemeket is felvonultató sludge muzsikájuk néha a thrash legszebb napjait felidéző sebességre is képes rákapcsolni, megsokszorozva ezzel átütő erejét. A riffek őrölnek, a dobtémák fejrázásra csábítanak, az énekes elmehetne üvöltörzsőrmesternek is, az összkép így kritikus tömegnyi súllyal rendelkezik. Adj nekik egy fülelésnyi esélyt, és csak a hallójárataid fogják megbánni.

 

Judd Madden tavalyi, dicsőségesen deprimáló gecisége a lehető legszennyesebb ünnepe minden egyes gonosz, kegyetlen, szétkábózott, megborult, elszállt és kártékony riffnek, ami a Sátán szétrepedve kacsintó fosójából valaha kiömlött. Improvizatív, ösztönös, kiszámíthatalan zsigeri kíméletlenséggel őröl, őszintén. Bámulatosan éjsötét gyászmenet ez az emberiség tökig érő ocsmányságában, letaglóz a szentséges nihil, a mindenkori remény minden égbekiáltóan dúvad pengetéssel és harákoló gurgulázással mélyebbre zuhan a szuicid transzban felperzselt egzisztenciád hűlt helyén tátongó végtelen pöcegödörben, a szarszagú füved utolsó morzsái százezerfokon égve sikálják le a torkodon akadt utolsó szép szavakat, csak a néma dülöngélés és a kibaszottul monoton lassú fejrázás maradt. Retekhangosan, izomból, kiábrándultan és befolyásolva illik hallgatni. Akárcsak az előző remeke, ez is ingyen van, ami nonszensz.           

Ausztrália csodálatos punk ifjai nemrég megszülték első nagylemezüket, amire én a két kitűnő kislemezük után kurvára vártam is. Nyers melódiák, részeg étosz, munkásromantika érzésből, őszinte feszültség és melankólia, némi szívmelengető pogó, nagybetűs hangulat. Így írsz dalokat.  

Az új Carcass határozottan a Heartwork-re emlékeztet. Nekem jó így.

A minden valószínűség szerint utolsó The Stranglers nagylemez megérkezett.

Négy új szám, mindegyiktől vibrálsz és lüktetsz, kívül-belül, ahogy azt el is várod ettől a jó izlandi mesterembertől.

Gyönyörű, szerető, békés és mély mozgásban vagy a világgal. 

Nem hibáznak. Kurvára nem. Ez a lemez úgy letaglózó, ahogy.

A zseniális Change is Bad után egy évvel újra itt vannak ők, akiket rendesen körbeszopkodtam itt. 

Kibaszott Scott Morgan.

Négy hosszú, csodálatos szerzemény a Clara maradványaiból. 

Lenyűgöző az egész.

A Konstrukt török free/avantgarde jazz különítmény, Ken Vandermark pedig nem ismeretlen a blogolvasók számára. Két évvel ezelőtti közös albumuk a várakozásoknak megfelelően improvizatív, határokon átmerészkedő jazz muzsikát tartalmaz, amihez érdemes egy nagy levegőt venni, mielőtt belemerülsz. Utána viszont örömködve fogod észrevenni, hogy légszaxofonozol. Megajóság.

 

A hetvenes-nyolcvanas évek imádatára figyelmeztet az új Hail Spirit Noir album borítója, és a sejtést csak igazolja a hanganyag. Sötét hullámok és szintihegyek állják útját a hallgatónak, feketefémnek pedig nyoma sincs a szerzeményekben. A kellemes hangulatfestésen túl majdnem beleestem a "régen minden jobb volt" csapdájába, mikor is észrevettem, hogy a Mannequins filmzenét tartalmaz. Tessék ezzel a tudattal fülelni - akinek tetszett a tavalyi Ulver korong, vagy imádja a hasonszőrű zenéket, az nem fog csalódni.

 

A Low sokadik fasza lemeze. 

Igen.

A sivatag felhőtlen kék ege felé mutató elszállásokkal tarkított, fuzzban megfürdetett dalokkal pakolta teli idei nagylemezét a római Solar Mantra. A hanganyag nem nélkülözi a déli hatásoikat sem, viszont nem telepszik rá a friss, energikus megszólalású dalok egyikére sem. Az Away nagyszerű bemutatkozó album, soha ne érkezzen rosszabb az olasz színtérről.

 

Ha nincs új Crowbar, akkor itt van helyette a Procez. A power trio zenéjét a sludge-os (és néhol doom-os) lassúskodás, a zsíros riffek fülbe kenése, illetve a lelkes zajongás mellett némi füstös ködösítés jellemzi leginkább. A másfél évtizede létező banda bemutatkozó albumán mindehhez ékes lengyel nyelvű előadás tartozik, úgyhogy a dalok tartalmi mondanivalójáról fordítószoftver segítsége nélkül nehéz bármit is mondani. Long live sludge & roll!

 

A görög bluesnak is nevezett rembetiko hatja át a ciprusi Trio Tekke szerzeményeit - de nem valami busongásra kell ennek hallatán asszociálni. A rembetiko jól előadva egyszerre szenvedélyes és hipnotikus, a Strovilos pedig nem egy világzenei album. A közel-keleti dallamok felé is kacsintgató dalok hangos és energetikus megszólalásukkal sokkal inkább a rockzene irányába orientáltak, ami nem csoda: az album címe azt jelenti, hogy szélvihar. Fülelni ér:

 

Füstöt pipáló instrumentális sivatagi rock hallható az idei Black Sky Giant nagylemezen, és a dalok kellően erősre sikerültek, hogy posztérettnek nyilvánítsuk a korongot. Pedig könnyen unalomba is fulladhatnának az ének nélküli számok, de az argentín társulatnak sikerült ezt elkerülnie. A fuzzos riffek szinte észrevétlen lassan csúsznak be a tudalattiba, hogy kifejtsék ott gyógyító hatásukat. Lassú mélyfúrást kedvelők, ide-ide!

Két évvel a Remythologizer után megérkezett az új Book of Wyrms nagylemez. A richmondi banda nem változtatott a nyerő formulán: továbbra is a fuzzos heavy-space-pszichó rákenróban nyomják a dalokat. Sarah  Moore Lindsey énekesnő most is hipnotikusan vezeti fel az énektémákat, a hangszeresek pedig kiválóan megtámogatják a hetvenes években gyökerező dalok alapjaival. Őszi hangulatú hétkezdéshez mindenkinek ajánlom.

 

Ezek az ausztrál szemetek utoljára 2013-ban adtak ki két csodálatos cuccot, aztán kussoltak, egészen eddig. Nyolc évvel a lenyűgöző Trough és Home Brand után fantasztikus újra hallani őket. Ezt a lerúgott, leszedált, részegen őgyelgő, sikátorokban melankolikusan rejszoló, bűzös szájszaggal kötekedő, puffogva-nyekeregve szaggató tipikusan aussie zajrock-mutánst (elbaszott fúvósók, szevasztok!) ugyanis alig csinálják tisztességesen manapság. Aki ismeri-szereti a Lubricated Goatot vagy a Venom P. Stingert, az tudja, hogy mi a fasz. A Complaints egyébként egy kurva jó lemez lett: egyrészt őrületesek a dalok (ilyen utolsó számot, baszki), másrészt meg árad minden percéből, hogy ezek a tagok rohadt jó fejek lehetnek. 

A korábbiak:

Hat évvel az első, bámulatos döngölésük után itt van végre a második bámulatos döngölésük. Hatalmas zajrock-ünnep, lehugyál, bekap, megrág, kiköp, aztán újra lehugyál és elmegy felpofozni a szeretteidet. Ennél gyönyörűbb rockzene nincs. A T-Tops amúgy ezzel a végtelenül dühös és kattant és irdatlanul nagyot dörgölő lemezzel kifejezetten kiemelkedőt baszott az asztalra. Óriási zenélés ez, óriási hanggal, lendülettel, feszesen, izomból, mocsadék riffek dögletes hegyeivel. 

Korábban itt volt az első lemezük, most meg itt van:

A másfél évtizede létező, rohamtempóban vágtató vidám és kedves srácok (kiv. a dobos) végre kihozták első nagylemezüket még július közepén, tehát ha azóta nem hallgattad meg, most itt az ideje. Érdemes, mert valószínűleg a tíz legjobb hazai lemez közt van idén, ha pedig jövőhét hétvégén Belgrádban vagy Újvidéken jársz, meg is nézheted őket, vagy két hét múlva a fővárosban a Desszert Feszt Parádén, ahol rajtuk kívül fellép még egy rakás fasza zenekar, úgyhogy gyere!

facebook

bandcamp

Desszert Feszt Parádé 2021

Az Arkansas-i Terminus nagyon fasza doom muzsikát játszik. Ha akarod, lógathatod rá az orrod, de ha akarod, akkor lassan fejet ingatva csipegethetsz a dalokra. A harmadik opció a csipőből hajlongás szüneteiben maxi hangerővel éneklés. A döntés a tiéd.

 

Helyből két nagy meglepetéssel is szolgált az új Sons of Alpha Centauri nagylemez: az első maga a megjelenés ténye volt. A második pedig, hogy - nemcsak a három évvel ezelőtti Continuumhoz képest, hanem úgy en bloc - mennyire unalmas lett. De ez az én jelenlegi véleményem, ettől mást még simán levehet mindkét lábáról akár első hallgatásra is. Így nincs más hátra, mint előre, úgyhogy füleldoda:

 

Kedvenceim random-generátoros kísérleti ambient-lemeze. Gyönyörű. Érdekes a sztori, utánanézel. 

Bemutatkozó albumként egy koncertlemezt adott ki a berini Ursular. A korongon pszichedelia-hegyekre építették fel egyszerre fuzzy és meditatív szerzeményeiket. Szám szerint négyet, kereken negyven perces hosszal. Vasárnapi lelazuláshoz tökéletes.

 

Az egy és háromnegyed órás játékidejű TesseracT koncertlemez átfogó képet ad a brit banda lassan két évtizedes munkásságáról.

A finn Csuklyások ismét támadnak, és milyen jól! A The Tritonus Bell izmosabb lett, mint a négy évvel ezelőtti Ossuarium. Füleldoda, hogy igy van-e nálad is:

 

Az ötödik Deafheaven album szépen elsasszézott a metál mellől, ennek eredményeként az Infinite Granite egy frankó shoegaze/dream pop nagylemez lett. Nem kell mindig kaviár.