Judd Madden tavalyi, dicsőségesen deprimáló gecisége a lehető legszennyesebb ünnepe minden egyes gonosz, kegyetlen, szétkábózott, megborult, elszállt és kártékony riffnek, ami a Sátán szétrepedve kacsintó fosójából valaha kiömlött. Improvizatív, ösztönös, kiszámíthatalan zsigeri kíméletlenséggel őröl, őszintén. Bámulatosan éjsötét gyászmenet ez az emberiség tökig érő ocsmányságában, letaglóz a szentséges nihil, a mindenkori remény minden égbekiáltóan dúvad pengetéssel és harákoló gurgulázással mélyebbre zuhan a szuicid transzban felperzselt egzisztenciád hűlt helyén tátongó végtelen pöcegödörben, a szarszagú füved utolsó morzsái százezerfokon égve sikálják le a torkodon akadt utolsó szép szavakat, csak a néma dülöngélés és a kibaszottul monoton lassú fejrázás maradt. Retekhangosan, izomból, kiábrándultan és befolyásolva illik hallgatni. Akárcsak az előző remeke, ez is ingyen van, ami nonszensz.