Akinek ettől nem kezd el egyből járni a lába, annak minden bizonnyal nincs lába. Komótos táncba hívó szigorú középtempó, vastag basszusok, hipnotikus és eszelősen kúl grúvok, varázslatosan fülbemászó minimál-dallamok, precízen felépített laza transz, álomszép monotónia. Száz százalékos elektronikus tánczene ez, amiből ugyan így-úgy ki lehet hámozni technót, house-t, indusztriált, acidot, big beatet, meg egy csomó hasonló mifaszt, de viszonylag gyorsan rá fog döbbenteni arra, hogy a műfajozgatásnak sok értelme nincs. Mert járni fog a lábad, bólogatni fogsz, baszatni, és annyira kurvára menő leszel, mint Makó Jeruzsálemtől. Ennyi a lényeg, semmi más nem kell, tavasz van, ez meg jelenleg a világ legjobb lemeze.   

Jó pár éve olvastam egy interjút egy bizonyára jó zenekarral (nem emlékszem), akik valamiért megemlítették ezt a bandát (nem emlékszem), én meg természetesen rájuk kerestem. Ez az egyetlen lemezük, 2012-ben adták ki. Sokáig nem találtam sehol, ezért valamikor tavaly megvettem. Azóta jó párszor meghallgattam már, nagyon jó párszor. Isteni noise-rock. Olyan, mintha az Unsane és a mondjuk Threadbare összeverekednének egy kocsmában tartott matekórán. Épp kellőképp szétkapott és megtört dalok ezek, a feszült és ideges lüktetés ellenére is irdatlanul tömören, felbaszva, hangosan (a vokál néha egy az egyben Spencer-szerű), málhás riffekkel, nyersen, nyekeregve. Fogalmam sincs, mi történt velük, és hogy miért nem lett belőlük semmi, mert amit itt művelnek, az bámulatos. 

Martyna megint péppé kalapálja a fejed.

Nem kell őt bemutatni senkinek.

Ez az első, 2009-es, eddig meg nem jelent lemeze.

Nyilván lenyűgöző. 

A két évvel ezelőtti bámulatosan rohadék Matamoros után ez a zenekarnak nevezett ótvar gecis féregnyúlvány végre új lemezt adott ki, amin még szélsőségesebb sarkokba basszák be azt az úgynevezett rockzenét, amit értelmes ember már rég szarráunt. Három nevetségesen meghágott és hülyére szipuzott zajmonstrum, több mint fél órában. Nehezen lehet felkészülni ilyen gyönyörű, szennyesen bugyborékoló, fertőző, gonosz rémálomra, de nem is kell. El kell merülni ebben a végtelenül torz gányban és hagyni kell, hogy a sátán koszos karmaival szétfeszítse a segged. A monoton, ritmikus, hipnotikus, dögös és ocsmány szent faszságok egyik csúcsa, letaglózó munka. 

Ja, amúgy, ha nincs meg: a mindenható Shit and Shine gitárosa, a mindenható Butthole Surfers dobosa szülte világra, őket most Marriage basszusgitárosa segíti, a Taverner vokalistája meg véres slájmot gurgulázik a lángolva kimúlt erősítők tömegsírja mögül.     

Csodálatos.Misztikus, finoman gótikus, pszichedelikus, büszke és fenséges sötét felhőként vonuló mesteri dalaival ez a nő - akinek amúgy olyan a hangja, mintha meleg fekete mézet öntenének a füldebe - simán elvarázsol és felszabadít. Délies dráma, kaliforniai költészet, paplanként beterítő boszorkányének kényelmes sírkamrákból. Lebegős, organikus, intim és introspektív, őszinte, de nem beszél mellé. Rohadtul meg van írva itt minden, a hangulat meg árad és elvisz.

Egyetlen francia punk ember nagyszerű első lemeze. Fogalmam sincs, hogy miről kiabál a semmire se jó nyelvén, de kurvára vele vagyok, mert ritka manapság az ilyen pop-érzékenységgel megfogalmazott, epikus-himnikus dallamokkal taroló, irgalmatlanul sodró és fogós és önfeledt, de mégis tartalmas punk (oi, street punk, punk-rock), amitől nekem mindig meglódul a lábam. A szinti és a gitár viszi a hátán a műsort, de a tag vokálja is becsülendő. Sham 69, Cockney Rejects, The Ramones, UK82, ilyesmi.

     

Az első, eddig ki nem adott Unsane-lemez, néhány nagyon korai demós számmal.

A krisztusi korba lépett brit The Telescopes sokadik nagylemezén cipőbámuló zajfüggöny mögül modulálja a különböző frekvenciájú susmorgásokat. Hiperfrankóság.

 

Bort, búzát, békességet, spanyol nyelvű sztónerséget!

 

A Yawning Sonst a Yawning Man és a Sons of Alpha Centauri tagjai alapították és alkotják. A Sky Islandet megelőzően egy albumuk, a Ceremony by the Sunset jelent meg 2009-ben. Most viszont itt az új hanganyag, akit pedig az együttessel kapcsolatos további részletek érdekelnek, az megtalálja erre.

 

Bő egy órás, hét tételt felsorakoztató bemutatkozó album a dán Iotunntól, amely laza konceptlemezként időutazók történetét meséli el, akik a világvége okaira próbálnak válaszokat találni. Zeneileg mindezt progresszív, egyben dallamos death-doom metalban tárják a világ elé, amiből sejthető, hogy nem három perces kétakkordos dalokkal pakolták tele az Access All World-öt. Az odafigyelés viszont kifizetődő, mert a hanganyag állati jól sikerült.

 

James Lavelle tanító vagy úr nélküli szamuráj harcosokról regél.

A Húsvéti Nyuszi tojt nekünk egy új GY!BE nagylemezt, ami nagyon rendes dolog tőle.

Krautalapú csodálatos motorikus torzulások találkoznak a klasszikus és az újiskolás space, valamint pszichedelikus zajrockkal a Shem második nagylemezén. Mindezt kísérletező kedvvel, frissen tartó improvizációval, és csillagködbe bámulással vezetik elő. Az album három tételből áll, és aki hipnotikus tripre vágyik, annak számára a rejtőzködő életmódú - FB-regisztrációval és YouTube-csatornával nem, csak Bandcamp-oldallal rendelkező - banda a tökéletes választás. A beszerzés pedig becsületkassza segítségével történik.

 

Egy újabb, a Curætionhöz hasonlóan óriási jóság koncert, szintén 2018-ból, és egy évvel későbbi megjelenéssel. A Hyde Parkbeli fellépés hanganyaga két és negyed óra hosszú, szóval ne kezdjetek bele, ha csak a szomszéd kisboltba ugrotok le húsvéti kalácsért.

A Front Line Assembly kiadója, az Artoffact Records még novemberben adta ki Jeremy Michel Neville Inkel posztumusz lemezét. Inkel a Left Spine Down oszlopos tagja volt, turnézott a Ministry és a Skinny Puppy igriceivel és már régóta nyomkodta a gombokat és billentyűket a Front Line Assembly lemezein és mellékprojektjeikben (Noise Unit, Delerium).

A kanadai producer 34 évesen halt meg 2018 elején, ezzel a szólóalbummal tiszteleg előtte a kiadója.

 

A Five the Hierophanttel két éve a FB-csoportban találkoztunk először, a debütlemez Over Phlegethon kiadásának idején. A február végén megjelent második korongjukon továbbra is az avantgarde és/vagy feketés metal területén alkotnak, viszont az új szerzeményekben elkezdték felfedezni maguknak a drone-szerű dark jazz, valamint a pszichedelikus hangulatok territóriumait. Ennek ellenére zenéjük semmit sem veszített a súlyából és belső sötétségéből. A dalok születésének folyamatában az improvizáció volt az alapgondolat, és emellett olyan, különlegesnek számító hangszereket is felhasználtak a komponálás során, mint a szaxofon, a citera, vagy az éneklő fűrész.

 

A héten a Memoriam negyedik nagylemezét is meghozta a postás. A zene maradt, amilyen volt: öregsulis halálmetál, de mostanra összekovácsolódott annyira a négyesfogat, hogy ezt a hanganyagukat érzem mind közül a legerősebbnek. A korábban lemaradóknak pedig Bandcamp.

Olaszhonból, egészen pontosan Szardínia északnyugati részéből jelentkezik második nagylemezével az 1782. Az albumon hét, fuzzal megküldött okkult doom metal megalit hallható. A From the Graveyard annyira jól sikerült, hogy bátran odatehető az elmúlt egy hétben megjelent kiváló albumok mellé. Emellett valószínűleg minden dúmszter év végi listáján szerepelni fog.

 

A nagy tavaszi megjelenésdömpingben a Band of Spice a sokadik régi ismerős, amely hosszabb idő után ad ki új albumot. A korábbi Kayser-, The Mushroom River Band-, és Spiritual Beggars-tagokból álló power trio negyedik nagylemezén hozza a tőle megszokott színvonalat. Hard/heavy rock és stoner rock keverékét nyomják továbbra is, óriási fílingű kiváló dalokkal, amelyek könnyedén hallgattatják magukat. Nagyon finom.

 

Bő két évtized után ismét van új Liquid Tension nagylemez. Egy-két hallgatás után tetszik, illetve azt érzem, hogy a négyesfogat nem a technikai villantásokat tolta előtérbe, hanem inkább hagyták, hogy kibújjon belőlük a zene.

Először leesett az állam, aztán gyanakodni kezdtem, hátha válogatáslemez, de nem. Nyolc év után hirtelen a semmiből megérkezett az ötödik Tomahawk album.

 

Holnap jelenik meg az új Greenleaf nagylemez, de idejekorán előrendeltem, így ma meghozta a postás. Csapatás van, és kikelet.

 

Nemrég találtam rá Julie Christmas 2010-es szólólemezére, és egy kritikában valahol úgy jellemezték az albumot, hogy ő a sludge/post-metal Björkje. Ami végül is sarkítva bár, de igaz.

Cure, Nine Inch Nails, Radiohead, Pixies, Deftones, Moody Blues, Gordon Lightfoot és Smashing Pumpkins egy lemezen. Karanténfeldolgozások a londoni A. A. Williams zenész-dalszerző-énekesnőtől.

Az elmúlt egy év lockdownja alatt vette fel a nyolc dalt zongorára és énekre lecsupaszítva azokat.

 

A winsonsini House of Lud második lemezén a garázsos megszólalású stoner doom a vezérfonal. A kísérletező kedvvel megáldott power trio dalaiban egyszerre van jelen a blues-os szomorkodás, a metszett torokkal gurgulázó sludge, és a sztónerség dögös grúvja. A riffzúzda és a bőr alá mászó fuzz keveréke tökéletes egyensúlyban tartja a liposzómákat, így a becsületkasszás album hallgatása mindenkinek javasolt, aki unja már a home office bezártságát!

 

Azt tudtátok, hogy Dzsingisz kán Trónja volt a világhódító hadúr titkos álomfegyvere? Vagy ahogy a Monty Python mondja: "Take it away, Genghis!"

 

 A Sátánízű Felhők harmadszor a vendégeink: a szavak nélküli doom-stoner-miegymás metalban utazó társaság most egy feldolgozáslemezzel jelentkezett. Az átformált dalok eredeti előadói Elton Johntól a Sabbathon keresztül a Pink Floydig terjedő skálán mozognak, és részemről tetszetős jóság lett a végeredmény.

 

A 4AD kiadó a nyolcvanas években a goth, wave, posztpunk, dream pop, ethereal műfajokban alkotó előadók jó ízlésű istállójaként híresült el, és még egy saját szupergruppja is volt, a This Mortal Coil. A Lost Horizons név mögött a label két kiválósága és veteránja, Simon Raymonde (Cocteau Twins, The Drowning Craze, This Mortal Coil), és Richard Thomas (Dif Juz, The Jesus and Mary Chain) rejtőzik. Négy éve már kiadtak közösen egy, az überfülelők körében decens visszhangot kiváltó nagylemezt (Ojalá 2017), és most itt van a második korongjuk. Amit nyugodtan nevezhetünk fő művüknek is: közel hetvenöt perces játékidejével az In Quiet Moments időgépszerűen egy helyre tereli mindazokat az al-alműfajokat, amelyekért a 4AD-t szeretjük. Minden dalban más énekes hallható, hangulatig pedig a repertoár felöleli a dream popot, a felhős posztpunkot, a majdnem ambientbe érő jazzeskedő izét, a soul-os ésvagy trip hopszerű hangulatokat, és úgy általában mindent, amit anno függetlennek, és alternatívnak neveztek. Nemcsak a heti, de egyenesen a márciusi évlemeze. Bár februárban jelent meg.

 

Kozmikus sztóner doomban utazó és utaztató négyesfogat bemutatkozó nagylemeze Észak-Karolinából. Hetvenes években gyökerező muzsika, sci-fi témákat feszegető szövegek, csillagközi portyázások. Tökéletes fülelnivaló a tavasz első, ám téliesen hűvös délutánjára.

 

A Mare Cognitum a kaliforniai Jacob Buczarski egyszemélyes projektje, és nemrég az überhosszú Wanderers: Astrology of the Nine split kapcsán találkoztunk vele. A mindenen játszó dalszerző Napkitörés című albumán továbbra sem enged a negyvennyolcból. Kozmikus feketeféme a forma, amelyhez mondanivalóként az emberiség által elkövetett hibák, és a belőlük következő károk miatti frusztráltság és kiábrándultság kapcsolódik. A nagyívű vállalkozás közel egy órányi hanganyagban öltött testet, melynek gazdagon rétegezett szerzeményei valódi műfaji gyöngyszemek.

 

Mai megjelenésű nagyszerű kollaborációs koncertfelvétel a Monotól.

A tavalyi Omega Severer EP után megérkezett a skót sivatagi harcosok második, egész estés alkotása. Ami egyúttal az eheti évlemeze is.

 

Anatole Funk megnyalja mind a tizenkét ujját, itt az új Altın Gün-lemez.

A Thunder a 2017-es Rip It Up után két évvel is kiadott egy nagylemezt (Please Remain Seated), ami nálam mostanáig frankón elsikkadt. A lényeg viszont az, hogy a vadiúj 2021-es korongjuk jobban sikerült négy évvel ezelőtti elődjénél. A londoni banda továbbra is éli a blues-os hard rockot, és királyos dalokat írnak.

Az új, egyetlen szerzeményből álló Nadja album becsületkasszás.

 

Őszentsége Chris Spencer pápánk és mindenféle fasza zenekarokból ismert csodatevő püspökei kinyomtak egy single- és B-oldalas dalokból álló 43 perces gyűjteményt, amit ők kislemeznek hívnak, pedig hosszabb, mint a tavalyi lemezük. Amúgy nyilván jó. 

A tavalyi nagylemez itt van.

Istenkém, ezek a csodálatos dél-koreaiak mekkorát csinálnak már. Volt egy 2019-es kislemezük, az is észveszejtő gyilok volt, de ez simán lenyűgöző. Nevetségesen felkúrt, haragból és őszintén és minden lófasz nélkül, színtiszta izomból és idegből harapják szarrá a füled. Közben meg dalok, meg vannak írva, gügyékig túrnak emlékezetes riffekben, vadkan témákban, a kehes csajkrákogás meg simán gyönyörű. Persze, '80-as évek, el lehetne kezdeni sorolni az összes unalomig ismételt hardcore-punk klasszikust, de ennél ez többet ér. Amúgy az Iron Lung adja ki őket, magyarán jók. 

A kislemez itt van: 

Ezek a jó ausztrálok szétvittek első lemezükkel, nemrég pedig kiadták a folytatást, ami természetesen akkora kurva nagy punk örömünnep, hogy bazdmeg. A maga 3 és fél percével a Real Estate messze a legdicsőségesebb antikapitalista himnusz, amit idén hallottam. Fantasztikus lemez, na.  

Itt van a korábbi ömlengés, meg egy újrapakolt link is.