Asszem vágjátok ezt a zenekart. 

Vibroakusztikus hangterápiás matrac. A mindig kísérletező Zeisig találta ki, alvási zavarokkal küzdő szülei számára. Ultra-alacsony frekvenciák másszák meg a tested, jobban leszel, jobban alszol. Valami ilyesmi. Tervben van egyébként egy hordható mélynyomós gönc is. Csuda. Közben meg amúgy egy letaglózoan intim, személyes, gyönyörű ambient remekmű, súlytalanságában súlyos, tiszta szívvel szeretve simogat. 

Korábbi - szintén baró - lemezei itten vannak: 

A Trigger Cut kibaszott jó abban, amit csinál. Abban, hogy Shellacot, Big Blacket és The Jesus Lizardot játszanak. Lehet akárhogy szépíteni, de ennyi. Retekmód faszán megírt, feszes, lendületes, agresszív, elragadó és kattant műfaji remekelés mindkét lemezük, elvétve még saját ötleteik is vannak, de akkor is: Shellac, Big Black, The Jesus Lizard. Komolyan, a kiabáló tagnak még a hangja is egy az egyben Steve Albini. Aki viszont az említett, és nyilván totálisan sérthetetlen, zseniális zenekarokat szereti, az ezeket a németeket is bírja, mert amúgy nehéz nem bírni őket. Rohadtul jók, na. 

A Buster itt van: 

Mediterrán és közel-keleti hatásokat vegyít zenéjében a stoner doommal a görög Around the Fire. Így pl. az albumnyitó Kau Ano Meha a keleti Mediterráneumban használt három húros kemenche nevű hangszer hangjaival indít, és az eastern vonásokat minden dalban megtaláljuk. Egy újabb frankó görög bandával lettünk gazdagabbak.

 

A dán Bæst második albuma két éve kimaradt a szórásból, de sebaj: megérkezett az ócckúl halálmetál művelőinek harmadik nagylemeze. A borító pedig csillagos ötös.

Belgiumból látogatott el hozzánk az Alkerdeel, és a negyven percet alulról súroló negyedik nagylemezük egy párhuzamos valóságba nyújt bepillantást, ahol a pokoli kántálásokat és gitárnyűvéseket emberek helyett démonok végzik. Zeneileg így a mosdatlanul nyers feketefémet keverik a hangulati elemekkel, legyenek azok akár sludge-os vagy doom-os témák. Az egységnyi pillanatra jutó súly az egekben van, így mindenkinek ajánlom, akinek liblingje a Darkthrone, a Dragged into Sunlight, vagy a Gnaw Their Tongues.

 

Kozmikus súllyal terpeszkedő doom, csak éppen gitárok helyett szintikkel. Ha a Stars of the Lid rettenet rosszkedvvel ébredt volna, vagy John Carpenter a Sunn O)))-val turnézna. Gyönyörűszépséges úthengerek.

Egy hosszabb 20 Minutes (az Interloperről) és egy hosszabb Leaves (a Refuge filmzene-lemezről).

Kötelező. 

A négy éve megjelent Echolocation után ismét vendégünk a Gone is Gone szupergrupp.

A görög Yoth Iriát két, korábban a Rotting Christban nyomuló arc alapította 2019-ben (The Magus - ének, és John Mutilator - basszusgitár), az As the Flame Withers pedig a bemutatkozó nagylemezük. Dallamos feketefémmel zúzzák meg a világ hallgatóit, a nagylemez nyolc szerzeménye egyszerre változatos, és fülhasználóbarát módon befogadható. Súlyban és mozgalmasságban nincs hiány a háromnegyed órás korongon, a hangulat pedig misztikusan borongó, de egy percre sem jellemző rá a depresszív sárbahúzás. Március első hetének évlemeze.

 

Tempós hard rock a műfaja a manhattani The Pretty Recklessnek, melynek élén az eredetileg színésznőnek indult Taylor Momsen (Gossip Girl) hallatja a hangját. Vendégek is megfordultak az albumon: az egyik számban Matt Cameron és Kim Thayil, egy másikban pedig Tom Morello tette tiszteletét. A bandatagok kiváló dalszerzői vénájának köszönhetően még a rádióbarátabb dalok is a szerethető kategórián belül maradtak. Nagy jóság.

 

Tavaly márciusban, a Covid-19 világjárvánnyá szélesedésének idején kezdte el a Wolvennest a Temple felvételeinek rögzítését. Így most nem meglepő módon a meditatív doom-drone-sludge-black gombolyagba okkult témák és érzetek is rendesen belekeveredtek, a végeredmény pedig ismét egy kiváló hanganyag lett. Emellett a ceremónia fényét a Succubus című dalban TJ Cowgill vendégdanászása (King Dude) is emeli. Hetvenhét perces füleldoda:

 

Hat évvel az Ancient of Days után megkaptuk a második Spelljammer nagylemezt. A játék továbbra is lassan perzselő stoner doom-ot jelent, és a Mélytengeri utazás elnevezés megadja a lényeget: a tengerfenék sötét, rémségeket bújtató oxigénhiányos örök sötétségébe kalauzol el szűk negyvenöt percben, és hat szerzeményben. Küldeném az összes pszichotikus búvárnak, és mindenkinek, aki szereti!

 

A Savas Mamutok egy év alatt szép lassacskán összegyűltek, és hosszú karavánt alkotva elkezdték monoton menetelésüket a...csak ők tudják hova. A vándorlási útvonalat megzenésítő dalok pedig a korábbiakhoz képest tovább érlelődve egy kitűnő albumban manifesztálódtak. Stoner doom forever!

 

Az egyik kedvenc tavalyi lemezem. Csak elfelejtettem. Amúgy szaggatott, epileptikus, pszichotikus, idiótán lüktető, vastag és dekadens noise-rock himnuszhegy. Olyan, hogy sokkal több embernek kellene beszélnie erről a zenekarról. Egyébként a Sorry State adta ki. 

Rövid, alig húsz-egynéhány perces EP öt dallal a Washington állambeli Mos Generatortől. Ahogy a banda FB-oldalának fejléce mondja: "Strange powers, astral projection, reincarnation and spiritual healing through sonic vibrations." Ez oszt igaz.

 

Hastingből érkezett hozzánk a Kid Kapichi, és a bemutatkozó lemezüket hallgatva két dolog biztos: az egyik, hogy nagyon szeretik a Queens of the Stone Age-et, mert dalaik robotrockos zakatolását tőlük örökölték. A másik, hogy a kétezres évek egyik gyorsan hamvába holt bandája, a Hard-Fi hangzásvilága sem idegen tőlük. Az egyenleg pedig egy frankó, tempós, alternatív rockot művelő banda képét rajzolja elénk. Csapatni ér.

 

A polák Sünatya sem cicózott, mert náluk van a slukker - így az Outlands után két évvel befutott a negyedik nagylemezük. A sivatagi megközelítés megmaradt, a space-es és grunge-os elemek mentek. A végeredmény egy lassan mindenhová befolyó, pszichedéliában vastagon tapicskoló, a vallási fanatizmust behatóan tanulmányozó rockkorong lett. Dupla jóság, füleldoda!

 

A ragyogó napsütést látva Anneke van Grízestészta is dalra fakadt, hogy idecsalogassa a tavaszt.

Hat évvel az I'm Going to Kill Myself után megérkezett a negyedik Fekete Birkafal nagylemez.

 

Vártam, várátok, várta ő is, nem hiába.

Itt volt róla ömlengés korábban.

Kevés megbízhatóbb zenekar létezik náluk.

Megérkezett az Evergrey tizenkettedik nagylemeze.

Lejjebb pedig fülelős az egyik dala, amelyben James LaBrie fícsöringöl.

Bréking! A két mester váratlanul megörvendeztetett bennünket egy új lemezzel.

Egy évtized után van új Lake of Tears album.

Pozor: csak haladóknak, mert nem egyszerű eset, nem túl vidám hangulattal.

Ritkán hallgatom a gitárhősök virgácsnyűvő lemezeit, de Reb Beach gitáros (Dokken, The Mob, Whitesnake, Winger) negyedik albuma nálam klasszul betalált. Lehet, hogy azért, mert Steve Vai '90-es Passion and Warfare-ére emlékeztet, de végül is nem ez a fontos. Hanem sokkal inkább: küldeném mindenkinek, aki éli a fúziós-jazzes-tapping-funkos hard rockot, mert Reb minden jóval megpakolta a bő negyven perces hanganyagot.

Az ismeretlen természetfotós képe azt a ritka pillanatot örökítette meg, amikor az erdő állatai a réten talált varázsgombákból belakmározva, szomjasan pihentek a mini vízesésnél. Amint látható, a jávorszarvas az erős haluzás miatt rátehénkedik a vízfolyásra, a póni azon tanakodik, hogy betolja-e a maradék gombát, a vizimutymuty pedig magát a folyó urának képzelve, egy bottal paskolja a lecsurgó vízcseppeket. A belassult erdei partin a Void Commander természetszerető fuzzos és sztónerikus rockjára butulnak még lejjebb.

 

Úgy tűnik, hogy ez a szofisztikált szókinccsel észt osztó énekbeszédes, ugató, kattogó, szaggatott, nagyokat robbanó és vehemens pogózásokba eszkalálódó post-punk van most, és nem is fog egyhamar tágítani. A TV Priest is egyfajta "Idles és The Fall után szabadon" együttes, de ez kurvára nem tesz igazságot kitűnő bemutatkozó lemezüknek. Mert amúgy az Uppers jó. Ismered, de ha adsz neki némi időt és teret, rájössz, hogy talán annyira nem is ismered. Talán van ebben a bebetonozott újhullámos post-punkban még ötlet és kreativitás, talán van még remény. De lehet, hogy nincs, fogalmam sincs.  

Cassandra Jenkins ezzel a fantasztikus lemezzel nagy név lett. Egyszerű és mégis, minden hallgatással újabb és újabb rétegeket hámozol le róla. Tiszta, őszinte, gyógyít, szeret, tanít, szíve van és lelke és teste. Könnyed súly. Ékkő. Meg lehet ölelni, basszátok meg. Akárhonnan nézve is költészet.   

A '60-as, '70-es és '80-as évekbeli olasz Mondo-horrorok zenéje kurva jó. Sötét, dögös, fülbemászó cuccok. Ott van például Roberto Donati Cannibal Feroxának zenéje, amit az Algiers fele, Lee Tesche és Ryan Mahan, valamint az első Nun Gun-lemezüket erősen megihlető fotóművész kollaboránsuk, Brad Feuerhelm egyszer véletlenül lelassítva hallgatták végig. Az amúgy is fasza lemez sokkal ijesztőbb volt így, és nagyjából itt kezdődött az egész.

A tavaly októberben megjelent Bonamassa album kimaradt az év végi posztok közül.

A harmadik Philm nagylemez igen furcsa szerkezetű. A számok egyik fele a már jól ismert, helyenként proggerkedést sem nélkülöző post-metalban meghempergetett szerzemény, másik fele pedig jazzes, improvizáció-fűtötte zongorás muzsikaszó. Hogy ez a szerkesztés mennyire adja ki a lemez ívét, vagy hogy jó-e egymástól ennyire elütő hangulatokat árasztó dalokat egymás mellé és után passzítani, az egy másik történet. Nekem egy-két hallgatás után tetszik, aztán év végéig kiderül, hogy mennyire lesz tartós a rövid távú begyere.

Bizonyára mindenkinek vannak régi szerelmei, akikhez sok-sok év után is ragaszkodik. Nekem az egyik ilyen a The Orb a kilencvenes évek legelejéről, az Underworld (bár ők inkább az évtized végén, és a kétezres években követték el mindazt, ami miatt töretlen a lelkesedésem), és a kilencvenes szcéna világából van még egy másik műfajalapozó formáció, a The Future Sound of London.

Amit Garry "Gaz" Cobain és Brian Fougans letett az évek során, az elektronikus zenében sokak számára jelölte ki az irányokat. Töretlenül - és már átláthatatlanul - kísérleteznek, gondolják újra életművüket, rendszerezik át hangfájljaikat, és teszik közzé 30 év után is az Archives, az Environments vagy a Calendar sorozataikban. Ez utóbbi lényege, hogy minden hónapban kitolnak egy tracket a weboldalukon, ami év végére áll össze teljes albummá - és egy naptárrá. Íme a 2020-as kalendárium kísérletező elektronikája.

A Sonic Flower bő két évtizede a Church of Misery oldalhajtásaként jött létre, és fantasztikus energiával vérbő sivatagi rákenrót tolt a kb. 2005-ös feloszlásig. Ezen idő alatt kiadtak egy nagylemezt (Sonic Flower 2003), a másfél évtizednyi csend után megjelenő második korongjuk pedig archív, a debütalbum után született kiváló dalokat tartalmaz.

 

A highlife stílus Ghánában a múlt század huszas éveitől a hatvanas évek közepéig volt népszerű. A képlet alaposan leegyszerűsítve: afrobeat + funkos/jazzes afropop + nyugat-afrikai dallamok = highlife. A különféle népcsoportok harmonikus együttélését jelentő Alewa kiváló D-vitamin bomba a tél végi napokra.

 

Majdnem temetői tempóig lassuló hipnotikus stoner doom az Ered Guldur játéktere, amit ki is töltenek négy, közel tíz perces megamonstre szerzeménnyel. Borús tél végi délutánok, szevasztok!

 

Az uruguayi Munknörr északi pogány sámánisztikus, valamint kelta ízekkel megvadított setét folkban nyomul. Dalaikban természetes megszólalásra törekednek, és ajánlom mindenkinek, aki egy dolgos nap után kezében egy koponyányi sörrel erdei nimfák társaságában szeretne révedezni. Frankón jóság.

 

Kilenc izmos sivatagi dallal pakolta meg negyedik nagylemezét a holland Komatsu. A nóták a súly mellett erősek a dallamokban is, és nyomokban a kilencvenes első felének soundját, pszichózist, valamint doom-os riffeket is tartalmaznak. Közel negyven percnyi jóságot kap tőlük a hallgató, és aki komálja az olyan bandákat, mint a Baroness, Torche, vagy a kései Mastodon, az nem fog bennük csalódni.

 

Oliver Ho fantasztikus - és fantasztikusan rémisztő - indusztriális techno-kísérletének harmadik, és egyben utolsó darabja. Érdemes egyben is lenyomni a sorozatot, van egy vastag íve.  

In the midnight hour he played more, more, more.