Damian Bennett zenélt a Khostban, a Deathlessben, a Techno Animalben és a Gauge-ben, szóval kussolsz. Carthage néven a '90-es évek végén kezdett önmegvalósítani, aminek egyértelmű csúcspontja a nemrég megjelent Midnight White. Szerencsére a 2003-as 23.64PM-hez már nem sok köze van ennek a bámulatosan terhelő lemeznek, én legalábbis az azon hallható tördelt elektronikus ritmuskísérletezést annyira nem kaptam el. A 2015-ös 9115 zavarba ejtő világa (Bennett nem egy munkamániás arc) jóval határozattabban van jelen, ami jó. Egetrengető indusztriális riffek és késelő giárzajok, mormoló szavalás. A Midnight White mestermű, amit közel sem a kompozíciók tesznek azzá. Az a lemez, amit türelemmel, odafigyeléssel, nyitottan vagy kénytelen hallgatni, kizárólag fülhallgatóval. Kizárólag. Mondom: kizárólag. Gecihangosan. A Midnight White tanulmány a hangról, a hangzásról, a hangok folyamáról, frekvenciákról, a hangulatról, minden ilyesmiről. A dalszerkezet lófaszt sem ér. Ahogy a 9115-ön, a ritmizáltság és az ütemek elhanyagolhatók (beszédesen a háttérbe is vannak toszva), többnyire csak egy szétberhelt gitárral varázsol, dörög és nyes és szaggat és úszik, de több ez improvizációnál. Eleinte olyan, mintha egy Godflesh-beállást hallgatnál (Broadrick amúgy egy dalban gitározik is, és ő adta ki a lemezt), de gyorsan rádmászik, rádül, rádtelepedik, elnehezít, lesújt. Bénító, fenséges élmény, ahogy szarrá viszi a fejed. Osztod az érdeklődését, vizsgálod a riffeket, tanulsz magadról és élvezed, figyeled a nagy egészet. Közben meg nyilván kemény is, sötét és világtemető, de érdekesebb ez annál, hogy csak simán belebólogass az apokalipszis grimaszába. Részemről ez az igazi zene, nem a refrén-verzé-refrén.
23.64PM
9115
