Energikus, jól megírt, tempós, és súllyal telített stoner rock - az elmúlt egy évben a Ten Foot Wizard, a Band of Spice és a Greenleaf legutóbbi lemezeitől esett le úgy az állam, mint a Shunt fülelve. Ha még hozzáteszem azt is, hogy a sivatagosodás mellett atmoszférikus elemeket is beleszőnek a dalaikba, illetve riffügyileg néha elcsúsznak egészen a dallamos noise rockig, akkor remélem, hogy már teszi is fel mindenki a fülesét, hogy megismerje őket. Kiadta a Small Stone Records, keverte: J. Robbins (Clutch, The Sword, Coliseum, mewithoutYou, stb.).
A 2002-es megjelenésű Dub Syndicate lemez korábban kiadatlan felvételeket gyűjt egybe, melyek a Stoned Immaculate (1991) és az Echomania (1993) közötti sessionök idején születtek meg. A szerzemények újrakeverve kerültek fel a válogatásra. Emellett lassan hagyományunkká válik, hogy hőségriadó idején dub korongok érkeznek a posztokban. Legyen most is így.
Egy emberes texasi projekt, amelyben a magát Knellként megnevező alkotó a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek elejének svéd feketeféme előtt tiszteleg és hajt fejet. A fazon semmit nem talált fel, illetve semmivel sem keveri a black-et, a hangzás viszont überállat, a dalok kiválóan megkomponáltak, úgyhogy mindent tudsz.
Öt év után van új Bossk nagylemez - ez a jó hír. A rossz hír az, hogy egy ideig még rágódhattak volna a szerzeményeken, mert a dalok fele számomra valami gitárbúgató zajos (elnézést kívánok, de) faszverés. Konkrétan az albumnyitó, majd hat perces White Storkot, a másfél perces Itert kapásból kihagyhatták volna, és a tíz perchez közelítő Lirát is újraírnám és ismét rögzíteném a helyükben. A maradék négy szám viszont nagyon rendben van.
Ha éppen nem találod a Crowbar lemezeidet, de mindenáron egy arcletépő és gerincroppantó sludge albumra vágysz, akkor a Somnuri neked nyűvi a húrokat. Természetesen a Mastodon és a High On Fire rajongói sem fognak csalódni az alig harmincnyolc perces korong dalaiban.
Az Ice Fleet konceptalbum, amely a szovjet Cseljuszkin gőzhajó 1933-as expedícióját meséli el. A misszió célja volt felderíteni, hogy jégtörő hajó támogatása nélkül hajózható-e a Murmanszk és Vlagyivosztok közti ún. Északi tengeri út. Zeneileg mindezt érdekes hibriddel valósították meg: az időnként post/doom metálba átcsusszanó hangulati post-rockot oltották be feketefémes elemekkel, főként kvartyogó énekkel. A végeredmény egy kiváló mágikus-misztikus utazás lett, bő negyven percben.
Hogy Kanadában manapság nagyon frankón ötvözik a post-rockot a shoegaze-zel és persze a space-es pszichedéliával, annak legjobb tanúságát a Yoo Doo Right bemutatkozó lemeze adja. Kiváló fülelnivaló álmodozáshoz, utazáshoz, vagy csak úgy, zenehallgatáshoz.
Maga mögött hagyva a sztónerség területét a Cult of Dom Keller experi pszichó krautrockot művel legújabb korongján. De olyan intenzitással, és annyira agyas módon, hogy a fura című albumot nem lehet háttérzeneként fülelni, csak maximális odafigyeléssel. Némi fogódzóként persze itt-ott meghagytak némi fuzz rockot is, de fel kell kötnie a gatyát annak, aki el akar merülni benne. Éljen a kísérletezés! Korábbanok.
A The Nova Hawks duót Heather Leoni énekesnő és Rex Roulette gitáros alkotja, és jobb híján nevezzük zenéjüket roots/blues rocknak. Bemutatkozó albumuk szerzeményeiből kiérződnek a brit blues rock fundamentumai, Kalifornia csöndes, de mindent erodáló sivatagi szelei, New York megapoliszának nyüzsgése, és a ködös londoni hétköznapok reggelei. A Redemption minden dala egy-egy apró gyöngyszem, melyek az élet kisebb és nagyobb dolgairól mesélnek el megkapó történeteket. Remélem, hogy nem maradnak meg egylemezes csodának, bár egy ilyen hanganyaggal a hátuk mögött az sem lenne szégyen.
Most komolyan: ez a banda sosem alszik? Mert akkor kérem a receptet! A Butterfly 3000-en egyébként a nyolcvanas-kilencvenes évek független zenéit idézik meg a tőlük megszokott magas színvonalon.
A Mr. Bungle első hivatalos koncertlemezével reggel becsöngetett a postás. Saját dalok mellett feldolgozások is hallhatók az egy óránál kicsivel hosszabb játékidejű korongon.
Második nagylemezével jelentkezett nemrég a román Dordeduh, és a Har jó eséllyel rajta lesz a nem létező év végi listámon. A négyesfogat három tagja a Negura Bungetből ismerős, de ez a banda az avantgarde oldala felől műveli meg a feketefémet, emellett pedig folkos és darkos pillanatok is részei a közel egyórás hanganyagnak. Énekügyileg dallamoskodás és a hörgés a jellemző, de a misztikus hangulatú Vraci de Nordban egy tubát is megszólaltatnak. A sötét hangulatú zenék kedvelőinek bejövős lesz.
A hetedik Garbage nagylemez sokkal jobban sikerült az előző kettőnél. Azok pár hallgatás után nálam könnyedén feledésbe merültek. A második korongon pedig nyolc plusz dal fülelhető.
Négyszámos kollaboráció korunk egyik legfonkibb póvertriójától, a vokáloknál ezúttal Leon Bridges, aki szintén elég fonki. Húsz fok feletti napi középhőmérséklethez ajánlott.
A Chills a nagyszerű korai kiadványaival teljesen megérdemelten vált a Flying Nun Records által intézményesített új-zélandi indie gitárpop egyik legismertebb bandájává, és későbbi, immár nemzetközi kiadóknál megjelentetett lemezeiken még tovább finomítgatták ezeket a már amúgy is ábrándozós, de mégis csilingelős és játékos szerzeményeket. Aztán viszonylag hosszú kihagyás után az előző évtizedben többször is jelentkeztek új anyaggal, majd idén újra kiadták két korai albumukat, ezt követően pedig átnyújtották nekünk ezt a vadiúj dalcsokrot. Érett, bármikor tök szívesen meghallgatható zene ez, bárcsak inkább ilyenek potyognának le az indie listákról az emberek lejátszójára.
Szóval. A Part Chimp minden idők egyik legjobb zenekara. Nélkülük ez a blog sem lenne annyira olyan, amilyen. Én legalábbis biztos, hogy nem. Mérföldekről fel lehet ismerni azt a tömör, vastag, nehéz, feszes, hipnotikus-pszichotikus, rohadtul lényegre törő és mégis elképesztően kreatív sludge-rock és noise-rock és mifasz-rock riffeldét, ami igazából a tisztességes keményzene kibaszott csimborasszója. Túl sok évvel legutóbbi elképesztő megmenésük után pedig itt van a mindenható Drool, aminek olyan a nyitódala, hogy azt hónapok óta napi szinten hallgattam tucatszámra. Az egész lemez elképesztő, a felénél nem tudsz már egyenesen ülni, úgy tehénkedik rád. Így kell megszólalni. Csak tátod a szád, hogy a kurva anyjukat, mit művelnek. Közben meg alapvetően szar sem ismeri őket, ami nincs rendjén.
A vapor- (és holdjaiként keringő egyéb -wave-ek, úgymint synth-, dream-, stb.) egyik fő kunsztja egy olyan hangulatvilág, ahol a nosztalgia tárgya egy sosemvolt múltba, haladó szinten egy sosemvolt jövőbe vágyakozik.
Hello Meteor ennek a világnak az egyik legkurrensebb alkotója, az Oahu GP pedig egy fiktív Hawaii-i autóverseny fiktív videójátékának zenéje. A koncepció falon túlra lett tolva: pár hete még lehetett kapni a versenyre szóló belépőket, passokat, de még Hot Wheels-kisautókat is! A zene pedig annyira hiteles, hogy hallgatása közben 256-színűre vált a kijelző.
Jason Köhnen, Dimitry El Demerdashi és Horváth Martina újra együtt, a Temple és a Karma után most egy élő improvizációval löknek mitikus labirintusokba. Sötét elektronika, drone, folklór ihlette hipnotikus témák lassú folyamai mossák át a fejeket az ambient és a doom csodálatos senkiföldjén.
Billy F. Gibbons fél évszázada a ZZ Topban gyűri a hathúrost. Harmadik szólólemezét Matt Sorum dobossal és Austin Hanks basszerrel készítette el, miután bevackolták magukat a sivatag mélyére. A tizenegy új dalt és egy feldolgozást tartalmazó korongon sivatagi porban fogant blues rock és boogie hallható, texasi-déli ízekkel megvadítva. Az idei első, nyári hőhullámok idejére való fülelnivalót meghozta a június.
Shoegaze, pszichedelia, drone doom és hangulati sludge szubzsánerekből épül fel a francia Year of No Light új albuma, amely banda a 2013-as Tocsin óta nem nagyon adott magáról életjeleket. Az elhúzódó alkotási folyamat végét viszont megérte kivárni, mert a Consolamentum übereli az eddigi legjobb albumaikat (Nord 2006, Ausserwelt 2010). Csapatás van, testvéreim.
Húszhuszas feldolgozásőrület Inter Armáéktól. Decens válogatás, ahol békében megfér egymás mellett a Hüsker Dü, a Venom, és Prince. A cserkó a habostortán a dögönyözős blastbeatbe forduló Neil Young-átirat, amire az öreg is biztosan csettintene.
Most vagy az van, hogy mindenki szerint állati jó, és akkor itt van a helye. Vagy most az van, hogy mindenki szerint ganajtúró fostartály, és akkor pláne itt van a helye.
A sludge/doom karaj hullámain utaztatja hallgatóit a Sydney-i Amammoth. Ha egy Sabbath, Candlemass és Melvins által inspirált bemutatkozó albumra vágysz, akkor meg is találtad. Nagyon jóság.
Az őrült tavalyi év is kitermelt csodákat, amik így-úgy, de lemaradtak a blogról; a Soft Kill 2020-as sorlemeze is ilyen. A legutóbbi, riffközpontúbb Savior után a Dead Kids...-ben több a darkwave és a shoegaze, ami viszont maradt, az a melankólia és a fasza dalok. Érdemes időt adni neki, ránő az emberre.
Három éve fedeztem fel a minimalista post-jazz / jazzbient londoni zsenijeit, a Portico Quartetet, nem sokkal azelőtt, hogy ellátogattak volna a MüPába koncertezni.
A pandémia inspirálta Terrain lemez egy háromrészes szvit az amerikai minimalizmus és az ambient zenei hagyományaira építve, ezúttal dominánsabb hangdrum hangzással. Elmondásuk szerint a dalszerzés és felvétel inkább filmkészítésnek tűnt, mint zenélésnek, ellentmondásos, változó jelek, finom feszültségek és többszörös narratívák bricolázsának, referenciapontként Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjét emlegetik.
A brit Double Trouble egyetlen, 1990-ben megjelent méltán kultikus nagylemeze nem csak a viszonylag rövid életű hip-house színtér, hanem úgy általában a világegyetem legjobb lemeze.
Ez a tokiói hölgy varázslatos. Elégikus, hipnotikus, letisztult, egyszerű és gyönyörű, finoman pszichedelikus kontemplatív hálószoba-gitározgatásában tombol az őszinteség, az egyén, és valami különös, folklórral vegyes misztikum. Pengetései jó helyekre visznek, éneke a szívedet öleli, közben meg kitágul a tér, lelassul az idő, nagyokat érzel és mélyülsz, gyarapodsz. Mesteri életmű, aminek az idei Hanazono az egyik legszebb csúcsa.
Aki ismeri őket, az tudja, hogy mire számíthat. Aki nem, az is. Mármint, mi ez a cím, meg ugye a borító. Felfoghatatlan súlyú monoton és felbaszott és erőszakos doom tagló azoknak, akik szeretik mondjuk a Primitive Mant, meg úgy általában a lóbaszó, lassú riffmonolitokat. Négy mérföldes szerzemény, de mintha egy lenne, ami jó. Meghallgatod, aztán ragasztasz egy sebtapaszt a lelkedre és soha többet nem mosolyogsz.
Guillaume Cazalet, a Neptunian Maximalismból. Erősítőbe dugott szitár és kemény, sötéten hullámzó, hipnotikus drone szól 40 percen keresztül. Amolyan poszt-indusztriális, rituális és pszichedelikus, doom-jellegű sátáni világtemetés. Úgy szól, hogy rá lehet könyökölni. Durva, nyers, nem igenli az életet, de mégis organikus, ösztönös, száll és visz magával magasokba és mélyekbe. Ijesztő, gyönyörű, lenyűgöző. Mintha a Phurpa, a Dead Can Dance és a Sunn O))) egy szőnyegbombázott metropolis izzó romjain dervistáncot járva legyezné a hülye arcodba a megtisztító fehérzsálya-füstöt.
Az Algiers fele a zseniális Nun Gun. A Nun Gun fele a Dead Meat. Tehát egy ember, Ryan Mahan. Nem egyszerű körbelőni, hogy mit csinál, de ettől még kurva jó, vagy ettől kurva jó. Kemény, málhás, feszes, súlyos ütemek, tördeltség és tonnás zaj, horrorzeneszerű szintitémák szétpusztítva, kísérletezés döggel és menőn. Sok-sok felidézett műfaj a műfajtalanság jegyében, színtiszta önmegvalósítás, teljesen egyéni cucc, amit szótlanul burkol be az Algiers és a Nun Gun lemezeiről ismerős antikapitalizmus, antikolonializmus és antifasizmus kellemes szaga. Fantasztikus zene.
Brazilia két kitűnő zenekarának két kitűnő embere, egy lemezen. Paula Rebellato a Raktából és Douglas Leal a Deafkidsből spirituális-rituális utazásra hív. Mindenféle szirszar, soha nem hallott tradicionális hangszer, elektronikus zaj és manipuláció, dörgedelem és kántálás és nyenyerészés a homlokod közepéből előbújó léleksikló szuggesztív tekintetének megvilágosító fényében. Katartikus és rémisztő, embertelenül kemény introspektív tagló, ami után egy darabig szedegeted majd a tudatod széthullott szilánkjait.
