A svéd ötösfogat bemutatkozó albuma tengermély doom-ot rejt, amit röviden úgy tudok jellemezni, hogy olyan, mintha a Saint Vitus közösen tolná az ipart a Count Ravennel. Dúmszterek előre!

 

Szép lassan a Spaceslug zenéje is változik: a Memorial pszichó és space rockként indul, aztán a közepe tájékán néhol a muzsika átcsap a váltott énekes post-metal területére is. Időnként pedig az egész mögött felsejlik a stoner doom, mint valamikori origójuk. Háromnegyed órányi frankóság lett, ez a lényeg.

 

A Heiress negyedik nagylemeze is megérkezett,

és jobban tolják post-hardcore/sludge hibrid dalaikat, mint eddig bármikor.

 

Nyolc éve mótvár, és most megint itt van a The KVB. Időközben két másik albumuk is megjelent (Of Desire 2016, Only Now Forever 2018), de azok miatt ugyanúgy nem kell szégyenkezniük, mint ahogyan a Unity miatt sem. Ha valaki elfelejtette volna, a játék neve: elektronikus popzene, vastagon megszórva krauter, szintipop, iparias és EBM hatásokkal, valamint törékeny cipőnéző/post-punk vokálokkal. Egyszerre hút és fűt, ami igazán szép teljesítmény.

 

Lassan három év telt el az ötödik Spidergawd nagylemez óta,

így éppen ideje volt új hanganyag kiadásának.

Három évvel a Tū után idén ősszel jelent meg a második Alien Weaponry nagylemez. Ami szerintem a kitűnő bemutatkozó album után kevésbé sikerült jól, de másnak ettől lehet még a kedvence.

A Weedpecker gondolt egyet, és negyedik nagylemezén pszichodélikás űrrockot húz a fülbe. De lehet, hogy kiadatlan Pink Floyd felvételeket hallunk, 2021-es sztájliban hangszerelve.

 

A mindig kísérletező, mindig izgalmas My Disco legújabb sötét, fura, bizarr, poszt-indusztriális és végletesen artisztikus ambient-lemeze, ami alapvetően egy kurva mély és érdekes óda a hangokhoz és a hangzáshoz (többek között az Environment újrahasznosított hangjahoz). Odafigyelve, retekre felcsűrve, jó fülhallgatóval kell hallgatni. 

Egy nap híján fél éve jelent meg a The Burden of Restlessness, és most megérkezett az Acheron. Amivel a King Buffalo már-már King Gizzard-szintű teljesítményt ért el, én pedig negyedszer írom le idén, hogy "mostantól ez a banda legjobb nagylemeze". Hallga' csak:

 

A Pale Home a veszteségból táplálkozó depresszióról és az elveszettségból testet öltő agresszióról szól. Ha egyik oldalról nézem, akkor feketefémmel meglocsolt post-metal, ha a másik oldalról sasolom, akkor pedig a sludge durvaságáig eltolt post-hardcore. Lehet, hogy erre gondolt a blackgaze szó megalkotója? Akárhogyan is van, a philadelphiai The Drowned God nem kegyelmez, hanem fegyelmez és uralkodik bő negyvenöt percben.

Sötét hangulatú, de melankólikus hangvételű, alternatív és post-metal alapokba oltott, az érzelmeket erőteljesen megmozgató, álomszerű, és shoegaze-es muzsikát játszik az Illudium. A banda élén egy énekesnő áll (Shantel Amundson), akinek óriási orgánuma nekem az Oceans of Slumber Cammie Gilbert-jét, valamint Chelsea Wolfe-ot juttatja az eszembe. A végeredmény legalább annyira rock, mint amennyire fémzene. Füleldoda:

 

A svéd In Mourning hatodik albuma megérkezett, és nagyon finom haláli-gót-proggerkedő-doom-utó mötált rejt hét tételben, illetve negyvenöt percnyi hosszan.

Közel két évtizeddel a Degradation Trip után

csöndben megjelent kedvenc Jerrynk harmadik szólólemeze.

Nick Holmes igenis tud énekelni. És hörögni is.

A lemez megjelenéséről ebben az interjúban értesültem. FLAC!

Három év után van új Black Label Society nagylemez,

és hosszú idő után megint karaj a zenéjük, mint régen.

Haljátuk feleim fültükhel az teuton Tengernek élő hangjait, meyekhet ük duplah album formáyában játsznakh el vala az elejéthül az véghéigg.

A Life Metal, a Pyroclasts és ez olyan bomba hármas, amit valószínűleg csak kurva nehezen lehet felülmúlni. 

Itt van egy zenekar, mondhatni a semmiből, texasiak, és annyira horzsol a zenéjük, mint amit a Pantera Cowboys/Vulgar/Far Beyond lemezeinél éreztem anno. Mindezt post-metal alapba oltott post-hardcore-ral, feketeséggel, sludge és noise metallal, valamint egy kis shoegaze-zel érik el. Úgyhogy csak óvatosan a hangerővel, mert magas volumén csapatva könnyen fülvérzés lesz a vége!

 

A negyedik Idles nagylemeznél azt érzem, hogy úgy folytatódik, mintha a harmadik nem is lett volna. Másrészt viszont igaz a rádióbarátkozás vádja is, amit Péter írt a FB-csoportban - vagyis van pár dal az albumon, amelyeket töltelékjellegük okán nyugodtan kihagyhattak volna. Úgy egy, a bemutatkozó koronghoz hasonló feszes hanganyag lett volna a végeredmény. Helyette kaptunk egy kicsit felvizezett másodikat.

 

Itt van, megjött az új Cynic nagylemez is. Bevallom, hogy egy hallgatás után nem nagyon tudom hová tenni az Ascension Codest - de eddig minden egyes nagylemezükkel így voltam, vagyis a hagyomány folytatódik. Azt javaslom, hogy mindenki döntse el saját maga, hogyan érez a hanganyaggal kapcsolatban.

 

Sok-sok technikás virgáccsal és hörgés-morgással megérkezett az Oscura új nagylemeze, ami legalább olyan jó, mint a három évvel ezelőtti Diluvium. Fülelés van, Béláim!

 </p>

Lenyűgöző lemez. Sötét techno, ésszel és érzéssel és stílussal. Fejeket ver falakba és euforizál. Reptet és elás. Baszik és szerelmeskedik. Világot éget és fát ültet. Áthatolhatatlan hangulat és önkifejezés a köbön. Egyben kell lenyomni, fergeteges íve van. Az egyik legszexibb és legfaszább dolog.

Igen, az a nevük, hogy Paprika. Lépj túl rajta.

Hat (6) kőkemény percnyi okádék sludge-punk, nyers aggresszív zajba fullasztva.

Velőtrázó, tiszta, zsigeri élmény.  

Vártam ezt a lemezt, megérte. Koszos, gonosz, mocsaras, dúvad hardcore-punk, sürgetően és tömören és vastagon az arcokba kenve. A csaj hangja olyan, hogy félsz tőle. A riffek meg szaggatnak, nehezek, kaszálnak és taglóznak, ahogy kell, de a lényeg, hogy ennek a negyedórányi ütlegelésnek minden csodás perce tele van ötletettel, őszinteséggel, élettel és gyümölcsöző haraggal. A lenti Seeds to Sow című X-Ray Spexet nem véletlenül idéző dal senkit ne tévesszen meg.   

A világ nagyjából egyetlen valamire való úgynevezett supergroupja (a másik mondjuk az USA/Mexico) idén nyáron új lemezt adott ki, amit akkor elfelejtettem körbeszopkodni, ellenben majd most. Egy kicsit most mellőzik az improvizációt, ami nem baj, ettől még nem változik semmi: kegyetlenül és gyönyörűen repetitív, lelketlenül lüktető mocsadék nihilzajuk továbbra is az érzelmi üresség, a lassú rozsdálás, az elidegenedés, a kiábrándultság és a megvetés tökéletes zenei aláfestése. Eret vágni transzban a legjobb, a Concerns végére pedig más ötleted nem is lesz. Tudatos gány és geciség az egész, a legszebb dolgok egyike idén.  

A Shadowhouse legnagyobb közép-európai felszopóembere a blog Facebook-csoportjában mindent elmondott már erről az egészről. Remek lemez.

Ez az együttes, édes istenem. Hát mit riffelgetnek már megint. Annyira kár, hogy csak 4 szám, ebből a kíméletlen szennyes gyilokból órák kellenek, hosszú órák. 

Lassan hét és fél éve jelent meg a legutóbbi Maybeshewill nagylemez, a Fair Youth. A leicesteri poszt-rockerek friss anyagában nem fognak csalódni a zenerajongók, mert talán a legnagyszerűbb hanganyaguk született meg a No Feeling is Final képében. Az ötven perces album ihletője a küszöbön ólálkodó klímakatasztrófa, illetve az azt okozó emberi gondatlanság, szűk látókörüség és közöny. Mégsem orrlógató a lemez, hanem a címben jelzett módon az emberi faj megújulásra való képességébe vetett meggyőződés, valamint a szolidaritáson és egyenlőségen alapuló fenntartható létezésünk mellett tesz hitet. Fülelni érdemes:

 

Két évvel a Waves után a bánatos gót témázások folytatódnak Finnben.

 

Leon Bridges 2015-ös bemutatkozó nagylemeze nemrég jött szembe a neten. Az atlantai születésű fiatalember nemcsak, hogy orgánumával és dalai hangszerelésével hozza magabiztosan az ötvenes-hatvanas évek souljának, és a Motown-soundnak az összes elemét, de még az öltözködésével is azt sugallja, hogy akkor vagyunk és ott. Megtervezett és kimódolt? Lehet. Valójában "nem talált fel semmit"? Szinte biztos, hogy így van. Overground? Ja, de részemről pont le van ejtve, mert kiváló abban, amit csinál. Aki ezeknek a daloknak a hatására nem perdül táncra, és szerelmesedik bele újra a másik felébe, az nem is érdemli meg a pasiját/nőjét.

A Khemmis-saga negyedik kötete már kapható!

Keresse a könyvesboltokban és a jobb újságárusoknál!

 

Kevés fontosabb - vagy mondjuk transzformatívabb - lemez jelent meg idén ennél.

Használjátok, ne csak hallgassátok.

Közel két és fél évvel a Finisterre után megérkezett az ötödik Freiheit-album. A majdem ötven perces hanganyag egy laza bevezetőből, és hat monumento-mega-brutál dalból áll, és szerintem ez a legjobban sikerült munkájuk.

Nesze nektek vérholdas konvergálás!

 

Damon Albarn első szólólemeze minimum egy csoda volt, az új pedig semmivel sem rosszabb. 

Nincs mit tagadni, a Thunder Horse sabbathista doom-ot játszik, de abból is a legfinomabbat. Nekem pont ezért tetszik a Chosen One, a lemezborítójukat pedig a grafikusok istene is pólómintának teremtette. Füleldoda:

 

Könnyű volna rávágni, hogy a Thulsa Doom stoner rockban utazik, ám zenei képük ennél jóval sokszínűbb. Manapság a dalaikat legjobban a hard rock cimkével lehet belőni, melyekben nemcsak a sivatag pora száll, hanem ott susognak bennük a délvidék légáramlatai, és valamennyi előremutatást is kihallok belőlük. Az Ambition Freedomnak ezáltal sikerült elkerülnie az unalmassá váló önismétlés csapdáját, így egy szerethető, remek albumot kaptunk a norvég bandától. Csekira:

A brisbane-i Valtozash FB-oldalán a világ legbrutálisabb jazz nagyzenekaraként, illetve Ausztrália első jazz-metal big bandjeként szól az öndefiníció. Tény, hogy a tizenhét tagot számláló társulat jó sok Mr. Bungle-t, John Zornt és Zu-t hallgatott, de szerencsére ettől még nem epigonok. Kísérletező és előremutató szerzeményeik áldásos hatásainak kifejtése közben úgy érzed, mintha szaxofontűt szúrnál a szaruhártyádba, hogy eközben a ritmusszekció munkájától a megvilágosodás küszöbére érkezve együttérzőn bevérezzenek a füleid, míg végül azt kívánod, hogy bárcsak felfalhatnád a trombitások ujjait.

 

Öreg halál nem vén halál, avagy a tizennegyedik önmagad légy.