Négy év telt el a hármas számú Naxatras nagylemez megjelenése óta,

így most megérkezett a folytatás. Finomság, mint mindig.

 

Ritkán hallgatok válogatásokat, még ritkábban posztolok közülük - már csak azért sem, mert nélkülük is végtelen a zene óceánja. Beth Hart viszont az egyik legnagyobb hangú blues/rock énekesnő. Led Zep feldolgozáslemezével kívánok minden hölgyolvasónknak boldog Nőnapot! Persze a faszik is füleljék, mert nagy jóság.

Csak a nyitó, tízperces Cold Burn akkora monolit, hogy még nem is tudtam továbbmenni rajta. Nem értem, hova emelik még a lecet, de már a stadionon kívülről is látszik.

Erről az albumról kicsit megfeledkeztem, pedig kb. két hete pihen a vinyómon. De most itt van, úgyhogy toljatok egy kis tavaszváró feketefémet, mert Vattaíny a házban!

 

Ezt az albumot a banda neve, és a lemezborító miatt szedtem le tavaly nyáron. Némi fülelés után kiderült, hogy sem a vezetett meditációhoz, sem pedig a doom jazzhez nincs közük. A GMDJ viszont valami elképesztően kifordított és kiforgatott módon közelíti meg a doom-ot és a sztónert. Első hallásra úgy fogod érezni, mintha a gitárt otthon felejtették volna a dalok rögzítésének idején. Aztán persze kiderül, hogy ott van minden számban, csak végig a basszus és a dob viszi a prímet mindegyikben. Érdekes kísérlet, de nekem tetszik.

 

Két évvel a Memoirs of a Rat Queen után a Szerelem démona szívcsakrán üt - iiletve telibe nyilaz. A recept továbra is változatlan: tökös, a hetvenes években gyökerező, kicsit okkultkodó, kicsit glamkedő hard rock. Frankón, ahogy kifér a csövön.

 

A Shades a King's X gitárosának sokadik, ám igencsak kiválóan sikerült szólólemeze.

A texasi Spoon új lemezére öt évet kellett várni, viszont megérte. Igaz, közel harminc év alatt még sosem adtak ki gyenge albumot. A rövid, alig 38 perces új hanganyagon visszavettek az elektronikából, a hangzás - saját határaikon belül - nyersnek, rockosnak mondható. Olyannyira, hogy nemcsak Springsteen, de a ZZ Top is beugrik a hallgatása közben. A korong ráadásul egy Bill Calahan-átdolgozással indít (ami anno '99-ben a Smog fedőnév alatt jelent meg első alkalommal). Egyszóval: az austini társaság ismét egy kiváló nagylemezt tett le az asztalra.

 

A chillwave császára csak nem hibázik. Kényelmes magány szűk félórában. Gyógyír az őrületre Frontin helyett.

Kirk kapitány és legénysége ismét zúz.

Keeley Forsyth második lemeze. Aki az első mesterművétől a mai napig reszket, zokog és keresi a fényt a civilizációs és mentális sötétségben, az tudja, hogy mire számíthat. Letaglózó, sokkoló, végtelenül mély és szomorú és gyönyörű avantgárd kitárulkozás. Pusztító ereje van, szarrá szed, megnyomorít és megtisztít, megmozdulni nem lehet tőle. Messzemenőkig utánozhatatlan. Kevesebb, mint fél óra, de örök.   

Az ADULT. mindig jó volt, most is az. Mizantrópiájuk és bődületes pesszimizmusuk csúcson, kilencedik lemezük pedig frusztráltabb és felkúrtabb és ridegebb, mint valaha. Soha nem volt a gyengék zenéje, ez nem változott, sőt. Kurva jó, amúgy.  

Agustín Mena képtelen hibázni.

Nevetségesen gyönyörű, megint.

Ráadásul a mindenható Rafael Anton Irisarri masterelte. 

Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez a legjobb albumuk, avagy csak majdnem.

Afrospiritualista felhangok, indusztriális szaggatás, blackgaze, láncfűrészriffek, solve et coagula. Upside down crossover.

Kedvenc végtelen ötletgyáros bandánk most éppen a kilencvenes évek techno zenéinek stílusában alkotott meg egy kétszámos, harminc perces albumot. És még ez is jól áll nekik. A második dal rövid változatát füleld lejjebb:

Ladies and Gents, ez Matt Pike első szólóalbuma, ami jóféle stoner doom-ot és sludge muzsikát tartalmaz. A dalokban némi pszichedelikus fíling is benne foglaltatik, így könnyebben megemészthető mind a Sleep, mind pedig a High On Fire anyagainál. Ettől a rádió egyáltalán nem fogja játszani ezt a tíz nótát, mert azt még hozzá kell tenni, hogy hősünk az egy óra hosszú nagylemezen az agyát is széjjelgitározza.

 

A szent és sérthetetlen Beach House grandiózus nyolcadik lemeze elsőre grandiózusabbnak tűnik a kelleténél (4 rész, 18 dal, közel másfél óra), de senki ne rettenjen, csodálatos az egész. Újabb mesteri ázás a mindent körbeölelő szeretet rózsaszín habfürdőjében, lebegés pihepuha felhőcskéken, szerelmes naplemente simogatása, keserédesen mosolyogtató melankólia és neonfényű apró katarzisok. Irdatlanul megírt, kurvára kitalált, izgalmasan hangszerelt (tele van vonósokkal), totálisan megélt és megélhető dreampop remekmű ez is.  

Megérkezett az új Immolation nagylemez. Kivájja a szemed, és letolja a torkodon.

Simán az egyik kedvenc idei lemezem, és ha rajtam kívül legalább egy valaki meglátja a fenségest ebben a megtisztító zajrituáléban, akkor már megérte ez a bejegyzés. Sheng Jie (azaz gogoj) szarrá bomlasztott elektromos csellójának gyönyörű, irritált mahleri kínszenvedésére Shen Jing ütősúrnő (azaz Shenggy) püföl nagyjából mindent, amit püfölni lehet, nagyon. Külön-külön is vastag zenét játszanak, de amit itt együtt csinálnak, az baszik igazán dobhártyákat és elméket. Tömör, mocskos, kaotikus, disszonáns és atonális, vad és agresszív és ösztönállati, máskor meg szellős, lebegős, frusztráltan vonagik, néha pedig még dallamos is. Veretes avantgárd-experimentális zajimprovizáció (pontosabban: Jie többnyire improvizál, Jing viszont kevésbé), ami tonnás hangáradatával ül rá a mellkasodra. Minden pillanata lenyűgöző teher.

Bazdmegolások.

Kaliforniában idén sem kímélik az albatroszokat. Korábban.

 

A német A Secret Revealed-nek post-black, post-metal, post-akármi a pontos zenei irányvonala. A banda az alapvetésként kezelt súlyos főbekólintást olyan megoldásokkal emeli magasabb szintre, mint a dallamok szinte teljes hiánya, a rövidre vágott dalhosszak, a homlokrepesztő blast beat-ek, valamint a dühögve tomboló ének. Egy szó, mint száz: ha érzékeid teljes kisütésére vágysz, akkor ezt az albumot muszáj a füledbe injektálni.

 

Kedvenc gépzenészünk új munkája. Megbízható az arc. 

Tudjátok mit? Legyen itt ez is. Részletek.

11 CD-nyi hangzóanyag, újrakevert stúdióalbumokkal (Black Tie White Noise, The Buddha of Suburbia, Outside, Earthling, Hours), egy mostanáig hivatalosan kiadatlan koronggal (Toy), a Bowie at the Beep koncertlemez öt dallal megtoldott változatával, és egy csomó más finomsággal. Egyedül azt sajnálom, hogy az előző, 2018-ban megjelent Loving the Alien (1983-1988), szintén megahosszú dobozos kadvány és az Adventure között eliminált négy év miatt kimaradt a Tin Machine két nagylemeze, pedig érdekes lett volna azokat a dalokat is újrakevert változatban megismerni. De hátha, egyszer majd, külön is. További részletek.

Nem akarom ismételni magam, úgyhogy légyszi olvassátok el, amit két éve, a Spaceflowers megjelenésének idején írtam a The Spacelords tánczenekar zenéjéről. Űrrock, jóság, szeretem.

 

Ez a nő bazdmeg.

Március 14, haverjaim. 

Alig egy év telt el azóta, hogy posztoltam az első Silent Skies albumot, és máris itt van a folytatás. Ami először szíven szúr, majd egészen a sztratoszféráig emel fel az általa kiváltott katarzissal. Szóval bőven jobb lett az elődjénél.

Beck Zaza és Kovács Marcell lemeze simán az egyik legjobb dolog, ami ebben az amúgy eddig meglehetősen unalmas évben történt. Egyszerre málhás és mocskos, nyers és szexi, öntörvényű és mégis kimunkált, tudatos. Raklapnyi az íz, a szín, az ötlet, elsőre akár eklektikusnak is tűnhet, a mindenre rámászó hangulat viszont tömör, vastag, egységes. Egységesen nem vidám. Az önmegvalósítás felszabadító őszintesége pedig, ami ebből a kilenc idézőjeles dalból árad, tapintható és baszottul megsüvegelendő. Érezhetően nem akar itt senki megfelelni semmilyen elvárásnak vagy trendnek. Azt csinálnak, amit akarnak, amit szeretnek, és amit remélhetőleg mások is szeretni fognak.

Három és fél évvel a kitűnő The Wake után megérkezett a Voivod következő korongja.

A Cloakroom legújabbja olyan a léleknek, mint egy vastag, szőrös pléd a vizes falú albérletedben.

Harmadszor vendégünk a sabbathista Hazemaze. Stoner doom, hello mi?

Korábbanok / Bandcamp

 

Ahol a démonok parádéznak.

Tavalyi egyszemélyes csoda, sokat hallgattam. Kétlem, hogy arra lenne kitalálva, hogy az ember olyan állapotban merüljön el benne, hogy másnap emlékezzen is rá, ennélfogva most rakom ide. Tök mindegy. Amikor először futottam bele, csak annyit mondtam ki hangosan, hogy bazdmeg. Melankólikus, szomorkás, merengős, pszichedelikusan úszó-lebegő alterpop, kísérletező hajlammal. Lehúz, felemel, nyugtat és megráz, olykor egyszerre. Mély és átgondolt, őszinte és érzékeny és tiszta, kreatív és jó ízlést tükröz, miközben néha olyan, mint a világ legszebb nyílt sebe.Tagló fél órában. Erre a csajra oda kell figyelni. Odafigyelve illik, tisztelettel. 

Fantasztikus lemez. Rettentően kortárs Brexit-punk, irdatlan britség, a lemez jelentős hányadában csak tetteted, hogy érted, mi a faszról van szó. De annyi baj legyen, a zene visz végig. A majdhogynem rapbe hajló gyönyörű szövegelések, a spoken word osztások és a kórusok mesterien feszesen és szárnyaló ösztönszerűséggel fekszenek rá a dögös, észveszejtően funky grúvokra, a dallamok elragadóak, bőven túl van itt minden a mezei post-punkon és az érezhető hatásként lebegő britpopon. Őszinte, kreatív, változatos, játékos és mégis, amikor kell, kurvára mélyre üt. Élettel, humorral, ötletekkel és tökkel teli 37 hibátlan perc. Annyira élvezik, amit csinálnak, hogy te is. Nem lehet nem végigriszálni és végigbólogatni. Közben meg értelemszerűen kapja be a rendszer, de rég politizált ilyen káprázatos vibrálással bárki. Tekintve, hogy 2022 még el sem kezdődött igazán,a Yard Act első nagylemeze simán az év lemeze.  

Elindult ez az év is. 

Jövőre pedig 16 lesz. 

Legutóbb három éve találkoztunk velük,

és most ismét zsíros riffekkel játsszák a sztóner rákenrót.