Az ötödik Deafheaven album szépen elsasszézott a metál mellől, ennek eredményeként az Infinite Granite egy frankó shoegaze/dream pop nagylemez lett. Nem kell mindig kaviár.

 

Damian Bennett zenélt a Khostban, a Deathlessben, a Techno Animalben és a Gauge-ben, szóval kussolsz. Carthage néven a '90-es évek végén kezdett önmegvalósítani, aminek egyértelmű csúcspontja a nemrég megjelent Midnight White. Szerencsére a 2003-as 23.64PM-hez már nem sok köze van ennek a bámulatosan terhelő lemeznek, én legalábbis az azon hallható tördelt elektronikus ritmuskísérletezést annyira nem kaptam el. A 2015-ös 9115 zavarba ejtő világa (Bennett nem egy munkamániás arc) jóval határozattabban van jelen, ami jó. Egetrengető indusztriális riffek és késelő giárzajok, mormoló szavalás. A Midnight White mestermű, amit közel sem a kompozíciók tesznek azzá. Az a lemez, amit türelemmel, odafigyeléssel, nyitottan vagy kénytelen hallgatni, kizárólag fülhallgatóval. Kizárólag. Mondom: kizárólag. Gecihangosan. A Midnight White tanulmány a hangról, a hangzásról, a hangok folyamáról, frekvenciákról, a hangulatról, minden ilyesmiről. A dalszerkezet lófaszt sem ér. Ahogy a 9115-ön, a ritmizáltság és az ütemek elhanyagolhatók (beszédesen a háttérbe is vannak toszva), többnyire csak egy szétberhelt gitárral varázsol, dörög és nyes és szaggat és úszik, de több ez improvizációnál. Eleinte olyan, mintha egy Godflesh-beállást hallgatnál (Broadrick amúgy egy dalban gitározik is, és ő adta ki a lemezt), de gyorsan rádmászik, rádül, rádtelepedik, elnehezít, lesújt. Bénító, fenséges élmény, ahogy szarrá viszi a fejed. Osztod az érdeklődését, vizsgálod a riffeket, tanulsz magadról és élvezed, figyeled a nagy egészet. Közben meg nyilván kemény is, sötét és világtemető, de érdekesebb ez annál, hogy csak simán belebólogass az apokalipszis grimaszába. Részemről ez az igazi zene, nem a refrén-verzé-refrén.  

Na. Erről van szó. Pőre, nyers, ösztönszerű, irdatlanul feszes és büdös punk modorban odakúrt garázs-rock elszabadulás, ami lenyűgöző részeg hanyagsággal teszi zárójelbe azokat a nagy és neves rockzenekarokat, akiket valamilyen megmagyarázhatalan oknál fogva szeretnek némelyek. Ekkora reteknagy gitározást, üvöltözést, dobpüfölést nem lehet egy helyben ülve kibírni, pogózni fogsz a szobanövényekkel, fogsz egy sörösüveget és szétbaszod az éjjeliszekrényen, kiüvöltesz az ablakon holmi trágárságokat. Élőben ezek a srácok valószínűleg lemészárolnak mindent, ami van. Az utolsó szaxofonos számra izzadtan, bevérzett szemmel, szétszaggatott göncökben ölelsz meg mindenkit, akit szeretsz. 

Fantasztikus techno-lemez, ami remélhetőleg főként azoknak fogja elvinni a fejét, akik egy kicsit jobban elmerültek az Ancient Methods lesújtó világában. '90-es évek van, de mégsem: ízléses és visszafogott EBM-idézés, némi indusztrialitás, fenséges és maradandó szinti-dallamok, kifinomult témák, emlékezetes ütemek és kurvára kitalált transz, vastag bólogatással, sodró és elmélyítő hangulattal. Dög és kúlság és harsogó menetelés a világvége földalatti bunkerbulijába, ahol mindenki franciául vagy németül beszél. Óriási munka. Az első két epikus erejű verés után jön ez a mirákulum:

Elég magától értetődő volt, hogy ez a két nagyszerű ember egyszer összerak egy színtiszta tánclemezt. A Loving in Stereo tele van érzéssel, szenvedéllyel, gógyival és persze kurva nagy, veretes, míves, gyönyörű seggrázással. Nevetségesen laza, kreatív, elemelkedett cucc, amit nem lehet nem becsülni. 

Nyilván megint baszottul táncol mindenki a klipjeikben:

Igen, ezt a kétszámos splitet csak egy szám miatt rakom ide. Mert a kibaszott Chat Pile csodás korunk egyik legnagyszerűbb együttese. Mi az isten művelnek már megint.  

Ha pedig nincsenek meg, akkor legyenek meg. A lehetőség adott, ingyen osztják az első két mesteri, súlyos és súlyosan elmebeteg, kegyetlen és végtelenül dekadens szemetüket:

A második menet. Az első modorában. Basszák neki rendesen. Ráadásul akár nulla pénzért. 

Alig egy év telt el a bemutatkozó album óta,

és máris megérkezett a második Planet of the Dead nagylemez.

 

Hirtelen a semmiből itt termett egy új BtBaM-nagylemez.

Újra egy egyemberes projekttel randizunk az argentín Plaguestorm képében, ami jól megírt és feljátszott dalokat jelent közel hatvan perces játékidővel. A kilenc szerzemény a dallamos death metal mezején mozogva mutatja meg a csináld-magad hozzáállás szépségeit. Ha nem is nyit új fejezetet a fémzene történetében, a projekt mögött álló Sebastian Pastor tehetsége és elszántsága mindenképpen megsüvegelendő.

 

Az egy órás hanganyag az Ulver 2018. áprilisában a Henie Onstad Művészeti Központban adott két koncertje közül a másodikat tartalmazza. Kísérletező kedvű elektronikus hangulatfolyamok hallhatók benne, akinek inge, vegye csak magára.

A Sepu a karantén alatt sem dominózott, hanem inkább elindított egy Sepulquarta nevű podcastet, amelynek adásaiban jeles vendégekkel karöltve Sepu-klasszikusokat rögzítettek élőben. Ezen felvételek közül nyújt át tizenötöt ez a nagylemez, a vendégek sora pedig Dave Ellefsontól egészen Devin Townsendig terjed.

Az Inhuman Conditiont korábbi Massacre-zenészek alapították egy éve, így a Rat God a bemutatkozó nagylemezük. A kilenc dalból álló korongon az öregsulis death és thrash metalt nyomják jó ízléssel, valszeg csak a saját örömükre, de nekem éppen ettől tetszik. Zeneileg olyanok, mintha az Exodus jammelne az Obituaryvel. Fülelodát igénylő cuccos, a borító láttán pedig még Norbert Hellacopter is elmorzsol egy fél könnycseppet a szeme sarkában a nyolcvanas évekért.

 

Stoner doom-mal indít, sludge-ban folytatódik, aztán a harmadik számtól a lemez végéig stoner rákenrót lapátol a brooklyni Green Hog Band. Érzésből ahogy kell, és aki nem perdül táncra ettől a zenétől, az vagy süket, vagy botlábú. Nuff said.

 

Négy év után ismét farkastámadás érte a tróntermet.

 

Négy évvel a visszatérő Interiors után itt a legendás Quicksand negyedik nagylemeze.

Ezer éve, hogy utoljára americana, vagy alt-country albumot posztoltunk, és a legutóbbi Grant-Lee Philips nagylemez is lassan egy éve megjelent. A szép emlékű Grant Lee Buffalo ex-alapító-ex-vezérének tizedik szólókorongja egyúttal az eddigi legjobbja is, amit tíz szívhez szóló, egyszerűnek tűnő szerzemény képében nyújt át a hallgatónak. Szélfútta vidéki dűlők vándorai, szevasztok!

A Riff Giant dalai akkora kataklizmát okoznak, hogy nemcsak a földfelszín küldő rétegeit amortizálják le, hanem az óvatlan hallgató azt fogja érezni, hogy éppen beszívja és széttépi egy Földünkhöz közeli fekete lyuk. Szerencsére vannak annyira jó fejek, hogy minderre a lemezborítóval figyelmeztetik a potenciális rajongóikat. Zeneileg a High On Fire sludge metalja a zsinórmértékük, ami miatt túl sok egyéni megoldással nem vádolhatjuk őket; cserébe viszont frankón megzúz a közel háromnegyedórás lemezanyag. Úgyhogy füleldoda, de csak óvatosan!

 p>

A post-műfajok szinte bármelyike ráhúzható a Celestial Blues-ra, de kiálthatnánk doom-ot, és néhol még sivatagi szelet is. Egy a lényeg: a Kristina Esfandiari által alapított és énekesnői minőségében egyúttal vezetett King Woman valahol a Chelsea Wolfe, a Thou/Emma Ruth Rundle közreműködés, és a The Body környékére lőhető be a hangulat és a felzaklatás mértéke szempontjából. Nem egy vidám cuccos, de már két hete nem tudom letenni.

 

Energikus fuzz/stoner rock az USA szövetségi fővárosából, ahol nemcsak a hardcore, de a sivatagi búgás is virágzik. A "harmadik album a mindig a legjobb" közhelyét felrúgva a Borracho a negyedik nagylemezével dobott egy nagyot, és adta ki az eddigi legfrankóbb hanganyagát. Ha kedvenced a kicsit kísérleti, kicsit pszichó homokfútta muzsika, akkor ők biztosan neked tolják a rákenrót.

 

Régi szerzemények új lemezen.

KMRU ezek szerint pár éve már zseni volt.

Itt volt róla szó.

Semmilyen különösebb apropója sincs ennek a bejegyzésnek, azt leszámítva, hogy mostanában újra elővettem ezt a mára már az alapműveltség részét képező csodálatos '87-es lemezt. Kevés jobb igazi anarcho-punk/peace-punk együttes volt náluk. Minden bizonnyal azért, mert a vastag üzenetet nem csak odabaszták két szar akkorddal, hanem inkább megtanultak zenélni és dalokat írni. Amúgy meg mindig aktuális. 

Van még:

A bécsi Modecenter első nagylemeze óriási. A bonyodalmakat megelőzendő legyen elég csak annyi, hogy van itt minden: punk, post-punk, post-hardcore, grunge és persze noise-rock, tömören, egyben. Dörgő basszus, szenvedélyes és felkúrt pszichotikus kiabálás, feszesen zakatoló monoton ritmusok, kifinomult nyektetés, nyers és éles és agresszív hangorkánok, emlékezetes gitározás, transz és fékevesztés, baszadék energia és pszichedelikus svung. Amúgy meg nagybetűs dalok. Aki a lemez felénél még nem döngöli a padlót a talpával, az nem hallgatja elég hangosan. Itt vannak  szomszédban, de lemosnak egy csomó hasonló zenekart, akik nincsenek a szomszédban.   

Hátha valaki még nem hallotta a lemezt,

amin a sapkáját furán viselő főhősnő portréja látható.

 

Három évvel a Grenzgænger után megérkezett az új Agrypnie nagylemez.

Színes, szélesvásznú rockmetál rákenróban áll a rajthoz a Wolf Jaw, és mindent eljátszanak, amit egy klafa bandának el kell tudnia játszania ebben a műfajban. Rocktól a metálig és vissza, hajlengető himnuszoktól a nagyívű balladákig eltolnak mindent, amit csak lehet, és a végén bónuszként egy Priest-dal is szerepel a második nagylemezükön.

 

Bluesba mártott sáros-iszapos tapicskolással üzen nekünk Arkansas államból a Mud Lung. Ha nagyon odafigyelsz, meghallod, hogy azt susogja: "A mélyre húzó déli metálnál nincs jobb." A fél órás hanganyagot egy hét alatt rögzítették, és a hat dal esetében a felvételek során minden valószínűség szerint a "lassúság fél egészség", valamint a "bömbölj, ahogy csak bírsz" volt a két fő irányelv.

 

Amikor évtizedekkel ezelőtt, a '60-as és a '70-es évek határán kijöttek ezek a dalok, senki le se szarta ezt a szentet, aztán a 2000-es évek elején előkerültek, végre kiadták őket és be is találtak minden gyönyörű embernél, aki valaha volt hippi, vagy azt hitte, hogy volt hippi, vagy látott már hippit, vagy azt hiszi, hogy most hippi, vagy csak simán szereti a csodás, acidos-pszichedelikus szép és kúl és varázsos-folkos dalolászást. Nevetségesen jó. Én nem tudom csak egyszer meghallgatni. Mindenki szégyene, hogy ez a nő nem kapott még szobrot valami San Franciscó-i domboldalban, de kurvára elférne egy Tarantino-filmben is.    

Az van, hogy Annika Henderson első, 2010-es lemezét nem sikerült megszeretnem. Az azóta eltelt 11 év viszont használt, a Change kifejezetten más lett. Igazi járvány-pop, így vagy úgy, de az elmúlt másfél évről szólnak ezek a nagyszerű, sötét, dögös, fülbemászó, pszichedelikus, trippy popdalok, vagy mik. Mondjuk annak ellenére, hogy a nő politikai újságíró volt, elég generikusak a szövegei, de annyi baj legyen, a hangja, a zene és a dallamai basznak. Simán sláger a nagyja. Sokadszorra bólogatok nagyon erre a lemezre, megragad és megszeretteti magát.  

Újabb kitűnő lengyel banda következik: az Optical Sun a stoner-sludge-doom háromszögében evez, nagyon is jól forgatva a kormánylapátot. Filmzenei betétekkel teremtenek remekül rémisztő hangulatot, ami fölött a "lassúság fél egészség", és a "minél mélyebbre fúrunk, annél jobb" elveit alapul véve szólnak a szerzemények. Sasolnám őket élőben.

 

A post-metal a londoni Tunguska zenéjének a fő csapásiránya, de dalaikban elkalandoznak más területek felé is, így a végeredmény egy frankó, szűk félórás hanganyag lett. Két EP után most már igazán következhetne egy nagylemez is tőlük, a potenciál ugyanis bőven megvan bennük a szintlépéshez.

 

Blues rock szájherflivel, teli tüdőből, a hetvenes éveket imádva és egyúttal felidézve, sok-sok érzéssel, helyenként ízes suttersággal mindezt előadva. John Lee Hooker, Rory Gallagher és Jimmy Page elégedetten kacsint.

Az éppen aktuális hőhullám legmelegebb napja a szerda lesz, ha jó az előrejelzés. Így mindenképpen jár a következő dub/reggae poszt, most ráadásul az öreg Lee kollaborációjával.

A düsseldorfi Massive Thunderfuck nevéhez híven súlyba mártott támadást intéz a hallgató hallójáratai ellen szűk háromnegyed órában, de persze némi prog befolyástól sem mentes a bemutatkozó album hét szerzeménye. Egyébként a sludge az alapvetésük, és erre húznak fel mindent: egy kis doom-ot, egy kis sztóner metált, és néhol még egy ici-pici feketeséget is. Aki nem hiszi, füleljen utána!

 

Aki nem a világ egyik legjobb lemezeként élte meg a Nicolas Jaar és Dave Harrington mai napig simán zseniális 2013-as bemutatkozását, az nem vall ésszerű életvitelre. A minimum különösnek nevezhető páros napokban megjelent csodálatos második cucca szerencsére nem merészkedik távol a debütálás sajátos - és végtelenül csábító - világától. Fantasztikus zene, úgynevzett nagybetűs, amit eszem ágában sincs körülírni. Akárhányszor meg lehet hallgatni, én átmentem rajta már vagy ötször és még mindig folyamatosan meglep, lenyűgöz, megnyugtat és ellazít és feldob. Ha kilenc év múlva újra kiadnak egy ilyesmit, akkor valaki szobrot fog nekik állítani. 

Eddig ki nem adott, vagy épp nem is ismert dalok, amiket 1977 és 1980 között írtak, aztán 2002-ben újra felvettek (még szegény Navettával). Egyrészt baszott érdekes és imádni való időutazás. Másrészt kurva látványos itt, hogy honnan hova jutottak. Eszedbe jutnak ezekről az amúgy istenien egyszerű és nyers és őszinte és úgymond éretlen dalokról azok a hatalmas zenekarok is, akik hatottak rájuk, nem is kicsit. Harmadrészt működik lemezként is. Negyedrészt a Descendents a világ egyik legjobb zenekara.

Amit korábban elmondtam róla, az továbbra is megállja a helyét, annyi kiegészítéssel, hogy a Luminol talán az eddigi legjobbja. Fantasztikus élmény, lenyűgözően érzékeny, elmélyült és ágondolt anyag. Egyben kell hallgatni, tisztességesen, odafigyelve. Lassú, kemény bólogatások, befelé merengő tekintetek, hipnózis és transz, lebegés málhásan és könnyekként lecsapódó sűrű köd. Meg katarzisok. 

Lassan egy éve, hogy utoljára önálló Thou nagylemez jelent meg, de tizenegy hónap után megérkezett a különféle splitekről származó kiadatlan dalok, és a jelenlegi line up által újrarögzített régebbi szerzemények gyűjteménye. Ráadásul becsületkasszás a Bandcampen.

 

Magánkiadásban jelent meg tavaly a lengyel Andromeda Space Ritual bemutatkozó albuma, amely a banda nevéhez híven az űr távolabbi régióiba kalauzolja el a hallgatót. Pszichotikus utazás szűk háromnegyed órában, melynek során annyi galaxist és pulzárt nézhetsz meg közelről, amennyit csak enged a képzeleted!

 

Ez a poszt nem jöhetett volna létre, ha nincs Sam Phulesh, aki ismét egy nagyon karaj albumot ajánlott nekünk a második Atsuko Chiba nagylemez képében. De inkább idézem őt: "Prog rock, sok-sok 70s/80s inspirációval, miközben magabiztosan használják a post-rock/math rock műfaji elemeit is, és közben minden dal mégis a maga útján megy előre. FFO The Mars Volta, The Physics House Band, Mutiny on the Bounty, Rush, Kansas, King Crimson, tényleg bármi belefér." Kellemes hallgatózást mindenkinek!