Judd Madden tavalyi, dicsőségesen deprimáló gecisége a lehető legszennyesebb ünnepe minden egyes gonosz, kegyetlen, szétkábózott, megborult, elszállt és kártékony riffnek, ami a Sátán szétrepedve kacsintó fosójából valaha kiömlött. Improvizatív, ösztönös, kiszámíthatalan zsigeri kíméletlenséggel őröl, őszintén. Bámulatosan éjsötét gyászmenet ez az emberiség tökig érő ocsmányságában, letaglóz a szentséges nihil, a mindenkori remény minden égbekiáltóan dúvad pengetéssel és harákoló gurgulázással mélyebbre zuhan a szuicid transzban felperzselt egzisztenciád hűlt helyén tátongó végtelen pöcegödörben, a szarszagú füved utolsó morzsái százezerfokon égve sikálják le a torkodon akadt utolsó szép szavakat, csak a néma dülöngélés és a kibaszottul monoton lassú fejrázás maradt. Retekhangosan, izomból, kiábrándultan és befolyásolva illik hallgatni. Akárcsak az előző remeke, ez is ingyen van, ami nonszensz.           

Ausztrália csodálatos punk ifjai nemrég megszülték első nagylemezüket, amire én a két kitűnő kislemezük után kurvára vártam is. Nyers melódiák, részeg étosz, munkásromantika érzésből, őszinte feszültség és melankólia, némi szívmelengető pogó, nagybetűs hangulat. Így írsz dalokat.  

Az új Carcass határozottan a Heartwork-re emlékeztet. Nekem jó így.

A minden valószínűség szerint utolsó The Stranglers nagylemez megérkezett.

Négy új szám, mindegyiktől vibrálsz és lüktetsz, kívül-belül, ahogy azt el is várod ettől a jó izlandi mesterembertől.

Gyönyörű, szerető, békés és mély mozgásban vagy a világgal. 

Nem hibáznak. Kurvára nem. Ez a lemez úgy letaglózó, ahogy.

A zseniális Change is Bad után egy évvel újra itt vannak ők, akiket rendesen körbeszopkodtam itt. 

Kibaszott Scott Morgan.

Négy hosszú, csodálatos szerzemény a Clara maradványaiból. 

Lenyűgöző az egész.

A Konstrukt török free/avantgarde jazz különítmény, Ken Vandermark pedig nem ismeretlen a blogolvasók számára. Két évvel ezelőtti közös albumuk a várakozásoknak megfelelően improvizatív, határokon átmerészkedő jazz muzsikát tartalmaz, amihez érdemes egy nagy levegőt venni, mielőtt belemerülsz. Utána viszont örömködve fogod észrevenni, hogy légszaxofonozol. Megajóság.

 

A hetvenes-nyolcvanas évek imádatára figyelmeztet az új Hail Spirit Noir album borítója, és a sejtést csak igazolja a hanganyag. Sötét hullámok és szintihegyek állják útját a hallgatónak, feketefémnek pedig nyoma sincs a szerzeményekben. A kellemes hangulatfestésen túl majdnem beleestem a "régen minden jobb volt" csapdájába, mikor is észrevettem, hogy a Mannequins filmzenét tartalmaz. Tessék ezzel a tudattal fülelni - akinek tetszett a tavalyi Ulver korong, vagy imádja a hasonszőrű zenéket, az nem fog csalódni.

 

A Low sokadik fasza lemeze. 

Igen.

A sivatag felhőtlen kék ege felé mutató elszállásokkal tarkított, fuzzban megfürdetett dalokkal pakolta teli idei nagylemezét a római Solar Mantra. A hanganyag nem nélkülözi a déli hatásoikat sem, viszont nem telepszik rá a friss, energikus megszólalású dalok egyikére sem. Az Away nagyszerű bemutatkozó album, soha ne érkezzen rosszabb az olasz színtérről.

 

Ha nincs új Crowbar, akkor itt van helyette a Procez. A power trio zenéjét a sludge-os (és néhol doom-os) lassúskodás, a zsíros riffek fülbe kenése, illetve a lelkes zajongás mellett némi füstös ködösítés jellemzi leginkább. A másfél évtizede létező banda bemutatkozó albumán mindehhez ékes lengyel nyelvű előadás tartozik, úgyhogy a dalok tartalmi mondanivalójáról fordítószoftver segítsége nélkül nehéz bármit is mondani. Long live sludge & roll!

 

A görög bluesnak is nevezett rembetiko hatja át a ciprusi Trio Tekke szerzeményeit - de nem valami busongásra kell ennek hallatán asszociálni. A rembetiko jól előadva egyszerre szenvedélyes és hipnotikus, a Strovilos pedig nem egy világzenei album. A közel-keleti dallamok felé is kacsintgató dalok hangos és energetikus megszólalásukkal sokkal inkább a rockzene irányába orientáltak, ami nem csoda: az album címe azt jelenti, hogy szélvihar. Fülelni ér:

 

Füstöt pipáló instrumentális sivatagi rock hallható az idei Black Sky Giant nagylemezen, és a dalok kellően erősre sikerültek, hogy posztérettnek nyilvánítsuk a korongot. Pedig könnyen unalomba is fulladhatnának az ének nélküli számok, de az argentín társulatnak sikerült ezt elkerülnie. A fuzzos riffek szinte észrevétlen lassan csúsznak be a tudalattiba, hogy kifejtsék ott gyógyító hatásukat. Lassú mélyfúrást kedvelők, ide-ide!

Két évvel a Remythologizer után megérkezett az új Book of Wyrms nagylemez. A richmondi banda nem változtatott a nyerő formulán: továbbra is a fuzzos heavy-space-pszichó rákenróban nyomják a dalokat. Sarah  Moore Lindsey énekesnő most is hipnotikusan vezeti fel az énektémákat, a hangszeresek pedig kiválóan megtámogatják a hetvenes években gyökerező dalok alapjaival. Őszi hangulatú hétkezdéshez mindenkinek ajánlom.

 

Ezek az ausztrál szemetek utoljára 2013-ban adtak ki két csodálatos cuccot, aztán kussoltak, egészen eddig. Nyolc évvel a lenyűgöző Trough és Home Brand után fantasztikus újra hallani őket. Ezt a lerúgott, leszedált, részegen őgyelgő, sikátorokban melankolikusan rejszoló, bűzös szájszaggal kötekedő, puffogva-nyekeregve szaggató tipikusan aussie zajrock-mutánst (elbaszott fúvósók, szevasztok!) ugyanis alig csinálják tisztességesen manapság. Aki ismeri-szereti a Lubricated Goatot vagy a Venom P. Stingert, az tudja, hogy mi a fasz. A Complaints egyébként egy kurva jó lemez lett: egyrészt őrületesek a dalok (ilyen utolsó számot, baszki), másrészt meg árad minden percéből, hogy ezek a tagok rohadt jó fejek lehetnek. 

A korábbiak:

Hat évvel az első, bámulatos döngölésük után itt van végre a második bámulatos döngölésük. Hatalmas zajrock-ünnep, lehugyál, bekap, megrág, kiköp, aztán újra lehugyál és elmegy felpofozni a szeretteidet. Ennél gyönyörűbb rockzene nincs. A T-Tops amúgy ezzel a végtelenül dühös és kattant és irdatlanul nagyot dörgölő lemezzel kifejezetten kiemelkedőt baszott az asztalra. Óriási zenélés ez, óriási hanggal, lendülettel, feszesen, izomból, mocsadék riffek dögletes hegyeivel. 

Korábban itt volt az első lemezük, most meg itt van:

A másfél évtizede létező, rohamtempóban vágtató vidám és kedves srácok (kiv. a dobos) végre kihozták első nagylemezüket még július közepén, tehát ha azóta nem hallgattad meg, most itt az ideje. Érdemes, mert valószínűleg a tíz legjobb hazai lemez közt van idén, ha pedig jövőhét hétvégén Belgrádban vagy Újvidéken jársz, meg is nézheted őket, vagy két hét múlva a fővárosban a Desszert Feszt Parádén, ahol rajtuk kívül fellép még egy rakás fasza zenekar, úgyhogy gyere!

facebook

bandcamp

Desszert Feszt Parádé 2021

Az Arkansas-i Terminus nagyon fasza doom muzsikát játszik. Ha akarod, lógathatod rá az orrod, de ha akarod, akkor lassan fejet ingatva csipegethetsz a dalokra. A harmadik opció a csipőből hajlongás szüneteiben maxi hangerővel éneklés. A döntés a tiéd.

 

Helyből két nagy meglepetéssel is szolgált az új Sons of Alpha Centauri nagylemez: az első maga a megjelenés ténye volt. A második pedig, hogy - nemcsak a három évvel ezelőtti Continuumhoz képest, hanem úgy en bloc - mennyire unalmas lett. De ez az én jelenlegi véleményem, ettől mást még simán levehet mindkét lábáról akár első hallgatásra is. Így nincs más hátra, mint előre, úgyhogy füleldoda:

 

Kedvenceim random-generátoros kísérleti ambient-lemeze. Gyönyörű. Érdekes a sztori, utánanézel. 

Bemutatkozó albumként egy koncertlemezt adott ki a berini Ursular. A korongon pszichedelia-hegyekre építették fel egyszerre fuzzy és meditatív szerzeményeiket. Szám szerint négyet, kereken negyven perces hosszal. Vasárnapi lelazuláshoz tökéletes.

 

Az egy és háromnegyed órás játékidejű TesseracT koncertlemez átfogó képet ad a brit banda lassan két évtizedes munkásságáról.

A finn Csuklyások ismét támadnak, és milyen jól! A The Tritonus Bell izmosabb lett, mint a négy évvel ezelőtti Ossuarium. Füleldoda, hogy igy van-e nálad is:

 

Az ötödik Deafheaven album szépen elsasszézott a metál mellől, ennek eredményeként az Infinite Granite egy frankó shoegaze/dream pop nagylemez lett. Nem kell mindig kaviár.

 

Damian Bennett zenélt a Khostban, a Deathlessben, a Techno Animalben és a Gauge-ben, szóval kussolsz. Carthage néven a '90-es évek végén kezdett önmegvalósítani, aminek egyértelmű csúcspontja a nemrég megjelent Midnight White. Szerencsére a 2003-as 23.64PM-hez már nem sok köze van ennek a bámulatosan terhelő lemeznek, én legalábbis az azon hallható tördelt elektronikus ritmuskísérletezést annyira nem kaptam el. A 2015-ös 9115 zavarba ejtő világa (Bennett nem egy munkamániás arc) jóval határozattabban van jelen, ami jó. Egetrengető indusztriális riffek és késelő giárzajok, mormoló szavalás. A Midnight White mestermű, amit közel sem a kompozíciók tesznek azzá. Az a lemez, amit türelemmel, odafigyeléssel, nyitottan vagy kénytelen hallgatni, kizárólag fülhallgatóval. Kizárólag. Mondom: kizárólag. Gecihangosan. A Midnight White tanulmány a hangról, a hangzásról, a hangok folyamáról, frekvenciákról, a hangulatról, minden ilyesmiről. A dalszerkezet lófaszt sem ér. Ahogy a 9115-ön, a ritmizáltság és az ütemek elhanyagolhatók (beszédesen a háttérbe is vannak toszva), többnyire csak egy szétberhelt gitárral varázsol, dörög és nyes és szaggat és úszik, de több ez improvizációnál. Eleinte olyan, mintha egy Godflesh-beállást hallgatnál (Broadrick amúgy egy dalban gitározik is, és ő adta ki a lemezt), de gyorsan rádmászik, rádül, rádtelepedik, elnehezít, lesújt. Bénító, fenséges élmény, ahogy szarrá viszi a fejed. Osztod az érdeklődését, vizsgálod a riffeket, tanulsz magadról és élvezed, figyeled a nagy egészet. Közben meg nyilván kemény is, sötét és világtemető, de érdekesebb ez annál, hogy csak simán belebólogass az apokalipszis grimaszába. Részemről ez az igazi zene, nem a refrén-verzé-refrén.  

Na. Erről van szó. Pőre, nyers, ösztönszerű, irdatlanul feszes és büdös punk modorban odakúrt garázs-rock elszabadulás, ami lenyűgöző részeg hanyagsággal teszi zárójelbe azokat a nagy és neves rockzenekarokat, akiket valamilyen megmagyarázhatalan oknál fogva szeretnek némelyek. Ekkora reteknagy gitározást, üvöltözést, dobpüfölést nem lehet egy helyben ülve kibírni, pogózni fogsz a szobanövényekkel, fogsz egy sörösüveget és szétbaszod az éjjeliszekrényen, kiüvöltesz az ablakon holmi trágárságokat. Élőben ezek a srácok valószínűleg lemészárolnak mindent, ami van. Az utolsó szaxofonos számra izzadtan, bevérzett szemmel, szétszaggatott göncökben ölelsz meg mindenkit, akit szeretsz. 

Fantasztikus techno-lemez, ami remélhetőleg főként azoknak fogja elvinni a fejét, akik egy kicsit jobban elmerültek az Ancient Methods lesújtó világában. '90-es évek van, de mégsem: ízléses és visszafogott EBM-idézés, némi indusztrialitás, fenséges és maradandó szinti-dallamok, kifinomult témák, emlékezetes ütemek és kurvára kitalált transz, vastag bólogatással, sodró és elmélyítő hangulattal. Dög és kúlság és harsogó menetelés a világvége földalatti bunkerbulijába, ahol mindenki franciául vagy németül beszél. Óriási munka. Az első két epikus erejű verés után jön ez a mirákulum:

Elég magától értetődő volt, hogy ez a két nagyszerű ember egyszer összerak egy színtiszta tánclemezt. A Loving in Stereo tele van érzéssel, szenvedéllyel, gógyival és persze kurva nagy, veretes, míves, gyönyörű seggrázással. Nevetségesen laza, kreatív, elemelkedett cucc, amit nem lehet nem becsülni. 

Nyilván megint baszottul táncol mindenki a klipjeikben:

Igen, ezt a kétszámos splitet csak egy szám miatt rakom ide. Mert a kibaszott Chat Pile csodás korunk egyik legnagyszerűbb együttese. Mi az isten művelnek már megint.  

Ha pedig nincsenek meg, akkor legyenek meg. A lehetőség adott, ingyen osztják az első két mesteri, súlyos és súlyosan elmebeteg, kegyetlen és végtelenül dekadens szemetüket:

A második menet. Az első modorában. Basszák neki rendesen. Ráadásul akár nulla pénzért. 

Alig egy év telt el a bemutatkozó album óta,

és máris megérkezett a második Planet of the Dead nagylemez.

 

Hirtelen a semmiből itt termett egy új BtBaM-nagylemez.

Újra egy egyemberes projekttel randizunk az argentín Plaguestorm képében, ami jól megírt és feljátszott dalokat jelent közel hatvan perces játékidővel. A kilenc szerzemény a dallamos death metal mezején mozogva mutatja meg a csináld-magad hozzáállás szépségeit. Ha nem is nyit új fejezetet a fémzene történetében, a projekt mögött álló Sebastian Pastor tehetsége és elszántsága mindenképpen megsüvegelendő.

 

Az egy órás hanganyag az Ulver 2018. áprilisában a Henie Onstad Művészeti Központban adott két koncertje közül a másodikat tartalmazza. Kísérletező kedvű elektronikus hangulatfolyamok hallhatók benne, akinek inge, vegye csak magára.

A Sepu a karantén alatt sem dominózott, hanem inkább elindított egy Sepulquarta nevű podcastet, amelynek adásaiban jeles vendégekkel karöltve Sepu-klasszikusokat rögzítettek élőben. Ezen felvételek közül nyújt át tizenötöt ez a nagylemez, a vendégek sora pedig Dave Ellefsontól egészen Devin Townsendig terjed.

Az Inhuman Conditiont korábbi Massacre-zenészek alapították egy éve, így a Rat God a bemutatkozó nagylemezük. A kilenc dalból álló korongon az öregsulis death és thrash metalt nyomják jó ízléssel, valszeg csak a saját örömükre, de nekem éppen ettől tetszik. Zeneileg olyanok, mintha az Exodus jammelne az Obituaryvel. Fülelodát igénylő cuccos, a borító láttán pedig még Norbert Hellacopter is elmorzsol egy fél könnycseppet a szeme sarkában a nyolcvanas évekért.

 

Stoner doom-mal indít, sludge-ban folytatódik, aztán a harmadik számtól a lemez végéig stoner rákenrót lapátol a brooklyni Green Hog Band. Érzésből ahogy kell, és aki nem perdül táncra ettől a zenétől, az vagy süket, vagy botlábú. Nuff said.