A Nevek Tengere is húsz éves lett a minap.
Hosszú, másfél évtizedes kihagyás után jelent meg az új Zöld Szegfű nagylemez, ami ráadásul kicsit csalás is. A negyvenöt perces album öt dala közül az egyik egy régi saját szerzemény újraértelmezése (My Dark Reflections of Life and Death), illetve a korongot egy Sabbath-átirat (Solitude) zárja. Mindezért kárpótolja a hallgatót a nagyszerű, hetvenes években és progresszivitásban egyaránt meghempergetett doom-juk, úgyhogy már csak annyit teszek hozzá, hogy "Go Carnation!"
A tizenöt éve megjelent Guero volt az utolsó Beck album, amelyért feltétel nélkül lelkesedtem. Szó sincs róla, hogy a The Information (2006), a Modern Guilt (2008), és a Morning Phase (2014) hármasát rossznak gondolnám, de azokat már jóval kevesebbet pörgettem ennél a nagylemeznél. A Guero-ról viszont három dal is nagyon jól eltalált klipet kapott: a Girl, az E-Pro, és a lenti Hell Yes:
A Big Scenic Nowhere a szupergroup szónak szolgáltat igazságot. Szerintem a hajdanán ajnározott "zenei forma" szitokszóvá válásához nagyban hozzájárult az, hogy gyakran "Alkossatok remekműveket!" felkiáltással tehetséges embereket tereltek egy légtérbe, majd rájuk zárták a stúdió ajtaját. Itt viszont egymást régről ismerő, és a múltban már nem egyszer közösen zenélő arcok dobtak össze egy nagylemezt, a végeredmény így kegyetlen jó lett. Mondom a tagokat, illetve közreműködőket, és minden érthető lesz: Alain Johannes, Bill Stinson (Yawning Man), Bob Balch (Fu Manchu), Gary Arce (Yawning Man), Lisa Alley (The Well), Mario Lalli (Fatso Jetson), Nick Oliveri, Ian Graham (The Well), Per Wiberg (ex-Opeth), Tony Reed (Mos Generator). Igen, a BSN egy sivatagi hiperbrigád, és a társulat ennek megfelelően a Fu Manchu-féle punkos pörölycsapásoktól kezdve a hipnotikus-elszállt darabokig minden daltípust eltol, amit Palm Desert adott nekünk. Fincsi, mi?
Három papnő, négy laudáció az őselemekhez (föld, levegő, tűz, víz), ráadásként a végén egy, a Hajnalcsillag Fiához intézett könyörgéssel, síppal, doommal, nádi hegedű helyett gitárral. Ilyen, amikor az Angyalok Városában dúmszter lyányok celebrálnak, avagy XXI. századi mágikus-misztikus turné.
Van ez a Martin Nonstatic művésznevű fószer, aki megbízhatóan szállítja az idm hangkollázsait egyik kedvenc kiadómnál, a lyoni Ultimae Records-nál, ahol az istálló tele hasonló ambient, újklasszikus elektronikával foglalkozó alkotókkal.
Az egyébként holland, de Linzben élő Martin van Rossum most is előrukkolt egy négyszámos EP-vel, ami van annyira ambient, hogy pont ne tudj rá táncra perdülni, de a bítek mégsem engedik, hogy nagyon belepunnyadj - nagyjából ilyen a komplett életműve, legalábbis 2009 óta, amióta főleg a stúdiómunkára koncentrál, nem pedig az élő fellépésekre.
Több mint húsz éve már, hogy két lengyel fiatalember – sértődöttségükben, hogy nem vették fel őket a konzira – megcsinálta a Skalpelt, de már annak is tizenöt, hogy a korszakos mestermunka első lemezük után Paszport Polityki-díjat kaptak, ami kb. a lengyel Prima Primissima. Majd jött egy hosszabb szünet, hogy aztán a tízes évek közepén visszatérjenek, de nem a korábbi recepthez (azaz régi Polish Jazz-lemezek szétcincálásához), hanem egy elektronikával nyakonöntött, élőhangszeres hangzáshoz.
A Highlight már a két és feledik kiadványuk lesz a saját kiadójukkal, és emeli a tétet: stabilan hozza azt a sejtelmes-melankolikus élményt, ami a legelejétől a sajátjuk, de ezúttal még dinamikusabb, feszesebb a végeredmény.
Szétcsúszott striciszerepkörből fogalmazó cockney-poéták előre!
Várnak a mizantrópdiszkó kiégett angyalkái.
Midnite-ról először azt hittem, hogy egyetlen ember, aztán kiderült, hogy egy Amerikai Virgin-szigeteki előadó. Két-három éve ismertem meg őket, és elég termékenyek, harminc év alatt ugyanis majdnem negyven albummal rukkoltak elő. Szociálisan érzékeny, az elesettek és jogfosztottak mellett a hangját hallató dub és roots reggae a műfajuk, amit ráadásul minden erőlködés nélkül művelnek. A 2013-as Be Strongra azért esett a választásom, mert olyan az album hangulata, mintha egy kicsi afrikai faluban bámulnád éjjel az eget, és közben a helyi mesemondó ritmikusan dalolászna melletted. Szerintem igazi gyöngyszem, ami erősen javallott befordulás, öngyi, depi, és bármiféle lelki bajok ellenszereként.
Huszonnyolc új, szomorú és vicces bezavarás egyik kedvenc dalszerzőmtől. Mit csinál a Kraftwerk áramszünetben, miért lenne jó újra az utcán strichelni, ilyenek. Stílus- és nem csak stílusgyakorlatok.
A Primordialt a blognak köszönhetően ismertem meg. Még a freeblogos időkben posztolta valaki, és első hallásra szerelembe estem az album hangzásával: nem volt ez igazán sem black, sem folk, sem doom, vagy középkori zene, mégis mindegyik elemből megvolt benne több-kevesebb. Hozzáadva ehhez a lemezborító erőteljes hangulatot árasztó képét, az egész alkotást belengte valami háború utáni döbbent csend, amikor csak dögevők köröznek a magasban - a harcoknak már vége, az emberek a természettel közösen pedig a fellélegzés kegyelmi pillanatában vannak. Számomra a két évvel később, 2007-ben megjelent To the Nameless Deaddel együtt a The Gathering Wilderness afféle ikerlemez, mert hol az egyiket, hol a másikat tartom a legjobb Primordial korongnak. Ebből pedig már sejtitek, hogy egy újabb évfordulós posztot olvastatok, mert a lemez pár napja betöltötte a tizenötöt.
Sam Phulesh ismét egy érdekes zenekarra emlékeztetett, amelyiket két éve, a Death Spells megjelenésekor szerintem emlegettünk magunk között. Posztja viszont még nem volt, pedig a Holy Fawn kísérleti cipőbámuló posztizé stílusú dalokkal pakolja tele a nagylemezeit. Nagy jóság, hallgassátok csak!
EP vagy nagylemez, nem tudom, de a zene minőségével kapcsolatban szerencsére nem vagyok ilyen bizonytalan, nagyon tetszik ez a hét dal. Egyszemélyes minimal wave projekt, ami a nyolcvanas évek sötét szintizenéjére épül, néhol azt olyan kortárs, de azért anakronisztikus műfajok hangzásvilágával felfrissítve, mint a synthwave és a chillwave. A legkiemelkedőbb elemnek a vokált érzem, az általában katonás és szögletes EBM-kiáltozás olyan szentimentális ezen a lemezen, hogy inkább felemel, mint alakzatba állít.
Steve Brunner 2002 és 2011 között a Suicidal Tendencies-ben a basszer posztját töltötte be, majd miután búcsút intett Cyco Miko társulatának, Thundercat művésznéven valósította meg saját zenei elképzeléseit. Sikerült is létrehoznia egy különös, jazz, soul és funk elemekből egybe rottyantott világot, ami egyszerre pihentet, táncra hív, valamint időnként gyerekcsinálós leheveredésre is biztat. Így küldeném mindenkinek, aki szeret az idejéből az előző mondatban felsorolt tevékenységek gyakorlására áldozni. Legutóbbi, This is What It is című albuma egyébként idén jelent meg, amit igény esetén szintén prezentálok.
Akkor most mindenki elkezdi üvölteni a Holdat és tökön szúr egy voodoo-babát és megissza egy holló vérét. Új és nyilván megint kurva jó. Akinek nem világos, az itt olvas.
A Deities egy kiváló space doom fuzz album a polák Teknőctől. A srácok nemcsak értik, de érzik is a lényeget, így a lovecrafti témákat körüljáró nagylemezre nem lehet panasz. Ráadásul nem erőltették az utóbbi idők okkult kecskeimádó vonulatát, hanem dalaikban sokkal inkább az intersztelláris rémségek lefestésére vállalkoztak. Desszertfeszt 2022-re velük!
Két évvel a Pándémonium után friss lemezzel jelentkezett a római Black Rainbows. Már hallom is lelki füleimmel, miszerint többen odasóhajtanak, hogy "ez csak egy újabb sztóner lemez" - de nefigyeldoda! Ez egy állati jó, magát folyamatosan hallgattató sztóner lemez, ami minden sivatagimádó év végi listáján rajta lesz. Én szóltam, anyaszomorítók.
Nagy nevek, ha éppen a karantén kezdete előtt találkoznak - avagy köszönjük, hogy talpraesett olvasónk, Sam Phulesh felhívta a figyelmet erre a kiadványra. Már két hónapja megjelent, így éppen aktuális volt, hogy posztoljuk.
Túlzásnak fog hangzani, de előre fenntartom: Yppah jelenleg egyike a legszebb elektronikus dalokat készítőknek. A Long Beach-i Joe Corrales egyszemélyes csodája lassan 15 éve újul meg albumról-albumra, és bár milliók hallgatták a kétezres évek közepén Eurosport-ajánlók alatt, CSI- és House-epizódokban az első lemez glitch-hop-remekeit, vagy lépett fel zenekarral a KEXP-ben, sosem futott be bonobói vagy tychói sikereket. Sokat elmond, hogy az első itthoni koncertjét körülbelül ötven szerencsés hallotta a Dürer középsőben tavaly ősszel.
Az új lemez már nem a Ninja Tune, hanem a Future Archive kezei alól került ki pár hónapja. 50 perc csillagos ég ebben az őrületben.
Slágerek és újrakevert, kiadatlan, vagy épp B-oldalas számok.
Hadd ne kelljen már többet leírni. Sleaford Mods, baszki.
A német Űrurak a kezdetektől fogva mind a mai napig súllyal megkent, improvizatív hatású, kicsit zöldes füstben pácolódó space rockot játszanak. Másrészt viszont mesterei a dolognak, így miért is változtattak volna a nyerő formulán?
Hónapok óta ülök ezen a lemezen, és tetszik is, meg nem is. Az új-zélandi Beastwarstól legjobban a második albumuk (Blood Becomes Fire, 2013) tetszett, és ugyanazt a minőséget többé-kevésbe hozták a következő korongjukon is. Aztán egyik tagjuk betegsége miatt nem működtek egy ideig, míg végül tavaly visszatértek a negyedik nagylemezükkel. Pro: a lassú zenei átalakulás jegyében a sludge/stoner felől elindulva jelenleg valami Buzzoven-szerű, progger elemeket is magába foglaló doom-alapú extrém metált művelnek. Ami, ha nekem nem is tetszik minden délután, másnak simán lehet szerelme. Kontra: egy korábban frankó post/sludge/stoner banda egyre bosszantóbb, és egyben unalmasabb dolgokat szállít - a következő albumukon lehet, hogy már csak aludni fogok. Mások ezt igazából sokkal meggyőzőbben tudják csapatni. Konklúzió: mindenki, aki kíváncsi rájuk, füleljen, aztán döntse el, hogy melyik véleménnyel ért egyet. Kellemes hallgatózást!
Megcsalt a memóriám, mert úgy emlékeztem, hogy '95-ös a Live második nagylemeze, pedig egy évvel korábbi. Az összes lehetséges közül a legbutább nevet választó banda a kilencvenes évek közepén tündökölt, és nemcsak az amerikai Music TV-nek köszönhetően. A Throwing Copper (ennek címnek az értelmét azóta sem tudtam megfejteni) saját jogán lett negyedszázada megasiker: a négy zenész klasszikus alternatív rockot művelt, amely érzelmekkel telített volt, viszont nem volt érzelgős, és pláne mentes volt a cukros takony jellegű szentimentitől. Műfajbeli előképeik között ott van a Green- és a Document-korszakos R.E.M., a blues-os amerikai rockzene, de nyomokban még a Def Leppard Pyromania-jának intenzitása is visszaköszön a lemezről. És persze nyomta őket ezerrel a kiadójuk is, legalább egy éven keresztül. A Live nem maradt egylemezes csoda, a sorban a következő, '97-ben megjelent Secret Samadhi című albumuk is jól sikerült - bár tegyük hozzá, hogy a következő öt, húsz év alatt megjelent korongjuk a lassú minőségromlás klasszikus példájának tekinthető. Viszont van két nagylemezük, melyek kiállták az idő próbáját.
Kis időre beszopattam magam: azt hittem, hogy a dán Gas Giant hozott ki majd másfél évtized után új albumot. Aztán jobban megnézve a Bandcamp oldalukat, leesett, hogy névazonosságról van szó, mert a dánokról továbbra is múlt időben írnak, ennek a posztnak a szereplői viszont hollandusok. Emellett még nem volt időm rendesen végigpörgetni, de találomra belefülelve tetszett: frankó sztóner rock a muzsika zsánere. Viheted akár ingyen is:
A kanadai zseniket anno itt fedeztem fel a blogon, akik annyira eklektikus dolgokat csinálnak, hogy nehéz leírni, mi is ez az egész. Van benne egyrészt egy pszichedelikus vonal, ami összetalálkozik a fesztelen tánccal és diszkóval, mert az Emma Goldman által kinyilvánított hitvallást követik, hogy "If I can't dance to it, it's not my revolution".
És hogy tovább bonyolódjanak a dolgok, időről időre kijönnek valami ingyenes zenei vázlatgyűjteménnyel is, amik egy-egy lemez készítése alatt születnek, de nem kerülnek fel rá; afféle kidobni sajnált melléktermékek, amiknek a hangszerelése is totál más a tőlük megszokottól. Márciusban jelent meg eme sorozat második darabja, ami egyszerre barokk zene, dark ambient, free jazz és pszichedelia.
De hogy a táncparkettre is jusson valami, a minap egy remix kislemez is napvilágot látott, amit meg főleg a diszkó és a dub hat át.
A mindig nagyszerű Cell korfui élő setje, az Ultimae gondozásában, jó pár kiadatlan számmal.
Teljesen egyételmű, hogy kibaszott nagy.
Ez a frankó fuzzy stoner blues EP már több, mint egy éve megjelent, de mostanáig kimaradt a szórásból. Pedig a szokásos Geezer minőség, ráadásul most annyit fizetsz érte, amennyit szeretnél. Vagy nem.
Nem kell megijedni, nem történt énekesváltás: a canberrai Witchskull trió továbbra is három fickóból áll, akik FB-oldalukon keményre összehúzott szemekkel nézik a végtelen aussie sivatagot. Muzsikájuk is változatlan, a Sabbathista hagyományok és a NWoBHM fejrázásra ingerlő keveréke, ahogy azt csak a Déli Kontinens zenészei tudják. Esetükben igaz a régi sztóner mondás: figyeldoda a harmadik lemezt, mert az a legjobb! Korábban.
A borítón látható igazolványkép és leírás alapján a magyar punkszíntér egyik élenjáró reneszánsz emberét ihlette meg a karantén unalma, és számos más zenekara (a közelmúltra szűkítve: Berosszulás, Norms, Dehidratált Fejek, Tunga Pentráns, Piss Crystals, Foltos Jimmy és a 87-es üzemegység) mellett egy szólóprojektbe is belevágott, melynek keretében Syd Barrett pszichedelikus popjában minimálisan gyökerező garázsdalokat írt, a legkevésbé polírozott fajtából. A négy fal között született, bő negyedórás kazetta 11 zajába sikerült elég sokfélét belepaszírozni, többek között csörömpölő háztartási eszközöket, félvállról vett gitárszólót, krautos elszállást, és egy tisztán elektronikus átvezetőt. A kép mögött is Bandcamp, az árról te döntesz.
A Leaden Fumes lényege nem más, mint az az agyrottyantó miazma, ami akkor serken bele a létezésbe, amikor Cthulhu megsebzi magát reggel a fürdőben borotválkozás közben. Ennek a mérgező kipárolgásnak a része némi illékony pszichedélia, és valamennyi progresszivitás - melyek közül az utóbbit itt és most az előre mutatás jegyében kell a helyén kezelnie a hallgatónak. Svájcban született, a Bandcamp oldaluk szerint pedig jelenleg Berlinben tanyázik a szottyadt sárban és rémisztőségben dagonyázó power trio.
Kurva régóta hajtottam ezt a lemezt. Az egyik legfontosabb kiadvány eddig ebben az eltoszott évben. Minden, amit a fantasztikus The Whip csinált a 2000-es évek elején (2002-2003), egy helyen. Ha valaki nem ismeri őket, annak nagyjából annyit kell tudnia, hogy a mindenható Karp után szülte meg Scott Jernigan és Jared Warren (aki aztán elkezdte a Big Businesst) a zseniális Joe Prestonnal (Thrones, azután meg High on Fire, Sunn O))), Harvey Milk, Earth, Melvins és ilyesmik), és amolyan punkos, slude-os, egészen sajátos nehézrock együttes volt.
A nagy újrahallgatások jegyében, gondoltam, elétekgurígatom ezt a 88-as lemezt, úgy, ahogyan elém gurígatta a vakszerencse. Két nagy zörömbölő ködhuszár randevúzik itt: a Cyro-féle dél-amerikai poliritmia, dzsungelharcos-csujogatók az ütőhangszerparkból és a Derek-féle talányos gitárimprovizáció csöndül össze, amit mindig felajzott zavarodottsággal, felháborodással vegyes elragadtatással hallgatok. Sajna a bitráta 192-es csak, de azért kivehető, ahogy megfeszített pofazacskóját pöcköli az egyik, és üveghidakat spárgáz körbe a másik. Nagyokat rezonálnak! Pluszba (továbbá) itt van még a 18 évvel később rendezett visszavágó, ugyancsak.
A tavalyi év egyik legjobb lemeze annyira cool, hogy te is coolnak fogod érezni magad tőle, és most itt elsősorban a 60-as évek szépruhás olasz és francia filmjeinek Párizs-Mediterránium tengelyén mozgó cooljára gondolok. Szép emberek, szép helyek, általában nagy pénzek, és mégis szomorúság, szóval érted. Tarka, alapvetően pszichedelikus zenét hozott össze a borítón is látható duó, amelyben a francia pop, bossa nova és poszt-bossa nova stílusok mellett egy kis közel-keleti hatás is észlelhető, vélhetően a török énekesnőnek köszönhetően, aki angol és francia mellett túlnyomórészt anyanyelvi szövegeket írt dalaikra.
Az egy hónapja megjelent új Phurpa lemez is épp olyan, mint a korábbi négyezer kiadványuk. Kibaszott jó. Már ha kajálod az ilyesmit. Ha nincs meg, hogy a Phurpa mit és hogyan csinál, akkor innen nem is lesz. Nálunk értelmesebb arcok sokszor, sok helyen leírták már, hogy mi az a bön. Mindenesetre aki szereti a meditatív, elmélyítő, rituális hangfolyamokat, a tibeti torokéneklést (valamint a brutálisan erős teákat és zsályaégetést) és valamiért nem ismeri ezt a fantasztikus és fontos társulatot, annak ez az újfent élőben felvett lemez akár még jól is jöhet. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ha nincs néha egy üres órád arra, hogy sötét csendben ülve, csukott szemmel végighallgass egyhuzamban egy Phurpa-lemezt, akkor valamit elszartál, de mondom, ez én vagyok.
Annyit érdemes tudni, hogy ezen a lemezen csak ének van és két hangtál kong. Nem mintha olyan kurva sokat számítana ez esetükben.
Egy hónapja megjelent a harmadik lemeze ennek a derék hollandus duónak, szóval aki szeretne szomorú, setét, csendes, melankolikus ambient-gyászjazzre belemeredni a tavaszba, annak tessék. Nagyon szép, tiszta és átgondolt, vaskos hangulattal ringató noirzene, ahogy a korábbi munkáik is. Nyilván este illik.
Amúgy százezer éve volt a blogon mindkét korábbi lemezük, de most itt vannak újra:
Az egyik legjobb dolog a zenebányászatban, hogy amikor találsz egy frankó nagylemezt, akkor rögtön lehet érezni, ha az előadónál úgymond "minden a helyén van". Ez történt a toulouse-i Slift esetében is, akik elszállós space rockot művelnek, nagy szólókkal, és fél csipetnyi sztóner zamattal. Vagy egy másik szemszögből: a Slift olyan, mintha az Elder zöldség helyett DMT-t venne magához napi rendszerességgel.
Ezzel jött szembe nekem a jútyúb a minap, mondom miez. Aszondja, kedvenc kszilofonvirtuózaink duója ez 1999-ből, alsó hangon húsz évre innen tehát, és nem a jövőből, bár szólhatna nyugodtan onnan is. Zörögnek, kuttognak, körlélegeznek, és csak semmi torzítás, gerjedés vagy zúzás, az egész lemez kivételesen delikát, csöndes, szöszölős, Jim sokszor még valami americánás sztyepperomantikát is becsúsztat a küszöb alatt. Aléljetek el!