A Los Angeles-i This Will Destroy You érdekes albummal állt elő idén: Jordan Kahn séf Culver Cityben található azonos nevű, két Michelin-csillagos étterme számára szerezett zenéjük hallható rajta. A hanganyag már évekkel korábban megszületett, ugyanis egy ideig a helyszínen vetésforgóban játszották a felvételeket a 2017-es megnyitó idején. Zeneileg a banda nagyobbrészt ambientben utazott ezzel a hét szerzeménnyel, de valamennyire a post-rockos momentumok is megmaradtak. Fülelni szabad:
A francia Svart Crown afféle "kicsit" típusú zenekar: kicsit feketefém, és egyúttal kicsit halál metál is (és azért kicsit sludge is van bennük). Kicsit a Gojirára emlékeztet, de kicsit a Triptykonra is. Egy biztos: dalokat nagyon frankó módon tudnak írni, tökéletesen megkomponálták a szaggatott, váltásokkal megtűzdelt, kicsit hörgős, kicsit dallamos énekkel átszőtt elborult hangulatot árasztó számaikat. Biztos, hogy lesz, aki csak jómunkásemberek ízlésesen kivitelezett iparosmunkájának fogja tartani a lemezt, de én inkább úgy fogalmazok, hogy bár ki tud emelni a mindennapok fülledt szorításából, van, amikor hangulat kell hozzá. Kicsit persze bánkódtam, amikor kiderült, hogy még a járvány előtt, február 26-án jártak nálunk, viszont nem kicsit megörültem a hírnek, miszerint idén másodszor is megnézhetjük a bandát, mert
legközelebb élőben 2020. szeptember 9-én a Dürerben fogják csapatni az Atheist előtt.
Sam Phulesh találta ezt az albumot is, még tavaly decemberben, én pedig jó sokáig üldögéltem rajta. A Djunah izmos noise rock duó Chicagoból, melyben Donna Diane énekel, gitároz és basszerol, Nick Smalkowski pedig dobol. Zenéjük sok mindenkiével rokonítható, de nekem az jut róla eszembe, hogy olyan, mintha Diamanda Galás hol bepipult rezgő fejjel, hol pedig rezignáltan szidná a pasiját a mosogatóban hagyott piszkos edények miatt.
A Végső Csata a dob-és-basszus legenda Sly & Robbie és a szintén nagy nevű Roots Radics között 2019 nyarán vette kezdetét, győztest viszont azóta sem hirdetett senki. A tucatnyi dal minimum kétszer annyi vendéget fícsörigöltet, az album pedig eléggé homogénre sikeredett - talán csak a Lee Scratch Perryvel készült Full Moon Plant a Tree nevezhető kísérletezőnek. Jelszavaink valának: Peace, Love and Unity.
Kiváló aussie stoner fuzz power trio bemutatkozó albuma Bendigoból (Melbourne-től kb. 150 km-re északnyugatra), amely a szubzsáner legszebb hagyományait ápolja és viszi tovább. Tavaly elfeledkeztem róla jól.
Az egyéni ízlés képes felülírni a közmegegyezésen alapuló kánont - ilyen előadó számomra a Led Zep is. Leghosszabb, bakeliten eredetileg dupla albumként megjelent sorlemezük maga a megtestesült sokszínűség: a nagylemezen a hard rock mellett folkos-countrys dalok, blues rock, progresszív kompozíciók, és "sima" rákenró is helyet kapott. Ezt a stíluskavalkádot az albumborító is tükrözte, amelyen eredetileg kivágható ablakok mögött kulturális ikonok képei tűntek fel. Ez a kedvenc Zep-korongom, a poszt apropója pedig az, hogy a Physical Graffiti negyvenöt éves lett idén. És direkt nem a Kashmirt illesztem be alulra.
Aaron Turner a megboldogult Isis énekes-gitárosa volt, de a tavaly júniusban a Dürer kistermét porig romboló Sumac élén is ő áll, és még számos projektben működik közre. 2019-ben szólókarrierbe is kezdett, rögtön két albuma is megjelent, az Interminable Conniption és a Repression's Blossom. Mindkét anyag gitár és elektronika alapú kísérleti ambient zaj tételekből áll, de azért van különbség közöttük. Az Interminable Conniption három tétele lassan vagy talán nem is igazán kibontakozó, melankolikus, fájdalmas merengés, pulzáló, meleg dörgölőzés az agyadhoz. Néha kicsit felerősödik, néha lecsendesül, horzsoló kövek gördülnek a dobhártyádnak, de csak finoman, semmi kín.
Dr. Alex Patterson és népi zenekara harminckét év és tizenöt album után a The Orb tizenhatodik nagylemezén is kurrens, ötletes és virulens. Mondjuk olyan alkotótársakkal, mint Youth, a System7 duó, vagy Roger Eno (kinek testvére egy bizonyos Brian) valszeg nem kell a szomszédba mennie némi inspirációért. Az aktuális album a korszellemnek és a napi történéseknek megfelelően a királyi család és a nagybrit birodalmi bűnök elleni averziókat önti dalokba, de szerencsénkre ezt a Dokira jellemző humor segítségével teszi. Mindez persze együtt jár kismilliónyi utalással és kikacsintással, a korong darabjai pedig zeneileg az ibizai szögeléstől az orbos hangtapétán át a reggae/dub jóságig terjednek ki.
Ian MacKaye
Amy Farina
Joe Lally
Ha egy első felületes pillantást vetünk a borítóra, a ténylegesen látható kapcsolási rajzok mellett barlangrajzokra is gondolhatunk, ami kicsit elővetíti a lemez stílusának kettősségét is, azazhogy a már-már primitíven táncoltató dobalapokra építve valami egészen futurisztikusat kapunk. Carl Finlow vegytiszta electroban utazik már nagyon sok éve, nagyon sok néven. A mester ezen a lemezén se nagyon feszegeti stílus kereteit, ellenben szállítja a jobbnál jobb, megfelelően rétegzett dalokat. Nem a legseggrázósabb, de azért kellően kluborientált nótákról van itt szó, csak az album utolsó harmadára maradt néhány nyugisabb, melegebb hangulatú tétel.
Ilyen lenne, ha egy alternatív idővonal rocktörténetének hetvenes éveiben a King Crimson találja fel a feketefémet, majd ráadásként népzenében utazó arcokkal jammelt volna egyet. Avagy: a görögöknek sikerült a lehetetlen.
Connecticutban a Fiút Átkozva mindent eljátszanak, ami a gyötrelmes melegben az eszükbe jut. Mondjuk ez mit sem érne, ha unott hangszermasztit hallanánk a korongon - de szerencsére nem. A zenészek ízlésesen, érzéssel adják elő a dalokat, és ez sokat lendít a dolgon, legyen akár doom, heavy, pszichologizáló, vagy éppen seattle-i orientáltságú az adott szerzemény. Arról nem is beszélve, hogy frankón elfelejtettem, hogy a kettővel ezelőtti Psychache lemezüket hét éve posztoltam jól.
Köszönjük Sam Phuleshnek ezt a remek mexikói triót, amely a King Crimson és a Primus zenei jóságait egyesíti egymással szerzeményeiben!
Az egyik kedvenc idei punk-lemezem dalszövegeiből egy szót sem értek, de gondolom arról szólnak, hogy a egészségügyben dolgozókat nem fizetik meg eléggé, hogy a rendőrök faszok, hogy a kormány hazudik, vagy ilyesmi. Mondjuk dánok, szóval lehet, hogy arról üvöltöznek, hogy lehetne olcsóbb is a kedvenc halkonzervük. Mit tudom én, hogy miért lehet ennyire kiakadni Dániában. A lényeg, hogy a Tvivler letaglózóan gyors, zajos, kiakadt, dúvad módon kalimpáló, irdatlanul eszes-feszes hardcore-punkja fantasztikus hallgatnivaló. Minden daluk karakteres, gondosan megírt dühroham, tele emlékezetes szögelésekkel, böszme riffekkel, dögös váltásokkal, kellemesen nyers dallamokkal, gyilkos ordítással, és valami észveszejtő dobolással, szóval nem csak tufa felbaszott cséphadarás az egész. Igazából leginkább talán a washingtoni Dischord-hardcore, a Hot Snakes, vagy mondjuk a Hammerhead áll hozzájuk legközelebb, de ki tudja. Mindenesetre ez egy nagyon összerakott, kitűnő ívű, átgondolt és maradandó lemez, amire egyértelműen szét kell baszni valami törékenyet.
Ha valakit érdekelnek a kislemezeik, akkor az szól.
A Blattaria a csótányok összefoglaló tudományos neve, az amerikai Manuel García pedig oly mértékű közösséget érzett ezekkel az állatkákkal, hogy így nevezte el egyszemélyes black metal zenekarát is. A kép mögött a 2014-es demo idei újramaszterelt verziója rejlik, négy tíz perc körüli számmal, időnként eszelős rikoltásokkal tarkított pszichedelikus, disszonáns, örvénylő, mocsok black metallal. Nem kell megijedni az újramaszterelt szótól sem, még mindig a tartalomhoz illően nyomott és nyomasztó maradt a hangzás. A psziché kellemetlenebbik felének pillanatra sem lankadó beutazása ez, amit csak fokozott a később a megboldogult Fallen Empirenél megjelent első nagylemez és a tavalyi második is. Az utolsó kivételével egyébként mind tölthető tetszőleges összegért a Bandcampről is.
Kanadai négyesfogat negyedik nagylemezén megmutatja, hogyan kell az észak-afrikai és közel-keleti hatásokat progresszív halálmetálba oltani. Az Al Qassam hangulata nyomott és feszült, mint a sivatagi démonok által megidézett homokvihart előjelző fülledtségé, de ennek ellenére mindenki sejti, hogy egyszer sem biztos, hogy a förgeteg elhozza a hőn óhajtott megnyugvást.
Az Arrested Development volt az első előadó, amelyikkel kapcsolatban a conscious hip hop kifejezést hallottam. Nem volt nehéz, mert a lemez megjelenésének idején elég sokat játszotta a Music TV az album két húzódalát, a Mr. Wendalt, és az Everyday People-t. Előzőekből már sejthetitek, hogy az atlantai kollektíva nem a gangsta rap pénz-kokó-kurvák témáinak háromszögében mozgott, hanem a peace-love-unity, illetve a szolidaritás-kiállás-szociális érzékenység témáit énekelte meg. Emellett sokat tettek az ún. déli hip hop elfogadottságáért is - elég, ha csak a szintén atlantai OutKastre vagy a Goodie Mobra gondolunk. Egyébként jól meglepődtem, amikor kiderült, hogy a '96-os oszlás után 2000-ben újra összeálltak, és a mai napig léteznek, mert a '94-es Zingalamaduni után nem követtem a pályájukat. Igaz, hogy a kezdetekbeli másfél tucatnyi taghoz képest ma már hivatalosan csak öten vannak. A bemutatkozó album címe pedig a megalakulásuktól az első lemezszerződésig eltelt időt jelenti.
Kedves ausztráljaink előszedtek régi felvételeket a Psychic 9-5 Club korszakából, leporolták azokat, aztán pénteken gyorsan kiadták egy ötszámos lemezen. Nem az első anyaguk már az idén, a Bandcampen lehet csemegézni.
Oké, a Thou baszott jó Nirvana, de ez bazdmeg, mi a csodálatos fasz már:
Végem:
Pink Siifu korábbi cuccai nagyon kellemes fekete protest-lötyögések voltak. A NEGRO kurvára nem kellemes, a hangvételbeli váltás kifejezetten drámai. Olyan mintha Moor Mother és a Death Grips torz szerelemgyereke lenne. Ijesztő, lázító, láncrázó kaotikus, öntörvényű sötét punk zaj- és hangfolyam ez, aminek most van igazán értelme. Az eredeti címe az volt, hogy To Be Angry. Sok sikert hozzá.
A svéd AtomA a Slumber nevű death doom banda oszlása után jött létre: Ehsan Kalantarpour énekes-billentyűs először korábbi kollegájával, Markus Hill gitárossal kollaborált, majd Siavosh Bigonah basszer, és a Scar Symmetryből ismerős Christian Alvestam szintén gitáros csatlakozásával bandává változtak át. Dalaikban gitárok, elektronika, és okosan keveredő műfajok adják ki a végeredményt, amire most rögtön rávághatod, hogy ez post-rock! Pedig nagyon nem, a post-rockos momentumok csak részei az összképnek. Helyette inkább a "sci-fi találkozik a progresszív post-rock/metállal, elektronikával, és pszichedeliával, aminek egy különleges album a vége" egészen rövid meghatározást mondom. Persze hangyakukinyi gótika és doom is tetten érhető a korongon, de ez tényleg már csak a pont az i-n. A Skylight-ot mindenkinek hallania kell, aki a rendhagyó zenékkel meghitt viszont ápol, mert úgy az igazi. A rossz hír sajnos az, hogy mindmáig ez az egyetlen nagylemezük. De nem is biztos, hogy folytatható lett volna, amit itt elkövettek.
Úgy emlékszem, hogy a '76-os Small Change volt az első Tom Waits nagylemez, amit megismertem. Két dolog rögtön megfogott benne: az egyik az volt, ahogyan a faszi énekel, a másik pedig a lemez szövegei voltak. Megismerkedésünk után persze azonnal elkezdtem begyűjteni az életmű többi darabját is, menet közben pedig kiderült, hogy igazából nincs gyenge Waits-lemez, max vannak köztük, amelyek kevésbé ismertek. Viszont aki olyan szöveget tud írni, mint a The Piano Has Been Drinking (Not Me) című dalé, az az én szememben zseni.
Két pisis lány fél órában önsebészel.
Volt már, tudom. Tök alap, tudom. Még mindig kurva jó, tudom. De most azért hallgassátok meg.
Ingyen, mert most fontos.
A jelen amerikai történései kapcsán jutott eszembe ez a poszt. 1992 Los Angeles-i zavargásai után ismét aktuális a Jane's Addiction romjain létrejött Porno For Pyros formáció, ami két lemezt élt meg, aztán persze Jane is visszatért a szenvedélyeihez. Az első lemezükre 1993-ban azért sokan felfigyeltek, ahogy az összetéveszthetetlen hangú Perry Farrell azt énekelte, hogy ez bizony pornó volt pirománoknak. És ilyen pompás slágereket írtak, mint az alábbi.
Nem sokat lehetett hallani a német Mekong Deltáról a 2014-es In a Mirror Darkly albumuk óta, és most hirtelen (ez lesz az év szava, érzem...) megérkezett a folytatás. Nagyjából két hete rágódom rajta, és van, amikor eltalál, és nagyon tetszik. Máskor meg egyszerűen idegesít - de ők nekem mindig is erősen hangulatzene voltak. Olvastam róla lehúzó, és égbe magasztaló kritikákat is, így mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy törlés vagy tartás. Előnyben vannak az összetett kompozíciók kedvelői.
Iggy Pop Whitmant olvas fel, a Tarwater és Carsten Nicolai meg szépen alázenél, setéten lüktetve-búgva. A finoman szólva is hatásos 2016-os kislemezt most újra kiadták, szóval miért is ne legyen itt, ha már kultúrmissziót folytatunk.
Űrben lebegős, kicsit new age-es, ide-oda rezgős, rádiójátékokat idéző hangulatos kollaboráció a Hawkwind és a Killing Joke legkisebb közös többszörösei segítségével. Érden érdemes.
Két-három hete Sam Phulesh a Holdról érkezett radaremberek új korongjára is figyelmeztetett, de még nem volt annyi időm, hogy posztoljam. A holland zenekalandorok szépen haladnak tovább a maguk útján. Idei kiadványuk még mélyebbre merül az elektronikus és ipari hatások világába, a krautrock helyét nagyrészt atmoszférikus elemek, ipari punkság, és szétsavazott fémgyári riffek vették át. A végeredmény fura hibridje lett a Neubauten, a Godflesh, a Neurosis és a korai Swans világának.
A Magyarországot is megjárt Duds zenekar három tagja úgy látta, hogy az eredeti banda felével is tudják hozni korábbi hangzásukat, és megalakították a Handle-t. Első lemezük őket igazolja, az elődzenekar fúvós- és gitárszekcióját remekül helyettesítik ezen a lemezen egy szintetizátorral, ami legalább olyan jól támogatja egyébiránt trópusi hangulatú dobokon és a pattogós basszusgitáron alapuló zenéjüket. A trió elsősorban a hetvenes évek végének kísérletezősen funky punkzenéiből merít, azon belül is inkább James Chance no wave-éből, mint az A Certain Ratio post-punkjából, manchesteri bázisuk ellenére.
Piotr és bandája lassan negyven (leírom számmal is, mert ez egészen durva: 40) éve tolják a death metalt, ráadásul (legalábbis az elmúlt 15 évben) minden különösebb újítási szándék nélkül, de pont annyi tehetség és őszinteség szorult beléjük, hogy mindez tökmindegy. Más szóval: új Vader, nincs fél óra, ennyi death metal minden nap kell.
Az év egyik legjobb hardcore-punk lemeze, semmilyen fogást nem találni rajta. Őszinte, ésszel van taknyosan odabaszva, gyűlöl, gyomorba térdel és simán olyan, mintha felléptek volna a Germs vagy a Black Flag előtt. Kurva nagy királyság, hogy vannak még ilyen zenekarok.
Ben Chasnyt ismeritek, a Six Organs of Admittance klasszikusnak számító elszállt neo-folkját ezer éve bemutattuk már, a szintén alapvető Comets of Fire lemezeiről meg ne is beszéljünk, de persze a Rangda se semmi. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy Chasny krónikus álmatlanságban szenved. Ez a lemez pedig a saját gyártású insomnia-ellenszere: sehova nem tartó, végtelen, alig moduláló, ciklikus hangfolyam. Egy kurva hosszú kilégzés az egész, ami pőre funkcionalitásában is baszott szép. Nem ambient, nem célja a gyönyörködtetés, de mondom, baszott szép. És működik. Lekapcsolja a fejed. Egyszer megpróbáltam sétálva hallgatni, de túl sokszor botlottam meg, ezért inkább beraktam egy Unsane-lemezt.
A Sanguine Relic csak 2015-ben kezdte az ipart, de a legföldalattibb feketefém-körökben ennyi idő alatt is kultikus státuszt vívott ki magának, ez a gyűjteményes kazetta például 13 és 24 ezer Ft közötti összegekért cserél gazdát a Discogson. Raw black metal a játék neve, ahol a nyers jelző a szó legszorosabb értelmében értendő. A felvételt valószínűleg egy kaputelefonhoz tartott mobillal rögzítették, papírvékony hangzás, basszus szinte semmi, reverb viszont hegyekben, legalábbis a vokálon. Az atmoszféra tehát kimaxolva, minden magára valamit is adó vámpír ezt baszatja az alkonyi kávéja mellé. Szerintem amúgy van ebben valami rendkívül költői is, a szándékosan ócska hangzás ugyanis helyenként annyira elmossa az egész "alakját", hogy tulajdonképpen már nem is black metal, ami szól, az atmoszférából azonban mégis minden kétséget kizáróan érezzük, hogy az.
Két évvel az Urkraft után megérkezett a Bismarck második nagylemeze. És bár a sludge doom keretei eléggé szűkre szabják egy banda mozgásterét, nekik sikerült az új albummal egy magasabb szintet megugraniuk. A nagy kérdés most már az, hogy két-három év múlva kiszakad-e belőlük a harmadik koronggal egy örök klasszis is? Hátha.
Karmazsin Király második kinyilatkoztatása betöltötte az ötvenet. Ezzel a lemezzel ismertem meg őket zsenge rokker koromban, így egy kicsit mindig is a Poszeidón nyomában lesz a liblingem. Füleldoda, FLAC!
