Amióta blog a blog, próbálom beleverni annak a pár embernek a fejébe, akiket érdekel ez az egész, hogy a mára már simán kultikusnak is nevezhető Sons of Otis a pszichedelikus stoner doom egyre lófaszabb műfajának legnagyobbja. Ha kiadnak egy új lemezt az ünnep, örülsz és füvet szívsz, ez nem vita tárgya. Nyolc évvel a nevéhez méltó Seismic után pedig itt van a kozmikus kanadai Sabbath-démon új fattya, amitől lehullik a mindenkori vakolat a falakról. Rá lehet könyökölni a böszme hanghullámra, ki lehet végezni a hangfalakat, el lehet szédülni Baluke ikonikus visszhang-vokáljától és monumentális gitározásától, Sargeant anyádba visszarúgó basszusa továbbra is nevetségesen súlyos, Aubin meg megint málhásakat kólint a halántékokra. Ugyanúgy dörögnek, búgnak, hipnotizálnak és löknek bele a gigantikus riffhegyről az apokaliptikus víziókkal telebaszott vicsorgó transzba, ahogy évtizedekkel ezelőtt is tették. Ez egy zenekar, basszátok meg.