Virul a pirula, megjött az idei Fistula! Tíz dal fél órában, ami valódi hardcore punk/sludge rombolásként rohan át a szervezeten. Csapatod, mert szereted!

 

Nidia Góngora kolumbiai énekesnő, a Quantic néven alkotó Will Hollandot pedig szinte mindenki ismeri, aki hosszabb ideje követi a blogot. Három éve közösen összehoztak egy frankó közös albumot, ami igazi nyári vitaminbomba. Karibi alapú muzsika keveredik itt az alkotók virágos jókedvével, az egyórás korongot pedig mindenkinek ajánlom, aki komálja a következő hívószavakat: dub, folktronica, cumbia, tropipop.

 

Az Illinois-i Hum méltán pályázhat a Damon Hill-vándordíjra: az előző huszonkét évet a zenekar egy kő alatt töltötte, hogy aztán nyeglén elénkhányjon egy komplett nagylemezt, kimunkálva, hogy senki se maradjon felhőkbe bámuló melankólia nélkül.

Sokadik hallgatás után úgy tűnik, a visszatérés diadalmas: az életmű szerves része lesz az Inlet, már most bátran odatehető egy You'd Prefer An Astronaut vagy egy Downward Is Heavenward mellé. A Desert Rambler főriffjéért két mankóval könyörögne a Deftones, akik az egyik legnagyobb hatásukként emlegetik a Humot, nem is véletlenül. Így és ezt csak ők.

Szonikus vágóhíd. 

Gyorsabb, baszatósabb, nehezebb, kíméletlenebb, mint korábban.

Nyáridőre való, négy ultramegafakinbrutál death doom monszta szerzemény egy órában - ezt kínálja az Atavist harmadik nagylemeze. Mindent tudni szerető figyeldodák kedvéért mondom: gitárosi minőségben a trió tagja Chris Naughton, a Winterfylleth hörgős-gityósa. Hőségidei haláli lassúság, én így szeretlek!

 

A The Sorcerers egy páratlan kollektíva, csak épp nem túl termékenyek: első lemezük öt éve jött ki, amikor is elkészítettek egy teljes Mulatu Astatke-féle etiópzenei csodát (a stílusgyakorlat olyan jól sikerült, hogy, amikor lejátszották neki, maga Mulatu is azonnal követelte a cd-t). Aztán évekig semmi, majd teljesen váratlanul itt ez a remek konceptalbum, ahol egy elképzelt dzsungelfilm zenéjéért lehet rajongani.

A vezérmotívum most főleg a sejtelmes-szomorkás (néhol pumpálós) crime funk a hetvenes évekből, de bőven érezni a brit library music univerzumának lenyomatát is (lásd: KPM, De Wolfe, Studio One sorozatai). Autóvezetéshez, belvárosi sétákhoz, konspiratív találkozók aláfestéséhez ajánlott.

Amikor 2011-ben megismertem a német Wight-ot a Wight Weedy Wight debütalbummal, veretes-csatakos, zsíros riffektől messzire bűzlő sztóner doomban utaztak. Aztán részemről kimaradt két album (Through the Woods into Deep Water 2012, Love is Not Only What You Know 2016), a nemrég megjelent negyedikkel pedig enyhén szólva is megleptek. Nagyjából a pszichedelia maradt, minden más pedig ment: a Spank the World izmos soul-blues-jazz fúziót, és nem egy helyen funkot tartalmaz. Bármilyen hihetetlen, a teuton arcok ezt is érzéssel, állati frankón adják elő: mi pedig fültanúi lehettünk a stoner funk megszületésének.

 

Ez pedig egy überfrankó split album: három dal a rég hallott talján Mr. Bisontól, és másik három a Missouri-beli Spacetruckertől. Fülledt nyáron bejövős szerzemények, szevasztok!

 

A gányadék, geci, szemét és málhás zajrock kiskirályainak első nagylemeze nyilván kurva jó.

Nagyon kurva jó.

Oda kell rájuk figyelni a jövőben.  

Itt a kislemez, amiről itt volt szó:

A mindenható GNOD és a portói ritmuspápa közös lemeze csodálatos. Drónolászat, dobolászat, misztérium, pszichedelia, kísérltezezés ritmussal, zajjal, pengetősökkel, csenddel, a minimalizmus és a szent monotónia jegyében. 

A Boris ma kiadott egy kifejezetten kurva nagy sludge-crust-punk miafaszt. 

Imádom. 

Ausztrália anyádig felbaszott részeg idegroncs tetvei végre világra fingották első nagylemezüket, ami az utóbbi évek egyik leglesújtóbb pszichotikus hardcore-punk pusztulata. Már most kibaszott klasszikus. Ekkora tilót, baszki. Lángoló rendőrautók bűze, ártatlanok rohadó tetemei a korrupció pöcéjében, menetelés a csendes és jelentéktelen halálodba, láncrázó üvöltés bele a mindenkori rendszer örök szennyébe, mindent síkra taroló őszinte és gyilkos és elkeseredett és kaotikus zsigeri harag. Égbekiáltóan ijesztő bestiális zajorkán, nehezen értelmezhető utána bármi, ami egy kicsit is dallamos. A Black Flag legjobbjai nyilván eszedbe jutnak, de leszarod.    

Itt a 2014-es kislemez is:

Szóval, új Jesu. 

Erről valahogy lemaradtam tavaly, de most szembetaláltam magam a kortárs elektronikus tánczenét és a klasszikus zene hangszereit boncasztalon mecsmékelő Brandt Brauer Frick berlini trió lemezével.

A trió 2008 óta szórakoztatja azzal közönségét - nyolc éve a hajón is felléptek nálunk -, hogy klasszikus zenei hangszerekkel, illetve azok által létrehozott hangmintákkal varázsolnak minimalista technót és egyéb hasonló finomságokat. (A hármasból a billentyűs Paul Frick idén júniusban - két évnyi vendégzenészkedés után - hivatalos tagja lett az 1967 óta működő Tangerine Dreamnek. Őket talán nem kell bemutatni, van vagy 160 lemezük.)

Talán nem ez a legerősebb albumuk, de elég magasra tették a lécet korábban. És persze ahogy megszoktuk, a 11 dal mellé készült egy ötszámos remixalbum is - ezt a fentebb bezippelt anyagban is megtaláljátok bónuszként.

Kicsit előre szaladtam az időben, mert a Heaven or Las Vegas csak szeptember közepén lesz harminc éves, viszont ma az özönvízszerű zivatar után hazafelé a HÉV-en ezt az albumot hallgattam.

Német tudósok az idei, viharos hónapok után zenés formában teszik fel az európai konzultációs íveken a kérdést: "Hogyan akarunk élni?". Kitölteni csak alapos hallgatózás után muszáj, a válaszokat pedig erre a webcímre kell elektronikus formában elküldeni.

Wino és a tábortűz-közeli dalok, újraértelmezések, és egy feldolgozás.

Szívvel-lélekkel, ahogy csak az Öreg tudja.

Miután a múltkor bedobtam egy psytrance-t és black metalt házasító anyagot a Bríi képében, rájöttem, hogy nem hagyhatom ki a Mesarthim nevű ausztrál bandát sem. Kozmikus tematikájú, hagyományosabb atmoszférikus black metaljukba hihetetlen tehetséggel integrálják a különböző elektronikus vonulatokat, legyen az psytrance, kilencvenes évekből származó Modern Talking-szagú felemelő szintidallam vagy akár trap-dobok. Mindezt tényleg elképesztően gördülékenyen teszik, az űrutazás sodra sehol nem akad meg. Unatkozni nem nagyon szoktak, az elmúlt négy évben négy nagylemezt és hat kicsit hoztak össze, némelyik elektronikusabb, némelyik blackesebb, de nekem a kép mögött lappangó 2017-es, huszonegy perces Presence a kedvencem, ezen alkotnak leginkább szerves egységet az összetevők.

A funeral doom koronázatlan királyai több éves közös munka után végre rászánták magukat, hogy egy teljes opuszt készítsenek az Aerial Ruin néven tevékenykedő Erik Moggridge-dzsel. Mondanom sem kell, hogy szomorú leszel.

A Sex Swing nagyon nem semmi. Gyönyörűen és pusztítóan építkező, nehéz, rituális-hipnotikus pszichedelikus dalaikban van egy jó adag post-punk, zajrock, krautrock, de ez tök mindegy, a lényeg az, hogy gyógyító, katartikus, végtelen dervistáncba taszító csodálatos hangfolyamaik kivarázsolnak a nyomorult fejedből és mire a végtelen transzfetrengésből kivergődsz, tisztább lesz a tudatod és izmosabb a nyakad. Lenyűgöző sámáni vibrálása-lüktetése van második lemezüknek, nem ereszt, pörget, molekuláidra szétkap, összerak, izzaszt és segít. Már-már Swans-szerű ereje van, de ezt csak félve lehet leírni. Olyan, mintha az Idles, a Blurt, a Psychic TV és a Terminal Cheesecake bekaktuszozva dugnák meg egymást. Amúgy ezek az arcok korábban játszottak olyan zenekarokban, mint a Bonnacons of Doom, a Mugstar, a kibaszott Dethscalator, vagy az Earth. Szóval tudják, hogy mi kell a pupillák kitágításához és a test lefárasztásához. Elképesztő lehet élőben. Ja, szaxofon is van. 

Az első - kevésbé kidolgozott, de amúgy szintén erős - anyaguk is itt van: 

Két új szám.

A lemez itt.

Végre, bazdmeg. Itt van. Spirituális-rituális jazz-drone-rock sámánkodás észveszejtően örömzenélve, raga, folk, post-rock és post-metal és sötét, feketés elemekkel, milliónyi hangszerrel, zenésszel, 3 kikúrt órában. Monumentális, tudattágító, fantasztikus utazás a masszív és nehéz pszichedelia agyakon keresztülsikló anyahajóján. Belgium végre büszke lehet valamire.

Két évvel a Teeth után itt az új Easy Prey-anyag. Besatuzza a fejed, roppanásig. 

Goo barátom ma betöltötte a harmincat.

Backxwash valószínűleg gyönyörű napjaink egyik legfontosabb előadója. Fekete transznemű nőként ez a totálisan felbaszott kanadai szent teljesen joggal van felbaszva, ugyanakkor felbaszottságának úgy ad hangot, ahogy más nem. Ugyan alapvetően hiphopról van szó, de mégsem. Ha valami politikai hardcore-punk, akkor Backxwash az. Hátborzongató, őszinte és ijesztő düh árad minden kibaszottul keményen odaköpött mondatából, minden vaskos, lesújtó, vagy épp pogózható alapjából. Érezhetően nem éli a műfajokat, egyszerűen csak ez jön, így, tonnás önkifejezés kompromisszumok nélkül. Mindenkinek felcsillan a szeme a Black Sabbath-hangmintától, és a hasonló remek ötletektől, tobzódunk a súlyosabbnál súlyosabb témákban, a punk- és metál-esztétikában és a kegyetlenül szépen ritmizált mocskos osztásokban. A szövegek pedig szarrá szednek: egyszerre szofisztikáltan megfogalmazott gondolatok és állatias, ősi üvöltések. Konceptuális, következetesen felépített lemezek ezek, olyan témák köré építve, mint a rasszizmus, a transzfóbia, vallás, megbocsátás, boszorkányság, szexualitás, gyűlölet.

A tavalyi Deviancy egy progresszív genderpolitikai moshpit, az idei pedig színtiszta világégés, és simán az év egyik legjobb lemeze.       

Ez a 2018-as merőben tökéletes lemez legyen meg mindenkinek, legyen kötelező. Nyers, koszos, frusztrált pekingi post-punk csoda, amúgy. Gyönyörűen dönög a picsarázó basszus, hideg késként nyesi a húst a gitár, az énekes ugat, a dob meg robotikus. Minden szám egy külön kis apokalipszis, mindegyik emlékezetes, okos, fogós, mindegyiket egyből újra akarod hallani. Az a lemez, amitől nem akarsz pöcs módon egyből más zenekarokat sorolni. Nem pózolnak ezek a kínai legények, nem lakják be a műfajt, saját zenéjük van. Hipnózis, odabaszás, rituálé, szemetelés, ösztöndög és cool, meg úgy általában véve böszme kreativitás. Szóval nem feltétlenül az a lassan komolyan szarra se jó generikus "sötét post-punk", ami bizonyára egyből elkezdett szólni a fejedben, ahogy ezt a mondatot elolvastad. 

Michael Gordon nagy forma. Masszív életműve során dolgozott a Kronos Quartettel, csinált egy pár kísérleti filmzene-szerűséget Bill Morrisonnal, írt kvázi-operákat, de nekem az örök kedvencem tőle az idegtépő Trance, a szédítő Timber és a meditatív Rushes, amik simán a kortárs minimalista komolyzene remekei. Idén meg kijött ez, amin a zseniális The Crossing kórusának két tucatnyi énekese dalol jó sok irányba, nagy vehemenciával. És ennyi. Énekhangok egymáson, egymásba. Szép, frusztráló, ijesztő, megváltó, kegyetlenül összerakott vokális és zeneszerzői csúcsteljesítmény. 

Az új, tökre ingyenes Heavy Medical kislemez annyira kicsi, hogy ez az 5 szám nincs 10 perc. Viszont nyomot hagy. Takarítasz utána. Vért. 

Amúgy noise-rock, a nehezebb fajtából, ha nem emlékeznétek rájuk. 

Bele a kibaszott kánikulába, kijött az új Sync24.

Nevetségesen fasza, agyat eleresztő, napbaugrós. 

Überzsír doom mötál Kanadából, ami nekem az ének miatt nem tetszik. De ettől másnak még simán lehet nagy szerelme.

Mocsárlakó ozzik zsíros riffeket imádva besztóndult rockot nyomatnak, nagyon frankón.

 

Pár évvel a Föld feltörése után az Átkozottak ritmusáról regél nekünk a Jégsikoly.

 

Brazil sámánálom egyenesen az Amazonas mélyén lángoló máglyák mellől, ahol a helyi törzsek ismeretlen növények füstjétől megtántorodva rönkdobok primitív ritmusára évezredes nyelveken esedeznek a szellemvilághoz, majd a megnyíló kapukon keresztül egyenesen a black metal és a trance világából merik tele áldozati tálaikat. Végtelenül utaztató, teljesen egyedi folyam, ahol az atmospheric black metal tipikus tremolópengetését és blastbeatjeit valódi riffek váltják fel, amik aztán a legkisebb zökkenő nélkül folynak át psytrance-alapokba, hosszas ambient nyugikba vagy épp törzsi ritmusokba. Elképesztően csodás anyag, pont az ilyen felfedezésekért töltöm a fél életem disztrólisták és hírlevelek utolsó betűig való átböngészésével.

Felvonulók kérték, mi pedig teljesítjük. Úgyis jó ideje posztolni akartam az egyemberes Saturnia projektet, amelyikben Luis Simões a mindent csináló. Dupla lemez, két órán át fülelhető.

Friss, finom, ropogós a negyedik Hail Spirit Noir nagylemez!

A Wojtek egy éve alakult meg Padovában, és nem vártak meg, hogy a sült galamb becsöngessen náluk, hanem már tavaly augusztusban kijöttek egy EP-vel. A Maradékokhoz szóló himnusz a második hasonló formátumban kiadott hanganyaguk, amely két hónapja jelent meg. A fél óra alatt lepörgő hat dalból a mindennapok kiábrándultsága, a hétköznapi élet kaotikus összessége, a társadalmi egyenlőtlenségek és részvétlenség okozta rendszerszintű döglődés köszön vissza témaként. Posványos, mélybe húzó klausztrofóbikus sludge acsarog zenéjükben hipnotikus és zajos gyomorszorítással, ebből pedig már tudjátok, hogy a Neurosis, az Eyehategod és a Norma Jean kedvelői sokat fogják pörgetni ezt az EP-t.

 

A Jazz Sabbath trió hét klasszikus Sabbath dalt fogalmazott át zongorára, basszusgitárra és dobra. A tagok pedig: Adam Wakeman zongorilla (Rick Wakeman fia), Jerry Meehan dalszerző, producer, basszer (ő olyan arcokkal dolgozott együtt korábban, mint Annie Lennox, Beth Orton, Bryan Ferry, Roger Daltrey, Midge Ure, Robbie Willams, Stevie Wonder), és Ashley Sloan dobos, aki hajdanában a Del Amitriben püfölte a bőröket. A jól sikerült átiratok mellett külön piros pont jár az ötletes lemezborítóért.

A Vincas harmadik nagylemezét egész tavasszal vártam, a Learning Curve már március környékén beharangozta. De csak csend. Aztán pár napja sikerült végre belebotlanom. Egészen kiemelkedő zenekar ez is, mindig is az volt.

Ha ez a lemez nem ébreszti fel a világot hosszúra nyúlt álmából, akkor semmi. Nagyon durván dögös és drogos és fuzz és hipnotikus és rockandroll és punk. Körülbelül ilyen lehetett egy szombat este a hetvenes évek legelején Detroitban. Vágod, amikor bármi megtörténhet, amikor semmi sem szent. Stooges, MC5, Alice Cooper, Hawkwind, nyakon öntve egy nagy adag vuduval, mindezt abszolút korhű jelmezben. Ez a lemez ugyanazt tette az elmémmel, amit öt évvel ezelőtt a Viper Smoke. Minek is beszélek, év lemeze. Legalábbis eddig mindenképp.

Lassan egy hónapja pedig új Geezer nagylemez is van. Nem nagyon változtak, most is nagy svunggal nyomják a blues alapú pszichedelikus, grúvokban úszó, néha még a sztónerbe is átmerészkedő rockzenéjüket.