A nagyon éneklő kanadai nő új lemeze. Volt már jobb és rosszabb is, de hát ez ilyen buli, ez az album ettől még simán fasza. Sőt, szép nagy slágerek is vannak itt. 

Peter Gabriel I (Car)

Amikor 2016-ban elment Bowie is, meg Prince is, elgondolkodtam azon, vajon ki maradt még az a mainstream könnyűzenében, aki hasonló állócsillagként tündökölget a legnagyobbak számára elkülönített galaxisokban.

A kanadai pszichedelikus garázsbanda sorrendben a negyedik albumával jelentkezett 2020 nyugodt, békés tavaszán.

 

A hét elején találtam rá erre a koncertfelvételre, és azt hittem, hogy egy bootleg. Zolácska Bandcamp oldalát sasolva viszont kiderült, hogy hivatalos élő lemezzel van dolgunk, ami tegnap jelent meg. Közel egy órás, egy tucat dallal. Fülelni ér!

 

Napra pontosan negyedszázada jelent meg a Morbid Angel Domination-je.

Idán februárban volt húsz éves a Ché trió egyetlen albuma, melyen Björk Pápa az őt a Kyuss dobosi székében váltó Alfredo Hernándezzel, illetve a Kyuss utáni, de még a Ché előtti, szintén egylemezes LAB-beli kollegájával, Dave Dinsmore basszerral küldi a zsíros sivatagi rockot. Anno a freeblogon posztoltam ezt a nagylemezt - de hol van már a tavalyelőtti hó...?

 

Na, van új Couch Slut, újra szét lehet verni valakinek a hülye fejét tisztességes zenére. 

Kitűnő zenekar, továbbra is. 

A korábbi lemezeik linkjét frissítettem.

Engem aztán tényleg nem lehet azzal vádolni, hogy a metálzene elkötelezettje vagyok. De mint a blog új szerzője, tövig benyalnék a törzsközönségnek egy hazai klasszikussal, meg mert valami személyessel indítanék.

Az Unfit Ass.-t persze sokan ismerhetik a régi arcok közül, én ’91 májusában láttam őket a Trottel előtt a nyíregyházi KPVDSZ művházban. Akkoriban még csak hárman voltak - ebből ketten Ottók -, és olyan metált toltak, amit én nem nagyon hallottam akkoriban mástól (jó, 17 voltam, meg sosem voltam a szcéna része). Fogalmam sem volt arról, milyen irányzatok vannak a szcénán belül, azt mondják ez death volt.

Az Absurd Reality című hatszámos demójuk viszont megvolt kazettán, engem megfogott a borítója is, ami egy Méhes László-festmény 1973-ból (Without title, 1973 acrylic on canvas, 97x146 cm), de simán készülhetett volna a 80-as évek sóstói strandján is.

Nem futottak be soha, pedig volt stílusváltás is az altmetál irányába a kilencvenes évek közepén, jobb fanzine-ekben meg a MetalHammerben is írtak róluk többször, a Trottel Records meg kiadta a Pulse című lemezt, de aztán csendben vége lett. (Elek Ottó utána a Tankcsapdában dobolt egy ideig.) Korán csöppentek bele a magyar valóságba a zenéjükkel, csak szűk körben (el)ismertek a mai napig.

2011-ben jelent meg ez az anyag, ami a két korai (1991 és 1992) demójuk remasterelt verziója. Vigyétek!

Elég sokat, hat évet kellett várni, hogy megjelenjen a harmadik Sigiriya nagylemez, de megérte. Lassan három hete fülelgetem, és szerintem ütősebb lett, mint a 2014-es Darkness Died Today. Csekira:

 

Nem vagyok nagy rajongója a Mogwainak, szerintem életem legunalmasabb koncertjét nekik köszönhetem. Ez viszont rohadtul működik. Tök jó, hogy ingyen vihető. Nyilván a sorozat is erős. 

És itt az új Brant Björk album is. Björk Pápa az utóbbi időben évente kihozott egy nagylemezt, ami egyrészt dicséretes munkatempót feltételez, másrészt viszont az a bizonyos mennyiség/minőség arány lassan azért eltolódott. A '16-os Tao of the Devilt nagyon sokat hallgatom (megjelenése óta az SD-kártyám vendége), a '18-as Mankind Womant inkább csak időnként pörgetem, a tavalyi Jacoozzi pedig hiába volt a "kiülök a teraszra a nyári hőségben egy(-két-öt) doboz sörrel, és lazulok napestig" remek példája, nekem hiányoztak belőle az emlékezetes pillanatok. Szóval erősen remélem, hogy a cím nélküli korongon több fejben ragadós szerzeményt fogunk hallani.

Nagyon ismerős volt a banda neve, de mivel abban is biztos voltam, hogy valszeg évekkel ezelőtt hallgattam őket legutóbb, ránéztem a blogra. És igen, négy éve Norbi posztolta a brit Winterfylleth-et. Most viszont itt van a hetedik nagylemezük, a The Reckoning Dawn. Fekete füleloda:

 

A Fekete Átok varázsigéi végtelen sebeket okoznak kiejtésükkel, ezért inkább Bálint Gazda szavait kölcsönözöm a poszthoz, mivel tegnap tökéletesen megragadta velük a lényeget: "A Primitive Man basszusgitárosa, a Khemmis illetve Vasaeleth dobosa, a Blood Incantation és egyúttal a Spectral Voice gitárosa, valamint az utóbbi dobos-énekesének a közös zenekara. Felsorolhatnám, hogy kikre hasonlítanak (elsőre a Necrottól a Sarcófagoig, a korai Slayertől az Impiety-ig elég sok név beugrott), de tök mindegy, mert ilyen line uppal úgyis meghallgatod. Mondjuk érdemes is." Szerda esti horzsolásra fel!

 

Többször szerepeltek már itt, régebben olasz crime funk-ban utaztak, ezúttal több az előremutató elektronika: kevesebb Micalizzi, több Jaga Jazzist, sőt, több hip-hop. Ezzel együtt hallgatása közben továbbra is serken a délolasz rendőrbajusz.

Mindent tudtok. 

Négy évvel a cím nélküli második nagylemez után megérkezett az új Elefántfa!

Ez a poszt pedig nem jöhetett volna létre, ha Edi nem emlékeztetoda.

 

Egyelőre még csak 160 kbps, de lesz még egyszer szőlő, lágy kenyér.

Apdét: linkcserével most már 320 kbps van a kép mögött.

Húsz éve (és két hónapja) jelent meg a High On Fire bemutatkozó nagylemeze. Azért nem a tizenöt éves, szerintem mind közül a legjobb Blessed Black Wingst posztolom, mert erről az albumról kicsit mintha mindannyian megfeledkeztünk volna. Pedig nem rosszabb az utána következőknél.

 

Tartsuk meg jó emlékezetünkben Tony Allent utolsó, bő egy hónapja megjelent albumával! Hugh Masekeláról tegnap hallottam először, amikor megtaláltam ezt a nagylemezt - viszont aki kíváncsi rá, az úgyis elolvassa a név mögötti Wiki-szócikket. Küldeném tehát mindenkinek, aki most gyászoló afrobeat!

Ma lett tizenöt éves a NIN negyedik nagylemeze.

Aziza Brahim nyugat-szaharai származású énekes, de mivel édesanyjának menekülnie kellett a marokkói megszállás elől, ezért egy tunéziai menekülttáborban látta meg a napvilágot. Jelenleg Barcelonában él, és észak-afrikai folkzenei előadó. Családjában egyébként nem ő az egyetlen artista, felmenői között költők és énekesek egyaránt megtalálhatók. Dalai az elvágyódás és az elvett/elvesztett szabadság utáni sóvárgásról, a kéttészakadt családokról, a honvágyról szólnak. Zeneileg a sivatag ural mindent, némi elektronikával megbolondítva, a lenti Hada jil pedig már-már reggae-sen lüktet. A röviden csak sahrawi (szaharai) musicnak nevezett stílusban keverednek egymással a berber, az arab és a fekete-afrikai hatások - így nem csoda, hogy angolul western saharan music-ként szokták cimkézni.

Kedvenc melbourne-i sztahanovistáink természetesen a zárlat alatt sem állnak le a lemezkiadással. A Chunky Shrapnel több városban rögzített koncertrészletekből áll össze, mégis meglepően egységes. A 19 perces A Brief History of Planet Earth pedig Gizzardéknak a Grateful Dead Dark Star-jára adott válaszának is tekinthetjük. KÍváncsi vagyok, hogy a '17-es ötlemezes stúdióalbum-hangfolyam idén összejön-e nekik koncertlemezekkel is? Mert már négynél tartanak, és a Chunkyt nyugodtan nevezhetjük tökéletesnek.

 

A The Lunar Era marylandi, progosságba hajló power trio, a sludge-sztóner-doom hármas határvidékről, harsányan kiabálós énekkel. Lassan egy évtizede léteznek, de eleddig ez az egyetlen albumuk, ami kifejezett frankóság. Ráadásul a Bandcamp oldalukon annyit fizetsz a nagylemezért, amennyit szeretnél.

 

A Fields of the Nephilim kilencvenes évek eleji kettészakadása után Carl McCoy megalapította a The Nefilimet, a hangszeres szekció pedig Andy Delany énekessel kiegészülve a Rubiconban zenélt tovább. Utóbbi társulat két lemezt élt meg: a '92-es What Starts, Ends, illetve a '95-ös Room 101. Zeneileg ez a két album sem esik a "szánsájn & hepinessz" kategóriába, de nem annyira beborult, mint az FotN. Időnként a debütlemez, időnként pedig  101-es szoba tetszik jobban, minden esetre érdekes kordokumentumok, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. Tegnap este eszembe jutottak, így ez a poszt apropója - és még egy eredeti klipet is találtam a TeCsőn.

Találós kérdés: lassú, de nem drone, és nem temetői mötál, mi az? Naná, hogy az Arakk! A koppenhágai arcok negyvenkét perc alatt két dalt tolnak el, ami leginkább hangulati-szintis-hiperlassú doom - ha már kategorizálunk. Jó, van benne egy drone-olás is, de nem ez az alapvető jellemzőjük. Szunyáláshoz és relaxáláshoz is kitűnő, mivel eleve Alvás közben a címe. Így már csak annyit mondok, hogy: szaxi van!

 

Életemben Ignatzot hallgattam a legtöbbet, összenőtt a napjaimmal, az éjszakáimmal, ezért megérdemel egy nagyposztot. Meg amúgy is. A belga gitáros-énekes zenéje zümmögő, zajos, sötét, absztrakt blues, egyszer álomittasan repetitív, máskor dühöngő, túlvezérelt, sodródó. Bram Devens egymaga dünnyög, lo-fi dalai tele lófájdalommal, töredezett sötétséggel, schuberti magánnyal és kafkai nyugtalansággal - lerobbant fürdőszobákból, vonatkonyhákból, bezárt kocsmákból szól, klausztrofób drone-ná olvad, angyali folk-gitározássá tisztul. Több rétegű gitárja és a legtöbbször érthetetlenségig torzított éneke alá sok zörejt, elektronikát, billentyűs hangszereket, sűrített visszhangot kever, folyamatos a szellemjárás, az egészben még sincs semmi technokrata, minden herkentyűzésnek, fénycső-zúgásnak, gőznek, sóhajnak személyes töltete, esendősége, roncsolt textúrája van. Egy terhelt lelkiismeret medúzahangjai. Két lemeze megjelent De Stervende Honden nevű triójával is, ahol psych-rockos svungokba bocsátkozik, de azokat is áthathatja a melankólia, az úton levés és a soha-meg-nem-érkezés, az örökös peremvidék.  

Április 30-én jelent meg Mark Lanegan Sing Backwards and Weep című önéletrajza, melynek megírása közben kedvenc borissza hangú bárdunk tizenöt dalt is megalkotott. A közreműködő vendégcsokor tagjai voltak: az elmaradhatatlan alkotótárs Greg Dulli, Ed Harcourt, John Paul Jones, Adrian Utley (Portishead-gityós), Warren Ellis, és végül, de nem utolsó sorban Shelley Brien, azaz Mrs. Lanegan. Abszolút füleldoda.

Harminc évesség, három számos EP, első rész.

 

Nem fekete, és pláne nem mötál: a svéd Boszierő harminchárom percnyi akusztikát cincog az új "nagylemezén". Végül is, jól lehet rá szunyálni...

A fantasztikus nevű Ak'chamel zenéje egzotikus és halálszagú, toxikus közel-keleti drone-folk csodaképződmény, mord és felemelő, sivatagi kábulat. Eddig kizárólag kazin pattintgatta a túlvezérelt temetői bosszanovát, a Totemist kijött bakeliten is. Ennél nem várok többet idén! Csüggesztő chill halottlátóknak! Ha akarjátok, olvassátok el mellé Szadeq Hedájat A vak bagoly című kisregényét.

Jeff Ament basszusgitárost mindenki a Pearl Jamből ismeri, pedig olyan bandákban is játszott, mint a Green River, Mother Love Bone, Temple of the Dog, a saját projekt Three Fish; de feltűnt vendégként a King's X Manic Depression-jén, vagy a Tribe After Tribe Pearls Before Swine-ján is. Ebből látszik, hogy a jó Jeff igen termékeny zenész és egyben zeneszerző is. Anyabandájában olyan dalok fűződnek a nevéhez, mint a Jeremy, Why Go, Nothingman, Rats, Get Some, Low Light - és a sor ezzel még messze nem teljes. A Heaven/Hell a két éve megjelent harmadik szólóalbuma, amit leginkább alternatív rockként tudunk felcímkézni, viszont senki se várjon kiadatlan Pearl Jam rockdalokat a 36 perces hanganyagtól. A lemeznyitó, egyedüliként rockos hangütésű Safe in the Cart leszámítva (amelyben Mike McCready és Matt Cameron voltak a segítőtársai) sokkal inkább valahol a Beatles-féle pszichedelia, a King's X-szerű dallamok, és az egyéni, hol egyszerűbb, hol kísérletezőbb kedvű ötletek jellemzik. Amelyeket némi odafigyeléssel gyorsan meg lehet szeretni.

Úgy látszik, hogy a Távérzékelés lemezeinek az a sorsuk, hogy késéssel posztoljuk őket. Második korongjuk tudniillik tavaly év végén megjelent, de a blogon eddig csak az elsővel találkozhattatok. Szerintem gyengébben sikerült az elődjénél - de remélem, hogy másoknak legalább annyira tetszeni fog, mint a Vérveszteség. A sludge doom fejrobbantás képessége ugyanis továbbra a társaság birtokában van.

 

Hallgass sztóner rokkmötált! Ezer mod nem tévedhet. Pláne, ha ez már a banda negyedik nagylemeze, és főleg akkor, ha négy évnyi várakozás előzte meg.

 

Bár egy csoporttagunk már a megjelenés napján linkelte, álljon itt az örökkévalóságnak is az Eye Flys első nagylemeze. Ez már valamivel hosszabb mint a Context.

Hogy valami nincs rendjén a világban, azt az a kis apróság is jelzi, hogy majdnem lemaradtam a Bruxa Maria új lemezéről. Ilyennek egészséges körülmények között egyszerűen nem szabad megtörténnie, és ha nem kapok itt egy figyelmeztető lövést, akkor talán csak hónapok múlva eszméltem volna. De szerencsére nem így történt, úgyhogy egy-két-há, indulhat, vagyis folytatódhat az apokalipszis! Ezzel a lemezzel végig lehet kísérni a hanyatlás minden pillanatát, végig ott lesz velünk a háttérben, a meglévőnél is nyomasztóbb atmoszférát fog teremteni nekünk, és az elviselhetőség határáig pakol majd súlyt a vállunkra. A Bruxa Maria jó ismerője a rossznak, a rútnak, az emberi természetnek. Egyáltalán nem titok, hogy teljesen hanyatt dobtam magam annak idején a zenekar debütalbumától, aztán a Casual Nun társaságában kiadott split is kiváló dalokat tartalmazott (mindkét oldalról). Ezt az újat viszont még csak egyszer sikerült meghallgatnom, de annak alapján bátran oda merem helyezni a felsoroltak mellé. Valahogy még mocskosabbnak tűnik, de ugyanakkor elképesztő dallamokat is rejt nyomokban. Némelyik dal páros lábbal rúgja szét a noise rock korlátait, máskor meg olyan szemtelenül punkra veszik a figurát, hogy az ember legszívesebben visszaküldné őket a nyolcvanas évek Angliájába - persze nem tanulni, hanem uralkodni. Mindemellett még a sludge rajongók, és a hajukat szárító egyéb headbangerek is bízvást igénybe vehetik a szolgáltatásaikat, csalódni valószínűleg ők sem fognak.

Szinte pont egy évvel a Blessed is te Boogie után megjelent az aussie Datura4 negyedik nagylemeze.

Ez érdekelhet valakit. 

Ahogy a cím is mondja, csak egy zongora, és Prince, majdnem negyven évvel ezelőttről. A felvétel posztumusz jelent meg két éve, akkor is találták meg a Vault nevet viselő Prince-hagyatékban. A Herceg otthoni stúdiójában rögzítette a 35 perces felvételt kazettára, amit aztán a kiadás előtt digitalizáltak. A kilenc dalból négy korábban kiadatlan volt, ezek: Mary Don't You Weep, Wednesday, Cold Coffee & Cocaine, With the Butterflies. Kellemes hallgatózást!

A Forming the Void 2020-ban is hozza a tőle megszokott magas színvonalú heavy-prog-psych-sludge-mötált, ami kb. olyan, mintha a Torche és a Mastodon szvingerkedve kopulálna a Pink Floyddal és a Soundgardennel. Negyedik lemezükhöz érve okosan, ügyesen megvalósították azt a bizonyos "tágítjuk a harátokat" című lépést, ami nem mindenkinek szokott összejönni. Füleldoda:

 

Egy laza 35 év után John Doe, Exene, Billy Zoom és DJ Bonebrake új lemezzel lepte meg a népet.