A kikujuk Kenya legnépesebb etnikai csoportja, a nyelvükön pedig az, hogy "duma", azt jelenti, hogy "sötétség". Minden nap tanulsz valamit. Az pedig csak egy dolog, hogy ennek a kenyai párosnak a zenéje valóban sötét. Nevetségesen súlyos, kompromisszumot nem tűrő, gyilkos szonikus lázadás mindennel szemben, ami szar Kenyában (de főleg Nairobiban). Ha valami kurva nagy ösztönpunk, akkor ez az. Közben meg mit csinálnak már, úgymond zeneileg. Színtiszta pusztítás, zajjal. Egy megállíthatatlan, böszme, brutális gólem, amiben a no wave dekadenciájával olvad egybe a '80-as és '90-es évek földalatti indusztriális zakatolása, a kíméletlen power electronics-jellegű döngölés, a nyers drone-elektronika, az ilyen-olyan szintizgetés és kísérletezgetős prüntyögés-nyenyegés, az ezerrel kelepelő gépdobos noise-punk, a belező grindcore és powerviolence, sőt még a sistergő, maszatos, baszatós techno és a trap is. Közben meg a két haver sikít, krákog, hörög, gurgulázik, vonyít, szaval, ami jön. Annak ellenére, hogy Kenya a helyszín, szerencsére minimálisra szűkített az afrikai dobkör, ha pedig van, akkor a felismerhetetlenségig szét van égetve a picsába. Döbbenetesen meghámoz ez a sátáni hangorkán, ugyanakkor az egész lemezen végigfut egy szinte konstans, fékezhetetlen és gyors transzlüktetés, amitől ez a baszott nagy vágóhidazás kifejezetten hipnotikus élménnyé tud válni. Nem mindennapi, megtisztító és felemelően kiüresítő anyag.