Öreg Zserbó, finom Zserbó.
Nevéhez hűen a Dirt Woman csak egyetlen hölgytaggal rendelkezik, természetesen a nótafaina posztján. Zenéjük vérbő marylandi sztóner doom, némi fuzzal elegyítve - innentől kezdve mindent tudtok.
Ahogy a mese mondja: "Így menekült meg a róka, a vadász meg ott feküdt oldalt." Viccet félretéve: a belgiumi Skemer egy éve létezik, és a Benevolence a bemutatkozó munkájuk. Félig ismerősökről van szó, mert az egyébként modellkedő, itt az énekesnői posztot betöltő Kim Peers mellett a duó másik tagja a magyarok számára kimondhatatlan nevű Mathieu Vandekerckhove gitáros (Amenra, Syndrome). Ezek után enyhén szólva meglepő, hogy monoton, dobgépes coldwave/darkwave muzsika a játszóterük. Ami pont nem a tavaszi virágfakadás aláfestő zenéje, cserébe viszont nagy frankóság.
Fiona hercegnő ötödik nagylemezére nyolc évet kellett várni, ami annyira hosszúnak bizonyult, hogy már kezdtem azt hinni, hogy a hölgy szögre akasztotta a dalszerzést, és a rivaldafénytől távol, szép csöndben éli valahol az életét. De szerencsére nem így történt: a hosszú című 2012-es The Idler Wheel Is Wiser Than the Driver of the Screw and Whipping Cords Will Serve You More Than Ropes Will Ever Do által hozott színvonalat nemcsak, hogy megugorja az új hanganyag, de szerintem markánsabb is lett annál. Itt van egy újabb bizonyíték arra, hogy 2020-ban is történnek jó dolgok.
A második Vinnum Sabbathi album az elsőhöz hasonlóan az űrben kering, de most egy összefüggő történetet mesél el. 2061-ben járunk, mikor is az emberiség technológiai és tudományos értelemben is a csillagközi civilizációvá válás küszöbén áll. Mindez egy Fritz nevű űrhajósnak egy fekete lyuk környezetében végzett kutatási eredményein alapul, melyből egy létfontosságú adatcsomag elveszett a Földre sugárzás során. Így a megoldás valahol az űr bugyraiban rejtőzik mindaddig, amíg valaki megtalálja az eltűnt információ-adagot. Te pedig annyit fizetsz érte, amennyit szeretnél.
Kvhost és bandája az ötödik nagylemezén keveri a Gizikét a gőzekével, azaz van itt minden, mint a karácsonyfán: prog, psych, folk, rock, dream, okkultság, és valahány név a naptárban. Csekira:
Tíz dal, alig félórás, de tempós játékidő. Röviden ennyi a seattle-i Reignwolf bemutatkozó albumának jellemzése. Az egyemberes projektből mára igazi zenekarrá fejlődött együttes a hard/heavy-alter-garázs rockot olyan elánnal játssza, mintha az életük függne tőle. A lényeg úgyis az, hogy vannak még érzésből és érzéssel rokkoló bandák.
Ma is egy ötödik lemezt hozott a postás, és mivel maszkot viselt,
csak egy thumbs up-ot mutatott. Remélem, hogy igaza lesz.
Madeline Johnston Midwife-világában szépen egybemászik az ambient-gitározás, a dreampop, a slowcore, a drone. Melankolikus, sötét, végtelen, introspektív és hipnotikus és érzékeny világvége-dalolászás, lassan és csendben és mégis böszme málhával. Aki szereti Groupert és a Jesut, az talán most képbe került. Csodálatos anyag, megültet és lecsendesít és elmerengtet. Minden néma pillanatában, minden szellős pengetésében és suttogott szavában ott feszül valami kimondhatatlan, gyönyörű, tragikus és reményteli. Ott zenél ez a csaj a szobádban, közel van és szeret és szereted. Kurva szép.
Az előző lemeze:
Ha már szóba jött Avery. Emlékszem, amikor először hallottam a lenyűgöző Drone Logicról a Water Jumpot, hogy kidülledt a szemem. Amúgy Avery első lemezén ott van Detroit szikársága, ott van a Hacienda és a savas brit klubbolás, de a himnikus, riff- és groove-orientált big beat, a rave és a house is kiszagolható. Mindez elegánsan, vastagon, nehezen, mesterien komponálva, akár egy számon belül is. A Drone Logic úgy a kábszis tánczene alapvető, fontos lemeze, hogy még a legszánalmasabb tisztaéletű gyüttment is ott fog tőle cipőzni a nappali közepén.
A Song for Alpha "egyszerűbb", tisztább, minimalistább, csendesebb és lassabb, irányt váltott lemez. Nem feltétlenül acidos, inkább amolyan ambienttel vegyes mély techno, meglepő ízekkel. Egyben kell hallgatni, van egy masszív íve.
Daniel Avery acid house és techno-pápa és a Nine Inch Nailsből ismerős Alessandro Cortini szintiguru közös ambient-lemeze. Csendes nagyság. Grandiózus meditatív utazás hosszú hangokban, íves hangulatokban és bámulatos színekben. Elmélyítő, szép, hatásos dolog. Aki Avery savas ütemeit és nyúlós dallamait keresi, az keresse máshol, inkább Cortini a hangsúlyos itt, ami nem baj. Este, kussban, fekve kell.
Ausztrál zajpunk. Óriási. Minden hangja. Kurvára '70-es évek, csak nagyobb a dög, nagyobb a hang, nagyobb a svung. Láncrázó mesterremek, de kurvára nem egyszerű. Mert hát, ausztrál, ugye. Tömör, súlyos, szennyes, meglepő és végig húz. Ezek a monotonul és vészjóslóan hullámzó, nem evilági riffek élnek, körbetáncolják az agyad, transzba hívnak, kábultan pogózol és fejeled a falat miközben a csaj haragosan kántál, énekel, kiabál és mennybe megy (fantasztikus vokáltémák vannak itt). A Kleenex, a Bikini Kill, a The Raincoats veleje zeng itt, a lehető legigazabbul. Nem kizárt, hogy elsőre leterhel a picsába, de ha nem hallgatod meg utána még párszor, akkor úgyis mindegy.
Az mindig jó, ha elsőre azt hiszem egy lemezről, hogy ausztrál együttes műve. Mert hát, mi a faszom ez. Elmebeteg, szentségesen szétbarmolt, no wave-es felhangokkal makkontoszott, megerőszakolt punk. Olyan, mintha a Cows, a Germs és a Brainbombs egy sárgaházban kínozná a leszedált és maga alá hugyált jobb éned. Annyira jó hallani, ahogy szenved ez a gitár és ahogy az énekes csaj önmagából kivetkőzve válik a rémálmoddá. Csodálatosan tisztátalan és ijesztő és kényelmetlen és elszaladt lemez ez, amitől vagy kitisztul a hülye fejed, vagy sikítva beraksz gyorsan valami ennél jóval szarabb lemezt.
Négy kíméletlen, mély haraggal gurgulázó, gusztustalan, disszonáns, dekadens, nyers, nehéz és pszichotikusan lüktető-taglózó dal arra az esetre, ha valakit úgy nagyon megrugdalnál másfél méterről. Ha ezt csinálják majd a nagylemezükön is, akkor az jó hír a málhás zajrockot szerető faszoknak.
Úgy emlékeztem, hogy három éve posztoltuk az első Dool nagylemezt (Here Now, There Then 2017), de kiderült, hogy csak a FB-csoportban beszéltünk róla, illetve linkeltük anno. De most megjött a második eresztés, ami első kagylózásra jobban sikerültnek tűnik elődjénél. Remélem, hogy ez a vélemény a későbbi hallgatások után sem fog változni. A kép mögött ráadásul két bónusz dallal figyel az album, úgyhogy csekira:
Úgy látszik, hogy a Lopós Társaság háza táján szokássá vált, hogy minden bejelentés nélkül, meglepetésszerűen jelentetik meg a lemezeiket - mint ahogy az a Temples of I & I (2017) és a Treasures from the Temple (2018) esetében is tették. Új albumuk valójában saját szerzeményeik újraértelmezése: downtempo alapokon nagyzenekari hangszerelést kapott egy híján egy tucat daluk. Amelyeknek kifejezetten jól áll az új köntös, úgyhogy idén egy kellemes meglepetést rejtett a fészkébe a húsvéti nyuszi.
A pennysylvaniai Code Orange pazar ösztönzenében utazik. Ha a világba akarod üvölteni a járványhelyzet miatti frusztráltságod, akkor ez az album a megfelelő választás hozzá. Ministry, NIN, és kisebb részben a Gojira inspirálta dalaikat nemrég az idők szavának engedelmeskedve közönség nélkül mutatták be élőben. Ötven perces figyeldoda:
A képen az a pillanat látható, amikor az Első Vadnyugati Swinger Club tagjai azon gondolkoznak, hogyan fogják megmondani a hácé punknak, hogy Esther az öt férfi mellé nem akar egy hatodikat is klubtagnak. Mindezt csodás kísérleti-zajos rockdalokban az örökmozgó Ty Segall gityós/basszer, és Brian Chippendale dobos (Lightning Bolt, Mindflayer) fogalmazta meg.
2020-ban Ravennában is fellendült a digitális irodalomórák tartása.
Viccet félretéve: a négyesfogat továbbra is az
ütős prog sludge-ot műveli, továbbra is igen frankó módon.
A mai napig imádom Lorely Rodriguez első, 2015-ös lemezét. A kissé széttartó és a sok vendégmunkástól megtoszott másodikat kevésbé. Ez az új viszont baszik. A dekadensebb, zajpopos Me-hez képest ez jóval tisztább, slágeresebb, rádióbarátabb, a nagyszerű - és újfent sajátkészítésű - beatek, a szépen kimunkált picsarázós pop-elektronika kerül az előtérbe, meg a persze csaj hangja, fasza szövegei és kitűnő énekdallamai. Óriási műsor arcbavágó napfényben hallgatni.
Az új Witch Prophet csodálatos. Lenyugszol tőle a picsába és bongot tömsz és szarsz a karanténra. Az első lemezéhez képest nagyobb súllyal - vagy inkább koncentráltabban - van itt jelen a trip-hop és a hiphop-ütemezés (ez főként SUN SUN-nak köszönhető), a basszus, és szerensére vaskosabb a kelet-afrikai, ethio-jazzes pszichedelia is. Fúvósok, vibraphone, bőgők, elektronika, több nyelven dúdolt szexi r&b- és soul-dallamok mesteri egymásba borulása. Hipnózis, kígyóbűvölés, istenkeresés, laza, de mégis nehéz és sötét és tömör lebegés ez olyan böszme témák körül, mint Witch Prophet queer identitása, kulturális gyökerei, anyasága. Mindez kevesebb mint fél órában, ami tök mindegy, mert egymás után meg kell hallgatni nagyjából faszomszor.
Itt az első - egyébiránt kurva jó - lemeze is, SUN SUN nélkül:
Mr. Christian Culak, egy texasi úriember a hang zuhataga előtt cipőjét bámulva imádkozik az elképzelt utófekete utófémhez.
Polák elszállós-sivatagi űrrockzene, legalább annyira frankó módon, mint az első eresztésük. Szaxofon most is volt.
Másfél év sem telt el, és az amerikai-norvég-görög Azusa második nagylemeze megérkezett (első!). Jó érzékkel nem változtattak a nyerő formulán: poszt-köménymagos progmatolást csapatnak, benne valamennyi fémmaggal. Eleni Zafiriaodu énekesnő torkából ismét hihetetlen hangok bugyognak elő, a gitárok közben hasítanak, és a dobost sem kell az elalvástól félteni.
Ez is egy tavalyról kimaradt lemez: a görög Villagers of Ioannina City a hegyes-sivatagos rockot tradicionális görög folkzenei elemekkel (dimotika) dobja fel. Gitár, klarinét, kaval, szintik mind játszanak. A végeredmény überzsír lett.
Kábé egy hónappal ezelőtt valaki linkelte a brit HétGyesznó tavaly őszi albumának címadó dalát. Én azóta keresem, de tegnapig csak a Viscerals kislemezt találtam. De végre itt van az egész nagylemez, és mindenki élvezheti az elszállós-zajos sivatagi rockot.
Az egyik tavalyi kedvencem: horizontbámulás kánikulában, Roberth Ashley-t és Terry Riley-t idéző hangköltészet, orgonák, zongorák, föléhangolt szintik, szétterített gitárszőnyegek huzalozódnak egymáson át, és Cyro Baptista perkázik, zörög, hentyereg, hol Dél-Amerikát, hol a Közép-Keletet odaidéző poliritmiával dúsítja a minimál kraut-ábrándozást. Két hosszú tétel, kevés aljnövényzet.
Amikor először hallottam, meg kellett hallgatnom még kétszer. Aztán azóta naponta meghallgatom. Van, hogy többször is. Az egyik legjobb lemez, amit mostanában hallottam. Olyan, amit nem fogok csak úgy elhanyagolni, elfelejteni. Thank you for making me happy. Azzal most nem foglalkozok, hogy kik ők, meg hogy milyen zenét játszanak. Hallgassátok. Így írsz dalokat és lemezt és így csinálsz bármit kurvára jól, szívvel, őszintén, szenvedéllyel, ésszel.