Februárban jelent meg. Tegnap tudtam meg, hogy létezik. 

Az, hogy van új Brainbombs, ünnep bazdmeg, ünnep. 

Egy kis csendes, tiszta, egyszerű zongorálás ettől a nagyszerű embertől. 

Mike Dillon számomra abszolút etalon arc, többek között a Garage a Trois, a Critters Buggin és a The Dead Kenny G's nevű - külön szuperposztot érdemlő - csapatok tagja volt, de (Skerikkel együtt) Les Claypool zenekaraiban is megfordult. Keveseket látni headbangelve vibrafonozni, hörögve-reppelve bongózni stb., mindenesetre ő az egyik. 2016-os szólólemeze jó ideig nem jött szembe, aztán pár napja hirtelen, mert hogy jön szembe valami, fokozatosan? Mintha a Bad Brains rácsúszott volna az afro-kubai hangulatra. Tourette-szindrómás lounge, grindcore-szamba, torzított vibrafonszólók, ordibálás férfipináról, meg arról, hogy az élet nem focilabda, legalábbis nem fenékig, és/vagy nem egy darab.

Két évvel a brutálisan jó Caribbean Roots után jelent meg a következő Anthony Joseph nagylemez, amely simán hozza elődje színvonalát.

 

Tájékoztatjuk a tisztelt zenefüggőket,

hogy a 2020. évi felemelkedések Nottinghamben kezdődnek.

 

Végre bazdmeg. 

Amit ide írtam, az van.

A Martin Küchen által vezetett kilencesfogat a kedvenc nagykiszerelésű jazzformációm, ez itt a tavalyi lemezük. Leheletfinom hangszerelésű témák és vehemens free vadulások hurkolódnak egymásba - olyan forradalmi itt az összkémia, amit kevés ilyen bigband-határt súroló zenekarnál hallani. Beszarás, ahogy megszólalnak ezek a négyfúvósos-vibrafonos-zongorás-bőgős-dobos arranzsok, mégis fluid, laza, dögös, telített, észrevétlenül alakul minden, hullik szét, hogy összeálljon valami mássá, szvingelés grúvolássá, torreádor-rapszódia táncolható zajzenévé. Küchenre szólistaként is érdemes odafigyelni, az egyik legsajátabb hangú szaxofonos a placcon.

Alan Bishop (Sun City Girls és kismillió másik projekt) kairói triója idén is ízekre hipnotizál, ópiumgőzbe borít, kihúzza a lábad alól a varázsszőnyeget is. Olvassatok Burroughst közben, vagy ne! Minek óvakodni a törpétől, evickélni Dudley Moore farvizén? Pattanjatok a kétfejű zöld ölebre, és rodeózzatok a bazársoron, csak le ne vigye a cvikkereteket egy arra egykerekező Jókai Mór!

A múltkor azért jutott eszembe a sajnos már nem létező német Tephra, mert megtaláltam ezt a görög bandát. A Caldera hangulatos post-metal/post-rock/doom-ot játszik, ének nélkül, nagyon frankón. Azóta ráadásul ingyenessé tették a letöltését.

 

Hat év szünet után egy kis kedd esti post-metal.

Soha ennyit még nem kellett Pearl Jam nagylemezre várni - a Lightning Bolt hét évvel ezelőtt jelent meg, és bár derekasan próbálkoztam megkedvelni, valójában végighallgatni sem sokszor sikerült, annyira unalmas volt számomra. Nyilván már a zenekar tagjai sem 25 évesek, emellett az ezredforduló óta eltelt két évtizedben szép lassan Mindenki Amerikai Rockbandájává váltak. Amit lehet fújolni, meg köpködni, de attól még így van. A Gigaton annyival jobb az előző két korongjuknál, hogy simán lepörög akár kétszer is egymás után, és közben szélesen vigyorogsz. Nemcsak azért, mert mostanra nem sok olyan túlélő maradt meg a kilencvenes évek elején berobbant bandák közül, akik megszakítás nélkül végigzenélték az elmúlt három évtizedet, hanem azért is mert jó dalok kerültek rá. Eddie hangja mostanra sem kopott meg, és a hangszereseknek sincs miért szégyenkezniük. OK, talán kicsit sok három, merengős-filózós-lassulást feltenni egy albumra (főleg úgy, hogy ebből kettő a levezetés a végén), de ez legyen a legkevesebb.

Megérkezett a német-svéd banda harmadik nagylemeze.

Legközelebb élőben: 2021. november 20., Budapest, Instant, V. Desszert Feszt

Tegnap a semmiből tűnt fel az új DJ Krush nagylemez is. Első két fülelés után nagyjából elektronikával megbolondított instrumentál hip hopnak tűnik, ami sacc/kábé az előző két lemez (Kiseki 2017, Cosmic Yard 2018) keveréke. A két album közül talán a Kisekihez hasonlít jobban, mert a Yard nu jazzes rétegei hiányoznak a tizennégy szerzeményből. Krush minőség, mint mindig - de aki egy új MiLight-ot vagy Kakuseit vár, annak nem fog tetszeni a lassan hatvan éves mester friss cucca.

Vin Gordon harsonás (The Agrovators, The Revolutionaries, The Skatalites, stb.) tavalyi albumát küldöm mindenkinek, aki egy kis jamaikai D-vitaminos besugárzásra vágyik a hirtelen jött tavaszi télben. Világ dubberei, egyesüljetek!

 

"Gyáva vagyok én is, halott, aki marad, Halottak a hősök, de én sosem voltam az..."

 

Szétpunkolt pszichedelikus rockgyönyör, egészen elképesztő húzással, transszal és döggel. Csináltak közös cuccokat a Bruxa Mariaval és a Luminous Bodies-zal is, ami elég jó támpont lehet azoknak, akik értik és érzik az ilyesmit. Ezerrel örvénylő és kirobbanó gombariffek, egekbe nyúló gitárfutamok, vakító fényorkán, szédítő dervistánc, spirális füstfelleg, elhagyott fejek rázása. Kibaszottul feszes krautrock-szerű önfeledt durvaság, könnyezik tőle a vörösen izzó harmadik szemed. Még jó, hogy néha lassítanak némi intermezzók idejére. A Luminous Bodies, a The Heads, a The Brian Jonestown Massacre, és mondjuk a Gnod az irány.

Érdemes lekapni a többi anyagukat is (például az említett spliteket), tökre ingyen vannak a Bandcamp-oldalukon. 

Ez a gyönyörűség is a Meth Drinker feloszlása után született. Kegyetlenül monoton, nyirkos, pállott, lassú és elkeseredett őrülettől szuicid transzba rántott szennyes kazamata-punk. A totális feladás és a mélynihil legszebb 12 perce. 

A csodálatos és sajnos már néhai Meth Drinker romjaiból született a fantasztikus nevű Piggery, akik - ha a borító alapján nem lenne teljesen világos - irdatlanul gusztustalan sludge-crust-punkot játszanak nagy kegyelmükben. Olyan, hogy után le kell zuhanyoznod. Pöcelevek tajtékos hullámai, dögkutakból visszhangzó halálhörgések, rohadó hús és enyv és genny és penész és geci és ammónia és perverz gonoszság. Kibebaszottul király, szóval köszönöm annak a kedves embernek, aki felhívta rá a figyelmemet a Facebook-csoportban. 

Nagyon masszívan morzsoló mocsadék hardcore-punk egy üvöltöző lánnyal és egy rahedli kurva nehéz riffel. Többnyire tonnás középtempóban. Hangosan, srácok, és erőből. Az Under the Knife egy himnusz. A borító meg amúgy szerintem gyönyörű.  

Végigrágtam magam már a wisconsini Rancher munkásságán, és arra jutottam, hogy igazából a tavalyi Pummeler kislemezükig fogalmuk sem volt, hogy mégis milyen zenét akarnak játszani. Ez viszont rútul baszik. Kíméletlenül málhás gépdob-zakatolással végigtolt súlyos, őrölős, minimalista indusztriális noise-punk-hardcore tagló. Big Black, The Austerity Program, korai Ministry, Strapping Young Lad. Nihil, düh, agyfalszaggatás pár rohadék percben. Ha ezt megcsinálják egy nagylemezen is, akkor az ünnep lesz.  

Koszos, illendően alulmunkált, nyers, agresszív hardcore-punk rugdalózás. Megjelenhetett volna 40 évvel ezelőtt is. A gitáros tag elég nagy király.   

Brit noise-rock vadkan. Leharapja a segged. Basszusgitár-dörgetés Albini-módra. Meg grunge és némi korai Therapy?. Gyors, nehéz, tömör, mocskos, szentségesen artikulálatlan, kurva ötletes és dögös és punk, láncrázós és anyázva verekedős. Ingyen van, de pénzt ér, ahogy a kislemezeik is. Aki a The Grand Orator című csodás dalukra nem kezd el ugrálva hugyozni, az lenémítva hallgatja. 

Ikervárosok. Tudjátok, sok jó zene jön onnan. A New Primals is. A 2017-es kislemezük után rettenetesen vártam az első nagylemezüket, ami ez és ami bőven az egyik legjobb dolog, amit mostanában hallottam. Nagyon megszólaló, dekadens, öntörvényű, kellőképp terhelő és nyekergős és nehéz. Dúvad modorban matekolós míves zajrock-hardcore mutáns. Fugazi, The Jesus Lizard, Cave In. Akkora zenélés, hogy csak nézel, hogy mekkora zenélés. Minden tizedik másodpercben történik valami, amitől ízesen káromokodol egyet. Közben meg irónia, cinizmus, pszichotikus hülyeség. Fantasztikus őrület, totális kreativitás és szabadság.   

Itt meg a kislemez:

Roots, Bloody Roots - a svéd kollektíva muzsikája továbbra is a Jefferson Airplane, a korai Deep Purple, Uriah Heep, a Stone the Crows és a Hawkwind többszörös metszéspontjában helyezkedik el. Nagy jóság, óriási fílinggel előadva. Korábbi hanganyagaik: Bandcamp.

Ballou kapitány fogta a Converge Aimless Arrow című számát (az All We Love We Leave Behind album nyitódalát), és újrakevert belőle egy ambientes/atmoszférikus, fél órás szerzeményt. Tökéletes aláfestő zene az otthon ragadtaknak munkához, olvasáshoz, vagy meditáláshoz. A végeredményt hallva lehet, hogy szerencsésebb lett volna a Sunn O)))verge név alatt kiadni.

 

Új progger halálmetál projekt, amelyben a korábbi Opeth-dobos Martin Méndez a főkutya basszusgitáron és gitáron, Eloi Boucherie a hörgős, és a harmadik arc sacc/kábé ismeretlen számomra (ő Jordi Farré dobos a Cruciamentumból). Egy-egy szóló erejéig megvillan a lemezen Per "Sodomizer" Eriksson (Katatonia, Bloodbath, stb.), és Frederik Akesson jelenlegi Opeth-gitárnyűvő is. A zene death alapú progmetál, ha nagyon pontosítani akarjuk, de mindenki, aki komálja a trióban felvezetett hasonló megközelítésű fémzenét, elismerően fog csettinteni a dalok hallatán.

Zsíros riffekkel, bólogatásra ingerlő grúvokkal és csontig hatoló lassúsággal nyomatja a Twin Wizard a doomba és fuzzba oltott rákenróját. Ráadásul mindketten faszik, Wisconsinból.

 

Szintén proto-metal, csak a Häxan zenéjét a Bone Churchéhez képest egy nagy adag okkultsággal is nyakon öntötték, és itt mindhárom zenész a szebbik nem tagjai közé tartozik. És kicsivel több benne a pszichó is.

 

Három éve erre a bandára azért lettem kíváncsi, mert a nevükról a Bone Tomahawk című mozifilm jutott eszembe. A kaliforniai Bone Church egy olyan kor maradványa, amikor még heavy bluesnak hívták a metált, és amikor még ténylegesen is volt blues-os grúv és húzás a dalokban. Proto-metaljukat egy New Englandben játszódó, kvázi összefüggő történet elmesélésére használják fel, amivel a gyarmati kolóniák idejébe, a nagy boszorkányüldözések korszakába kalauzolják el a hallgatót.

 

Két lány és egy fiú felállású power trio Argentínából, amelyben a csajok olyan művészneveket viselnek, mint Fleshripper és Brainblaster. A zene is ehhez mérten hülye, elborult és vicces: a humoros okkult riot grrrl punkot keverik össze a sztónerizált gonoszkodó fuzzal. A dalcímek pedig: Master of It All, Dear Satan, Lord High Executioner, és még sorolhatnám.

 

Ez pedig egy német sivatagi fuzz banda remek bemutatkozó albuma tavaly nyárról,

akik a desert groove-ba némi Seattle-ízt oltva nyomják a rákenrót.

 

Birmingham indusztriális doom pusztulása új lemezzel szedi ki az agyadból a szart. Andy Swan és Damien Bennett mellett vannak itt menő vendégzenészek is, utánanézel. Ezekben a csodálatos végítéleti időkben igazán erős élmény.  

A világ legjobb együttese megkezdte önnön zenei archívumának a közzétételét. A Live Rehearsal and Tapes címet viselő sorozat első tagja nem más, mint a Reverberations Volume 1. Élvezd a zajt!

 

A XXI. század első negyedében a kísérleti fizikában megtörtént az addig elképzelhetetlennek tűnő áttörés: több, mint két évtizednyi megfeszített munkával svéd tudósok kimutatták az univerzum mintegy 23%-át kitevő sötét anyagot. Könnyen kitalálható, hogy melyik város mondhatja magának ezt a tudománytörténeti mérföldkövet, ami pedig nem más, mint Umeå!

 

Földöntúli álompopból, a The Bug-féle ipari ütemekből, mindenféle elektronikás kluttyogásból, és saját éteri énekhangjából gyúr össze egy szinte mindent felölelő zenei univerzum-kevercsbe a Grimes művésznevet viselő hölgy. Csekira:

 

A glasgowi Helicon pszichedelikus rockja remekül utaztat, gondolatban a Skót Felföld komor, szeles tájaira fogod magad képzelni tőle. Fuzz rockot kedvelők, szevasztok!

 

A Szaturnusz Titán nevű holdjának felszínét metánalapú időjárása alakítja változatossá. Ezen folyamatokat énekli meg a post-metál segítségével a Pale Summit, a Német Tudományos Akadémia kutatók alkotta amatőr bandája.

 

-Du biszt svájci?

-Nájn, ik bín ájn dénis méttyen.

 

Négy évvel a kiváló Brotherhood of Snake után Chuck Billy

és népi zenekara előrukkolt a következő opuszával. TestaBook.

"...before you see the light, you must die."