Sötétedj fel az új Anális Nadrággal!

 

Megjöttek az ellenállások. Friss még, ropogós.

A Throwing Muses egyesült államokbeli, keleti parti alapítású alternatív rockbanda (ha nem ismered, akkor itt a Wiki), amelynek 2003-as újjáalakulása óta a Sun Racket a harmadik nagylemeze. Nekem kevésbé tetszik, mint az "új" Muses előző két albuma (Throwing Muses 2003, Purgatory / Paradise 2013), de ettől még hozza a rájuk jellemző hangot és zenei megoldásokat. Ha jóféle, humorral és némi gógyival megáldott alter/indie muzsikára vágysz, akkor ők a megfelelő választás.

 

Sabbathista fuzz rock a norvég Kryptograf alapvetése, amit persze egyéb hatásokkal színeznek érdekesre. További fő hatásaik a fej- és ökölrázó heavy metal, valamint a hatvanas évek végi proto-metallikus pszichedelia; és még kevéske nyolcvanas évek végi ős-Seattle is tetten érhető náluk (pl. a Crimson Horizon című dalukban). Fülpezsdítő bemutatkozó album, ami nálam hetek óta a lejátszóm vendége.

 

Csak úgy röpködnek a gondolatok Anna von Hausswolff új nagylemezén.

 

Svédek, és valójában inkább egy projekt, mintsem egy "szabályos" banda: a Temple legénységét két együttes, a Surfing in Hell, és a Silver Devil adja. Ehhez képest überzsír doomban nyomulnak, ami időnként sztóner doom, máskor a lehangolt poszt-műfajok felé csusszannak el picit, néha meg kifejezetten sötét hangulatú belassulást követnek el.

 

A Tenger Kollektíva folytatja földtörténeti kalandozását. Meg merem kockáztatni, hogy az idei, egyben a 2018-as album folytatásaként megjelent nagylemezük egyúttal a legjobb munkájuk is.

 

Oké, ketten a FB-csoportban már reklámoztátok, de nehogy már ne legyen bérelt helye a blogon egy ilyen lemeznek. Páholyt neki! Mesteri noise rock, a legmagasabb színvonalon. Csuklóból elnyomják, szóhoz nem jutsz.

Tessék.

A kanadai Dead Cells pontosan azt az alapvetően ritka punkot nyomja, aminél valószínűleg semmit nem tartok fontosabbnak. Pár akkord, sötét, húzós, himnikus gitárdallamok, szenvedélyes és artikulálatlan és elragadó és kántálható vokál, feszes dobolászat, lendület és érzelmek ezerrel, csillogó szemű molotovozás és szívszaggató pogó. Wipers, Idle Hands, Blank Pages, Red Dons. És akkor már melléjük lehet baszni a Dead Cellst is. Fantasztikus lemez. Sírok.

MJ Guider egy kibaszott csoda. Kifejezetten sajátos világában tökéletesen mosódik össze a dreampop, a trip-hop, a shoegaze, az elektropop, a post-punk, a sötétebb goth pop és a pszichedelia. Második, idei nagylemeze jóval komorabb korábbi munkáinál, de a lényeg nem változott: kísérletezés eszköztárának határain belül, elúszos-visszhangos énekdallamok, merengős urbánus rituálék, homályos látképek, dögös lüktetések, transzritmusok, kerek és emlékezetes dalok. Az, hogy jobb-e a Precious Systemsnél, vagy sem, kurvára lényegtelen, mindkettő remek.

A korábbi cuccai: 

Mai élő közvetítésünk az Elektromos Holdról érkezik.

 

Ez a csodálatos nevű londoni hegedűs asszony hegedált már a Radioheadnek is, valamint a London Contemporary Orchestrában is fűrészeli azt a bizonyos száraz fát. Simán játszik Brahmst, de első nagylemezén szerencsére inkább finom kísérleti elektronikával, baljós drone hullámzással, apokaliptikusan sötétlő, gyönyörű és ijesztő hangképekkel vegyíti a hangszeréből kipréselt visszafogottságukban is letaglózóan málhás és hipnotikus dallamokat és a nem feltétlenül evilági hangokat. Lassú, hangról hangra mindent felemésztő, komor meditációk ezek lángokban álló vidékekről és elmékről. Tragikus elrévedések az aprózódás küszöbén. Brutális mélysége van, érdemes többször alámerülni. 

Az első két kislemeze is itt van: 

Könyörtelen, szaggató, karistoló harsh noise előrevetítése annak a jövőnek, amikor az antibiotikumok végképp hatásukat vesztik majd és egy egyszerű vágás vagy szúrás elfertőződése is újra egyet fog jelenteni a halállal. Az igazi borító a mögöttes tartalommal Zuckerberg miatt a tovább után.

Hosszas, duruzsuló drónfolyam. Táncolható techno-gerincre fűzött éles zaj. Hardstyle-ütemekre felhúzott kísérleti szétesés. És a végén egy sistergő-világégő Lingua Ignota-szerű égbekiáltás. Felzaklató, szép, keserves kísérleti duó a szabadság földjéről.

Ozzy papa első szólólemeze negyven éves lett.

A cím nélküli nagylemez kiváló bemutatkozó anyag a hágai Baardvadertől negyvenöt perceben. A power trio hetvenes és kilencvenes évekbeli hatásokon alapuló fuzz rockot játszik, ami leginkább a Monolord és a Dozer szerelemgyerekeként aposztrofálható - a keresztapa pedig az Alice In Chains volt. Nagy jóság, remélem, később sem lesz ennél gyengébb anyaguk.

 

Belgiumból megérkezett a Szegfű a második nagylemezével, és még mindig öregsulis halálmetált nyomnak fiatalos energiával. A Where Death Lies negyven percen keresztül feszes tempót diktál, köszönhetően annak, hogy a kvintett a dalszerzés, majd a produkciós folyamat során minden fölösleges sallangot lenyesett a hanganyagból. A heti haláli évlemeze - szerintem bőven jobban sikerült a két évvel ezelőtti Utálat Kápolnájánál.

 

Tizenöt éve fedeztem fel a francia Gojirát. A bónusz dal: a Metallica Escape-ének az átdolgozása.

A pontos évforduló pár nap múlva lesz, de egy hete ismét pörgetem.

 

Tessék. 

Esztergályos Áron triója újabb nagylemezzel jelentkezett. Nekem továbbra is az Isis Oceanic-ja adja leginkább az ívet, de virágozzék minden virág a mötálbirodalom nagy kertjében!

 

Ezer éve (na jó: csak hét) volt utoljára Four Tet minálunk, úgyhogy álljon itt az idén tavasszal megjelent legutóbbi nagylemeze.

 

A brazil Jupiteriek post-metalban utaznak. Ami így, ebben a formában nem igaz - mert szinte "természetes" a durva megszólalás, hogy a vokalista hangja bugyborog, mint a kitörni készülő vulkán, hogy nehéz eldönteni, hogy fekete-, halálos, vagy éppen iszapos fémzene folyik-e füleinkbe. Minden esetre egy nehéz nap után a lassú katatóniát könnyedén fordítja át pihenésbe.

 

Egy 39 perces, megszakítás nélküli blastbeat. Mindent felrúg, mert most lőtte be magát valami húsevő dizájnerdroggal egy patkányszaros, vértől ragacsos pincében. Gyomorból bőg hozzá vagy két tucat csuhás forma, és minden tizedik másodpercben valaki belerúg a basszusgitárba. Csak egyben, nagy hangerőn lehet, mert úgy a végére annyira péppé masszírozza az agyad az ütem, hogy komolyan elhiszed, jó ez az egész.

A luxemburgi Jérôme Reuter már 15 éve ad ki Rome néven albumokat, amelyeken rendszerint olyan témákat boncolgat, mint a történelem, zsarnokság, nosztalgia, eszmék, erkölcs és egyéb könnyelműségek; mindezt elképesztő szövegírói, tulajdonképpen költői tehetséggel, akusztikus gitárok, hangminták és militáns dobalapok segítségével teszi. Ez alatt az idő alatt a neofolk egyik vezető alakjává nőtte ki magát, így az idei The Lone Furrow lemezt is nagy várakozás előzte meg. Annál is inkább, mert a dalokhoz olyan vendégeket szedett össze, mint Alan Averill a Primordialból, az akusztikus-bluesos-countrys világba a közelmúltban önnön jogán is belekóstoló Behemothos Nergal, a Pallbearerös Joseph Rowland, vagy az Igorrrból ismert Laure Le Prunenec. Történelemórákhoz, múltba révedésre, a modern világ kiüresedettsége feletti sóhajtozásra tökéletes.

Az osztrák Der Blutharsch egyszemélyes dark ambient/martial industrial projektként kezdte még '96-ban, majd az azóta eltelt huszonöt évben szépen lassan alakult át meditatív, búgó pszichedelikus rockba, nem elhagyva a kezdeti okkult hangulatot sem. Az Aluk Todolo három francia arc gitár-dob-basszuson keresztül áramoltatott dervistánca, életem egyik legjobb koncertjének előadója, a blogon is voltak már. Ez a lemez nem új, de időről időre előveszem, mert totális kraut-pszich varázslat az egész.

Tigran Hamasyan örmény jazz zongorista, aki gyerekként arról álmodott, hogy thrash metal gitáros lesz, de tini korában hazájának népzenéjével is szerelembe esett, időnként pedig még bebop és dubstep hatásokat is csempész az improvizatív fellépéseibe. Az idei The Call Within című albuma egy kozmikus prog jazz agymenés, amiről sokat elmond, hogy még Tosin Abasi is gitározik az egyik dalban. Ha mindig is érdekelt, milyen lenne a technikás prog-djent-metal, ha örmény jazz zongora lenne, itt van rá a remek alkalom. Az se baj, ha nézed is közben:

Bár Anselmo Fülöp új projektjének tagja Jimmy Bower és Kevin Bond is (Down, Eyehategod, Hank Williams III), az En Minorban nincsenek torzított gitárok. Sőt: gitárok is alig. Van viszont helyettük egy igazán mélyre vivő, síppal-dobbal-nádihegedűvel készült déli gótikus country-folk nagylemez, ami nekem az utóbbi egy hétben rendesen beleszorult a lejátszómba. A jó Fülöp ezzel a koronggal megugrotta a Lanegan-Waits-Cave színvonalat.

 

Megmondtam, hogy oda kell rájuk figyelni. Ez a londoni basszus-dob duó lenyűgöző. Fantasztikus első kislemezük után itt van a fantasztikus első nagy is, amin aztán kurvára nem szaroznak: préselik össze a hülye fejed málhás riffekkel és tömény zajjal, kegyetlenül ocsmány grúvokkal és izzó szemű acsargással. Dekadens, cinikus, gonosz, gúnyos, de nem viccel egy percig sem. 

Az Uniform csodás korunk egyik legcsodásabb zenekara.  

Daniel Avery újra dönget, nagyon baszat, veret, súlyol és aztán a lemez második felében hosszan úsztat is. Magabiztos, újdonságoktól mentes munka: ott szikár és ott acidos, ahol kell, amikor meg ültet, az negédes kontrasztjaiban is gyönyörű. Nem igazán tud hibázni ez az arc.   

Öcsiék most sem pihentek, hanem összehoztak egy újabb agyrobbantó albumot tizenhárom új dallal. "What can I say? It's different."

 

Név. Albumcím. Borító. De a zene se rossz. 

Amíg meg nem érkezik az új Vatican Shadow, itt van egy elmaradásunk: Fernow tavalyi párás, sámáni, sötét esőzaja 42 kibaszott percben.

Kelly Lee Owens első lemeze mestermű volt, ez meg talán még mesterebb mű. Zseni a nő, semmi egyéb. Amúgy alapvetően erre a csodára is egész jól illik, amit leírtam 3 éve. 

Megint kurva jók. Soha nem voltak nem azok. Többet kellene róluk beszélni. 

A Ritkaságok első része egy tucat, mostanra már a kiadónál sem, vagy csak nehezen elérhető kiadványon megtalalható élő felvételt tartalmaz. Időrendben 1982-ben indul (amikor még James Sclavunos volt a dobos), és a 2009-es svájci Bad Bonn Festival idején rögzített No Way-jel fejeződik be.

 

A Sabbath-imádó Zakk Wylde (aki egyik gyermekét is Sabbath-nak nevezte el - a másikat mondjuk Hendrixnek, de ez már csak fun fact) Sabbath-imádó bandája bő fél évtizede létezik, és mostanáig csak koncertzenekar volt. Az első Sabs-nagylemez ötvenedik szülinapjára viszont kiadták első stúdióalbumukat, amelyen fejet hajtanak az alapzenekar debütáló alkotása előtt. Zakk társai ebben olyan arcok, voltak, mint Joey Castillo (Goatsnake, QotSA, Danzig, stb.), és Rob "Blasko" Nicholson (Ozzy, Rob Zombie, Danzig, Prong). A dalokon nem sokat változtattak, inkább a jammelős részekből hallatszik ki, hogy a három arc totálisan magáénak érzi ezeket a témákat, illetve, hogy mennyire élvezik a közös zenélést. A Vertigo egyelőre csak fizikai formátumban jelent meg, a banda Bandcamp-oldalán viszont bőven van szabad letöltésű élő felvétel.

Az Ezüsthátak Dublinból érkeztek hozzánk, és első nagylemezükön post-punk és indie rock egyvelege hallható. Az előbbi kategóriába tartozó dalokkal rendesen rokkolnak, míg a függetlenke szerzeményekben megmutatják, hogy milyen az undorgrund köntösbe öltöztetett popérzékenység. Ír jóság, szeretem.

 

Nem állítom, hogy olyan nagy ismerője lennék Trey Gunn munkásságának, de ezt a lemezt meg akartam osztani veletek. Jó, azt tudom, hogy a King Crimson gitárosa és basszere lett a kilencvenes években, ami már önmagában egyféle garancia, játszott a Toollal is, meg David Sylviannal, de a '96-os szólólemezét nagyon szeretem (a zárószámot különösen ajánlom), szeressétek ti is, proggerek!