Az új Armored Saint nagylemez nemcsak az eget csapja pofán.

Laza negyedórás EP, hat dallal - frankó meglepetés az őszi szünetre.

 

"A minnesota-based metal band influenced by the black metal genre." - így mutatja be önmagát Bandcamp oldalán az Amiensus. És ennél velősebben nem is lehetne megfogalmazni azt, amikor ötvenegy-néhány percben összeomlik az univerzum, te meg közben az intenzíven kötsz ki. A lemez pedig éppen olyan súlyos, mint amekkora képzavar található az előző mondatban. De párszor már meghallgattam az utóbbi két hétben, és egyre jobban tetszik, mert van benne minden, mint a karácsonyfán.

 

Mondanám, hogy a The Body ehhez képest elmehetne gyerekmesék aláfestőjének, de azt hinnétek, nagyot akarok mondani. Pedig ez tényleg olyan, mintha Chip Kingék az Anaal Nathrakhkal, a Dragged into Sunlighttal vagy mondjuk a Gnaw Their Tonguesszal álltak volna össze. Istentelenül erőszakos, kaotikus, senkit nem kímélő és semmitől vissza nem riadó tántorgó doom-industrial-zaj szörnyeteg, tomboló lángvihar egyetlen ember kezei közül. Egy óra fuldoklás, de azon ritka alkalmakkor, mikor a hullámok fölé enged, ragyogó napfénnyel telíti gyarló lelkedet. Csak aztán újra lenyom.

Holdkultusz a Skálában: 2008-as felvétel, tavalyi kiadás. Egyben hiánypótlás.

Ilyen névvel mégis milyen zenét lehet játszani, ha nem ilyet. Ocsmány, gusztustalan, szemét, nehéz és gonosz pár perc: mintha egy nagyon izzadt meztelen kövér és büdös paraszt beleülne az arcodba és telefinganá apokalipszissel a fogközeidet. Őszinte, tőrölmetszett tahó sludge őrlés, ahogy kell.    

Mekkora gyilkolás. Véged. Mintha az Entombed és az Unsane a koponyádba vezetne egy lángoló kombájnt. Mérhetetlen súlyú szennyes tonnák, egymás után. Amúgy dánok és ingyen adják az összes szarukat, szedjétek mindet ezerrel.  

A mindenható Young Widows feketeruhás frontemberének szólómunkáját nehéz nem szeretni. Evan Patterson ugyanis pontosan azt a fenemód artisztikus, visszafogott, tiszta, mégis súlyos és mély és hipnotikus dolgot csinálja, amit mondjuk Scott Kelly, Steve Von Till, Nick Cave és Mark Lanegan (Lanegan és Patterson hangja és dalolása néha szinte túlságosan is hasonló). Délies, szellős, nehéz, merőben cool, inspirált és inspiráló, filmszagú cuccok. Egy kicsit mindegyik lemezén máshogy keresi éppen a művészetet és önmagát, a végeredmény viszont mindig meglepő, következetesen és nagy műgonddal lecsiszolt valami lesz. Az idei, dögös basszusokra, egyszerű dobra és finom elektronikára redukált Prisyn most a kedvencem tőle, azelőtt meg az eggyel korábbi volt, de mellé nagyon nem lehet lőni velük.

Neil Joseph Stephen Fraser a.k.a. Mad Professor negyven éve szüntelenül tolja a dubot. Lee Scratch Perry termékeny barátja természetesen egy lemezzel ünnepeli meg az évfordulót.

 

Jello újra köztünk van és továbbra sem szimpatizál a republikánusokkal.

Idén tavasszal jelent meg a finn Niemi bemutatkozó lemeze, melyet édesapja elhunyta után kezdett el írni. Intim, odafigyelésre késztető szerzeményei saját bevallása szerint a finn altatódalok, és a lágy ambient elektronika közös gyermekei. Ez úgy hangzik, mintha valami relaxációs lemezről lenne szó, pedig nagyon nem. A Spiraalit/Spirals dalai egyrészt ideálisak a kinti nyálkás, borongós időjárás idején egy alapos világ elöli elbújáshoz, másrészt viszont időt és törődést igényelnek a megnyíláshoz. A végeredmény pedig végtelen nyugalom és békesség lesz.

A hetedik Clutch nagylemez idén betöltötte a tizenötöt. A Blast Tyrant után másodikként ezt az albumot ismertem meg tőlük, és nagyon sokáig folyamatosan a lejátszóm foglya volt.

A halálmetál egykori úttörőinek egyike tizenkét év után tizenkét dallal tér vissza. A Scriptures saját ligájában az idei év egyik legjobb nagylemeze.

Egy amcsi drón-noise zajász, aki Gog néven is jó nyomasztóakat szokott duruzsolni, a kilencvenes években egy olyan jótékonysági szervezetnek dolgozott, amely a kábítószer ellen folytatott háború jogtalanul vagy legalábbis igazságtalanul elítélt áldozatainak megsegítésén fáradozott. A munka során nagyjából huszonöt telefonbeszélgetést rögzített, amelyekben a rabok vallanak az élményeikről. Sejthető, hogy ez alapból elég súlyos hanganyag, de aztán erre ráeresztette egy lengyel barátját, Robert Skrzyńskit, aki tizennyolc éven át gyűjtögetett mintakönyvtárából zajos és rideg techno-ütemeket hegesztett az egész alá. Nem tudom én sem jobban leírni az eredményt, mint a kiadó: "Egyedülálló, megrázó és kilátástalan pillantás az igazságügyi rendszer hibáiba, és azok családokra és közösségekre gyakorolt pusztító hatásába."

Ha szeretnéd elérni ugyanazt a lelkiállapotot, amibe a hírek félórás olvasgatása/hallgatása taszít, de anélkül, hogy a passzív ülésen és lelki vérzésen kívül bármit tennél érte, pattinstd be ezt a remek húszperces ipari doom művet és zokogj. Author & Punisher és The Body híveknek kötelező.

Amióta blog a blog, próbálom beleverni annak a pár embernek a fejébe, akiket érdekel ez az egész, hogy a mára már simán kultikusnak is nevezhető Sons of Otis a pszichedelikus stoner doom egyre lófaszabb műfajának legnagyobbja. Ha kiadnak egy új lemezt az ünnep, örülsz és füvet szívsz, ez nem vita tárgya. Nyolc évvel a nevéhez méltó Seismic után pedig itt van a kozmikus kanadai Sabbath-démon új fattya, amitől lehullik a mindenkori vakolat a falakról. Rá lehet könyökölni a böszme hanghullámra, ki lehet végezni a hangfalakat, el lehet szédülni Baluke ikonikus visszhang-vokáljától és monumentális gitározásától, Sargeant anyádba visszarúgó basszusa továbbra is nevetségesen súlyos, Aubin meg megint málhásakat kólint a halántékokra. Ugyanúgy dörögnek, búgnak, hipnotizálnak és löknek bele a gigantikus riffhegyről az apokaliptikus víziókkal telebaszott vicsorgó transzba, ahogy évtizedekkel ezelőtt is tették. Ez egy zenekar, basszátok meg. 

Két bámulatosan agresszív és totálisan megszállott drogos sludge tagló után a szent és sérthetetlen Shit and Shine notórius zajgóleme újra megtáncoltat a pszichotikus sokk és a pőre idegösszeomlás között egyensúlyozva. Le van tarolva az emberiség kollektív arca. Anyád azt hiszi, hogy egy hülye vagy. A szomszédod a faszba kíván. Az elméd messzebb nem is nyújtózhatna. A füled röhögve vérzik. Bámulatos munka, újfent. 

Nyár a késő őszben: a világhírű pofozópáros nevével kifordítva operáló dub duó a semmiből megjelenő új albumán a neves római gladiátor, Tumultus II legendáját zenésítette meg. És persze van benne leheletnyi dárenbéz és ambient is.

 

A Szépség és a Szörnyeteg sokadik találkozása a mötáltörténelemben.

 

Szőrmellényes, páncélinges, kardozós-partra szállós hevimetálosok, ide-ide!

 

Sam Phulesh megelőzött, így páran már belefüleltek a vancouveri

Császárnő saját maga által progger sludge-nak becézett muzsikájába.

 

Személy szerint nagy rajongója vagyok Madonna Confessions on a Dance Floor lemezének. Na, Róisín Murphy új csodája olyan, mintha azt a lemez valaki ésszel csinálta volna meg. Fantasztikus.  

Egyáltalán nem olyan, mintha alkoholisták zenélnének, ne tévesszen meg senkit a hülye nevük. Baszadék zajrock-szörnyeteg. Amolyan kvázi-indusztriális a miliő, mészárló kalapálás-zakatolás és sistergés van elvadult krautrockos menetelések közepette. Sötét és ijesztő és megváltó  transzba gyomrozó rituális pusztítás, masszív drogmámorban riffelés, óbégatás a sátán gyomrából. Mintha a Terminal Cheesecake és a Brainbombs szorítaná satuba a ronda arcod (mikörben a háttérben a Swans rejszol csendben). Kompromisszum kurvára nincs, csak nyers és ocsmány gyakás pszichotikusan késelő hangorkánban.   

Kezdjük azzal, hogy lemezt indítani Terence McKennával a legjobb dolog, amit egy együttes tehet. Ha utána rommá rúgják a halántékod, az hab a tortán. Ez a bristoli páros pedig ezt teszi, de nagyon. Gyilkos, izmos, dörgedelmes, gonosz noise-rock, amit kifejezetten sajátossá tesz a kegyetlen, dobhártyaszaggató Unsane-riffelést űrbe baszó látens pszichedelia, a szentségesen súlyos monotónia és az úszós, ködös és visszhangos üvöltözés. Dobbal és basszusgitárral ekkora acsargós kozmikus hentelést nem igazán művelnek. Kegyetlenül feszes, dögös, málhás cucc, tágult pupillákkal kúrsz tőle tarkón ártatlanokat. Zseniális.   

A portlandi Uada dzsinnjével még birkózom, mert egyelőre az egész lemez egyetlen nagy monolitnak tűnik. Az sem segít a befogadásában, hogy az egy órányi hanganyag hat szerzeményből áll, melyek közül kettő negyedórás, illetve közülük a legrövidebb is alulról súrolja a hét perces hosszat.

Idei második nagylemezén a Yatra elfordulni látszik a lusta stoner doomtól, és arccal egyre inkább a death doom irányába kacsintgat. Ha úgy tetszik, háromnegyed évvel a Blood of the Night után egy átmeneti, útkereső albumot kaptunk tőlük. Ezek után kíváncsian várom a negyedik korongjukat.

 

Megérkezett az új Crippled Black Phoenix album is. Vendégekkel, mint pl.: Vincent Cavanagh (Anyatéma), Suzie Stapleton és Ryan Patterson (mindketten: Fotocrime), Jonathan Hulten (Tribulation). Erősen füleldoda-javasolt.

 

Holnap megjelenik az új Metz. 

Esélyes, hogy már mindenkinek meghozta a postás az idei Mastodon-válogatást,

de szerintem nem fogtok megharagudni, ha posztolom is.

"Szállj velem, még nem repültem senkivel..." - öt év után visszatért az Ozric Tentacles.

Megérkezett az új Across Tundras nagylemez is, amely becsületkasszás a Bandcampen. A Facebook oldalukat nem találtam meg, de ez legyen a legkevesebb.

 

Ósztrál duó Perth-ből, amely hangulatos stoner doomban nyomja az ipart, rekedten károgó hangú énekessel. Nekem egyelőre tetszik.

 

A szebb napokat is megélt Hives szeptemberben nemrég kijött egy hétszámos maxival, amit élőben rögzítettek Nashville-ben még 2019 májusában, amikor Amerikában turnéztak. Ugye ez a Third Man Records az a kiadó és hely, amit Jack White hozott létre, amikor a White Stripes-szal meggazdagodott. Van ebben a műintézményben egy Blue Room nevű stúdió, ami az egyetlen olyan a világon, ahol az élő koncerteket egyből acetát-vinilre lehet rögzíteni. Na ezt a felvételt adták ki most szeptemberben. A Hives 30 éves karrierjének első koncertlemeze ez egyébként.

Két évvel a Calm Black Water után megérkezett a folytatás Chicagoból.

 

Jötunheim a kilenc világ egyike, amely a kő- és fagyóriások hazája. Asgardtól, az istenek világától, valamint az emberek lakta Midgardtól Keletre és Északra található, uralkodója Trym király. Utgard vára is Jötunheim része, melyben Útgarða-Loki az úr - ő volt az, aki magát Thort is csapdába csalta, majd megküzdött vele. Nem utolsó sorban pedig Utgard a címe az Enslaved tizenötödik nagylemezének is. A három évvel ezelőtti, röviden csak E-nek nevezett - számomra eléggé unalmasnak tartott - albumuk után a norvég arcok visszatértek korábbi önmagukhoz, ami alatt a Vertebrae album óta fő irányként követett pszichós, progos vonalra kell gondolni. Emellett megmaradt dalaik mozaikszerű, sokféle zenei hatásból történő építkezése, így a végeredmény egy tartalmas, sokszorosan rétegzett alkotás lett. Bizonyos részek könnyebben emészthetőek, de a közel negyvenöt perces hanganyagba való belebújáshoz idő, és odafigyelés szükséges. Cserébe viszont megtérül a többszöri, koncentrált fülelés, mert érzésem szerint esélyes lesz az év végi összesített listán való szereplésre.

 

Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy megszületett az új Mike Patton. Vagy másképpen: Greg Puciato első szólólemeze egyszerre érdekes, felkavaró és megrázó.

 

Igazából miattam bármit csinálhat ez az ember, rossz nem lesz. 

Leeds kattant, gusztustalan, veszélyes féregpunkjai pár mérgező kis ocsmányság után végre kijöttek első lemezükkel (a Hominid Soundsnál), ami nehéz, gecis, csúnya, tiszta szemét, tahó és baszik ezerrel. Fogmosás szögesdróttal, gargalizálás üvegszilánkkal, smárolás vérző ínnyel, pogózás elképzelhetetlen hányásszagban. Óriási.   

Angel Deradoorian második nagylemeze lenyűgöző. Sötétebb, introspektívebb, komolyabb, nehezebb, és mélyebb, mint az első - amúgy kurva jó - kedélyesen kábszis utaztatása, ugyanakkor a '60-as és '70-es évek pszcihedeliája bőven meghatározza új csodáját is. Igazából soha nem lehetett mit kezdeni Deradoorian zenéjével, nem lehet csak úgy eltenni valahova, nem érdekli a műfajiság. Egy valami érdekli: az önkeresés, az önmegismerés, az önfigyelés és az önreflexió. A mostanság szigorú meditációba merült, nomád, elvonult életmódot folytató nő pedig leginkább ezekről a témákról dalolgat új lemezén. A zene most sokkal nyersebb, csiszolatlanabb, földszagúbb és fűszagúbb, kifejezetten lo-fi. Leginkább olyan, mintha a Can, a Black Sabbath, a 13th Floor Elevators és a Siouxsie and the Banshees együtt mormolna selymes mantrákat a világerdő közepén, a Purple Pilgrims és a Pocahaunted tágpupillájú lányaival karöltve. Klasszikus rockos hatások vegyülnek hipnotikus kortárs rituálékkal, lamentálós és érzékeny folkszerűséggel, komor és szexi poppal, meditatív minimáldallamokkal és krautrockos lüktetéssel. Ilyesmi, mindegy, mestermű. Transzformatív ereje van, csak tudni kell jól hallgatni. Nem belehallgatni fasz módon, nem beletekerni, hanem végighallgatni kussban fekve és érezni.  

Itt meg a korábbi kiadványai:    

A Naqoy egy roppant erős és magyar viszonylatban teljesen egyedülálló anyaggal állt elő, amihez a Nagy Áprilisi Karantén biztosított időt és türelmet a két lelkes alkotónak, hogy szorgos csiszolgatás és finomítás után elnyerje itt hallható, végső formáját. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai palettáról eddig teljesen hiányzott ez a fajta metsző, kísérletezős gitárzene, és ha még azt is hozzáveszem, hogy gépi alapokon nyugszanak a dalok, akkor beláthatjuk, hogy tényleg egy egészen páratlan történettel állunk szemben. Szóval végre van ilyenünk is, és ennek örülni kell, különösen azoknak, akikhez közel áll ez a fajta hangzás. Négy instrumentális tétel hallható itt, a zenei megközelítés a noise rock és az élvezhetőségre is törekvő experimentális rockzenék hagyományaiból bontakozott ki érzésem szerint, és fura módon az indusztriál hatások is inkább a befogadhatóság irányába terelik az anyagot, kissé post-punkos ízt kölcsönözve ezzel a zenefolyamnak. Egyedi, friss zene ez, amit összetevőiben talán lehetne hasonlítgatni más előadókhoz (egy pillanatra még olyanok is beugrottak, mint a francia Hint, vagy a Caspar Brötzmann Massaker), de összességében nézve nem érdemes, mert karaktere, univerzuma, saját akarata van.