A hangarcheológus Soundwalk Collective idén is kollaborált egy jót Patti Smith-szel. További közreműködők voltak: Anoushka Shankar, Charlotte Gainsbourg, Tenzin Choegyal.

 

Az egyik szemem sír, a másik meg üveg. Egyrészt örvendetes, hogy a jó öreg Trükkös végre összehozott egy klassz albumot (az előző kettőnél mindenképpen jobbat), másrészt viszont végtelenül szomorú dolog, hogy ehhez egy személyes tragédia szolgáltatta az alapot. Sajnos a stúdiómunka kezdetén hunyt el hősünk Mazy nevű lánya, amitől nem csoda, hogy Tricky alaposan megborult. A lemezen emellett most is egy Martina-orgánumú hölgy vokalizál, a krakkói Marta Złakowska. Mindezeken túl pár hallgatás után azt javaslom, hogy a Fall to Pieces mindenkitől kapjon egy esélyt a fülelésre.

 

A szeptemberi megjelenések közül ezt vártam a legjobban. Most sem csalódtam: az All Them Witches még csak jó, és kiváló lemezeket adott ki. Ráadásul a sorban hatodikként megjelent Nothing as the Ideal az eddig legjobban sikerült albumuk.

 

Lassan negyedéve ülök ezen az albumon, úgyhogy bőven posztérett egy ideje. Az austini Tia Carrera mostanra már bő két évtizede királyos, Hendrix-féle elszállós gitármunkán és fuzzon alapuló, sok imprót tatalmazó, majdnem csak instrumentális rockzenében utazik. Az albumzáró, közel negyedórás címadó dal igazi gyöngyszeme ennek a stílusnak - de a másik négy szám sem kutya. Kiadta a Small Stone Records.

 

A Lángoló Ajkak sem tétováztak, hanem az ősz érkeztével kiadták következő nagylemezüket. Az American Head Wayne Coyne zenekari főnök szerint "a banda hazafias érzelmeinek megnyilvánulása", ennek ellenére senki se várjon tőlük nemzeti rockot. A banda visszafogta végtelen kísérletező hajlamát, aminek a végeredménye egy frankó neo-pszichó, álompop album lett.

"Houston, minden rendben! Megkaptuk a negyedik Oceans of Slumber albumot!"

Már a második lemezét jelentette meg az azeri, perzsa és orosz géneket magában tudó, teheráni születésű Sevda Alizadeh, aki öt éves kora óta Hollandiában él. 16 évesen elnyert egy sport ösztöndíjat, így lelépett otthonról és bár a kosárválogatottban is helyet kapott, inkább az Abletont tanulmányozgatta. A sportból örökölt fegyelemmel autodidakta módon elkezdett zenét csinálni, Twisted Elegance néven egy saját labelt is alapított, majd 2017-ben ISON címmel jelentetett meg sötét, lelassult, experimenrális poplemezt.

Idei második albumán a Wire öt, nagyrészt a nyolcvanas évek végéről származó régi dalát értelmezte újra, valamint hozzácsapott három, korábban még kiadatlan szerzeményt.

A Melbourne-i Foot zenéje olyan, mintha Jerry Cantrell beszállna a Stone Rosesba, majd a banda egyesítené a szétszívott stoner fuzzt a Seattle sounddal. Jóság.

 

Az A Reality Tour Bowie utolsó, életében megjelent dupla koncertalbuma, amely két és fél órás erős merítéssel szinte teljes keresztmetszetét nyújtja a Thin White Duke négy évtizedes munkásságának.

Már nem emlékszem, hogy ki posztolta ezt az albumot az ősidőkben (valszeg Dani, vagy Sokszám lehetett), ma viszont eszembe jutott, hogy ezer éve nem szedtem elő meghallgatni. A belbecs pedig: IDM/trip hop beat-ekre rápasszított neoklasszikus zenét kap a fülelő a Gangliontól, kevés pszihós feltéttel. Fincsi, mi? 

 

A kimondhatatlan Bâ’a név mögött egy francia feketefém trió rejtőzik, amely idén a második nagylemezét szabadította a világra. Zeneileg néha melankolikus, máshol inkább hangulati elemekkel bűvöl el, és van olyan is, amikor a csillagok között száguldanak a srácok. Ehhez azonban többször kell pörgetni - bár nekem már elsőre megtetszett a muzsikájuk, amikor nyáron rájuk találtam. Bâ’a!

 

Az amigdalát mandula alakú idegsejt-csoportok alkotják az emberi agyban, és elsődleges szerepe van az érzelmi reakciók feldolgozásában, valamint raktározásában. A drezdai Lassú Zöld Dolog tényleg nem a grindcore-ban alkot, hanem sokkal inkább a sivatagi behatásoktól sem mentes rémséges fémzene komponálásából veszi ki a részét. Az Amygdala nálam az eheti évlemeze.

 

Megérkezett a portlandi Moon Duo 2010-es bemutatkozó nagylemezének

három dallal felturbózott kiadása.

 

Marijne van der Vlugt a kilencvenes évek elejétől volt VJ a Music TV Europe-nál: hosszabb ideig ő vezette a szerda este 11 órakor sugárzott Alternative Nationt, illetve - mivel eredetileg modellkedett - az akkori MTV The Pulse with Swatch című divatműsorát, emellett pedig a Salad-ban énekelt és billentyűzött. A négytagú banda az alternatív rock, az indie rock, és a power pop határmezsgyéjén mozgott, és a mai napig négy nagylemezt adott ki. 1997-ben az MTV tematikus, illetve országokra szabott sugárzásainak indulásával véget ért Marijne műsorvezetői karriere; valamint két album után '98-ban a Salad is feloszlott. Az újjáalakulás 2016-ban következett be, és a legutóbbi, tavaly megjelent The Salad Way című nagylemezük kifejezetten jól sikerült. A debütlemez közben negyedszázados lett idén - és továbbra is egy frankó, kilencvenes évekbeli alternatív album.

Nemrég múlt, hogy egy évszázada Léon Theremin feltalálta a nevét megörökítő, az első elektronikus hangszernek tekintett teremint. Ennek örömére a bolognai születésű, Londonban élő, elektronikus zenében utazó Gaudi illusztris szerzőtársakkal karöltve egy egész albumot szentelt a fent nevezett zeneszerszám, és a dub kapcsolatának. A hétvégét úgyis a hőség uralja, így megérett az idő egy kis dubra. Hallga' csak:

 

Az Atomos Ribancviasz megbízható, mint az AC/DC, vagy a Motörhead: kisebb eltérésekkel bár, de ugyanazt a tökös, rákenrós, helyenként virgácsolós sivatagi rockot nyomják, mint a kilencvenes évek közepén. Jóság, szeretem - mert ilyen lemez a Scorpio is.

 

A The All is One-nal megérkezett a 2017-es The Towerrel elkezdett, és a 2019-es The Crucible-lel folytatott trilógia záródarabja. Az album hosszra sem lett gyenge: öt perc híján másfél órás játékidővel rendelkezik.

Ez megint mi már! A forradalmi hangulatú prüntyögés és klattyogás bajnokai: ők a meridiánbratyók,  a szintetizátoros-dobgépes no wave tropicalia örökké-ellenzéki ötösfogata. Egy megbomló korszak zord táncaival támadnak, elcsigázott kántálással erőről, barátságról, osztályharcról, ami alatt szupermárió csárdásozik ayahuascás befolyásoltság alatt egy lidércnyomásos világvége-gálán. Az egész valahogy helytelen, torz, tolakodó, ennyiben is tükrözi a világ jelenlegi állapotát. 

Aranyoroszlán Dániel és népi zenekara fekete bundájú nagymacskákról danászik nekünk.

A Farkasok elhozták nekünk a Gonosz Virágait.

A bravúros fénykép abban a pillanatban készült, amikor a rózsaszín homokú tengerparton a Sydney-i maláj közösség tagjai tapssal és tánccal jelzik a pelikánoknak, hogy nagyon gyorsan húzzanak el el a plázsról. A villámcsődület (alias flash mob) aláfestő zenéje, a pszicho tollakkal is ékeskedő, improvizatív muzsika pedig a kép mögött található meg. FB.

 

Nyugat-Virginiában nyáron sem tétlenkedtek az arcok, így megérkezett az ötödik Brimstone Coven nagylemez is. Csapatni ér!

 

Nyár végére megérkezett az új Blues Pills nagylemez is.

Improvizációs gyakorlatok három norvégra, és hangszerekre.

Ződre vana, ződre vana...ződre vana ződre!

Huszonöt éve augusztus idusán jelent meg a Garbage bemutatkozó albuma.

Azóta csak akkor vagyok boldog, ha zuhog.

Őszintén szólva a faszom már az összes kurva Black Sabbath-feldolgozásba. Azért a Thou nyilván nem csinálja szarul ezt se. A Soundgardennek meg nagyjából csak így lenne értelme, ahogy a Pearl Jamnek is. Az Alice in Chains oké, nagyon. A Shellac- és a Minor Threat-feldolgozás már gesztusként is becsülendő. De van itt még Born Against és Agents of Oblivion is, hátha valakit jobbat érdekel, mint engem. 

 A nemrég kiadott bravúros Nirvana-lemezük itt van.

Új EP-jén a Bátyuska az akupunktúra egyházszakadásra gyakorolt hatásait elemzi.

(pаскол: pártütés, skizma, felosztás, törésvonal, megosztottság)

Meg voltam róla győződve, hogy az Áldozati ajándék egy ütős kísérleti-avantarde bomba. Ehhez képest inkább egy csöndesen beforduló, gitározgatós, csak helyenként vaduló hanganyagot kaptunk kedvenc arcainktól.

 

A kísérletezős-cipőbámulós post-metalban utazó Sannhet egyik fele a karantén alatt összedobott egy nyomasztó, sötét és hideg techno kazit, ami aztán a közepétől már nem is annyira techno, mint inkább industrial és ambient. Ancient Methods-fanok és azok, akik szeretnék, ha a Vatican Shadow kicsit feljebb csavarná a mélyeket, erre tessék.

A kikujuk Kenya legnépesebb etnikai csoportja, a nyelvükön pedig az, hogy "duma", azt jelenti, hogy "sötétség". Minden nap tanulsz valamit. Az pedig csak egy dolog, hogy ennek a kenyai párosnak a zenéje valóban sötét. Nevetségesen súlyos, kompromisszumot nem tűrő, gyilkos szonikus lázadás mindennel szemben, ami szar Kenyában (de főleg Nairobiban). Ha valami kurva nagy ösztönpunk, akkor ez az. Közben meg mit csinálnak már, úgymond zeneileg. Színtiszta pusztítás, zajjal. Egy megállíthatatlan, böszme, brutális gólem, amiben a no wave dekadenciájával olvad egybe a '80-as és '90-es évek földalatti indusztriális zakatolása, a kíméletlen power electronics-jellegű döngölés, a nyers drone-elektronika, az ilyen-olyan szintizgetés és kísérletezgetős prüntyögés-nyenyegés, az ezerrel kelepelő gépdobos noise-punk, a belező grindcore és powerviolence, sőt még a sistergő, maszatos, baszatós techno és a trap is. Közben meg a két haver sikít, krákog, hörög, gurgulázik, vonyít, szaval, ami jön. Annak ellenére, hogy Kenya a helyszín, szerencsére minimálisra szűkített az afrikai dobkör, ha pedig van, akkor a felismerhetetlenségig szét van égetve a picsába. Döbbenetesen meghámoz ez a sátáni hangorkán, ugyanakkor az egész lemezen végigfut egy szinte konstans, fékezhetetlen és gyors transzlüktetés, amitől ez a baszott nagy vágóhidazás kifejezetten hipnotikus élménnyé tud válni. Nem mindennapi, megtisztító és felemelően kiüresítő anyag. 

A Primitive Man a metál neutroncsillaga: nem sok bandát ismerek, amelyet a súly mértékegységének is választhatnánk. Ennek megfelelően az Immersion olyan, mintha a Portal, a Sunn O))) és az Eyehategod kollektív jammeléssel ünnepelné a kapuzárási pánik eljövetelét. Lassú, nagyon lassú jammeléssel.

 

A két banda: a norvég szabad-garázs-jazz-rock-pszichó-punk muzsikát művelő Cato Salsa Experience, és a svéd szabad-garázs-jazz-rock-avant-pszichó-punk The Thing. A legenda pedig egy amcsi szabadon fújó szaxofonos, bizonyos Joe McPhee. Az egylemezes együttműködés végeredménye pedig egy igazi avant jazz/rock mészárlás.

 

Itt a vegántechno egyenesen Bécsből.

Az első bécsi zöldségzenekar (Das Erste Wiener Gemüseorchester) vagy ahogy jobban ismerik, a The Vegetable Orchestra még 1998-ban alakult 10 zenészből, egy szakácsból és egy hangtechnikusból, és kizárólag zöldségekből készített hangszereken nyomják az experimentális konkrét zenét.

A wombatok és dingók földjéről pedig a Temple Nightside hozta el múlt héten a déli félteke halálmetálját. Homokba temetett riffek, több torokból szimultán feltörő krahácsolás, semmiből semmibe tartó sivító szólófoszlányok és tektonikus lemezek egymáshoz súrlódása. Mondani se kell, hogy a Portal nagy hatással volt erre az egész színtérre, de inkább a szétterülő, lélekre települő atmoszférában, semmint a nyakatekert riffelésben.

Az utóbbi 7-8 évben Ausztrália és Új-Zéland váltak az úttörőivé annak az irányzatnak, ami a lehető legiszaposabb, legbarlangibb, leginkább dohos kriptaszagú death metal kialakításán dolgozik. Ahogy az izlandi black metal, ez a színtér is meglehetősen belterjes, tulajdonképpen egy maroknyi ember játszik különböző felállásokban különböző nevek alatt eléggé hasonló, de ettől még nem kevésbé hatásos zenét. Múlt pénteken mindkét országban jelent meg új ilyen anyag, a kiwiknél ez a Vassafor halálig tartó új lemeze. A fémarchívum szerint a szövegek a halálimádatról, ciklikus hadviselésről, galaktikus entrópiáról és a Sátánról szólnak. Úgy legyen.

20 éves lett az életem értelme. 

Nemsokára jön az új Vatican Shadow, de addig is itt van ez a mesteri split, rajta többek között egy új dal Fernow-tól és a Salford Electronicstól, meg egy közös nóta. Erős anyag.   

A Shit and Shine tavaly kiadta az utóbbi évek egyik legnehezebb és leggecibb és legijesztőbb sludge-lemezét, most pedig ugyanez a helyzet. A Goat Yelling Like a Man (micsoda cím) a Doing Drugs, Selling Drugs párdarabja (ahogy a borítóból is kiderül), és nem ismer kíméletet. Anyádba széttorzított, nevetségesen málhás, baszottul monoton, rémisztően belassult, összeomlásig ketaminozott gurgulázó nihilista sátánszara, ahogy amúgy ki kell néznie az ilyesminek. Ez a tisztességes kábós szemét sludge, nem más. Kurvára rosszabb ember leszel tőle, de legalább a zenei ízlésedbe nem köthet bele senki. A címadó dalban egyénként tényleg van kecskekiabálás.