Torontoból szól a doom-alapú, sludge-ot és heavy metalt is magába olvasztó fémzene. Az arcok nem találtak fel semmit, de ha komálod a High On Fire, Trouble, Melvins vonalat, akkor ez is tetszeni fog. Az egyik dalban szaxofont is felhasználtak a súly erősítésére, és értő füleléssel NOLA-hatások is kitűnnek a negyven percnyi hanganyagból.
A svéd Vokonis a Grasping Time után negyedszerre is egy nagyszerű proggerkedő sludge-stoner albumot alkotott meg. Emellett a lemezen Per Wiberg billentyűs (Spiritual Beggars, Kamchatka, Opeth) a vendégként fícsöringölt fazon. Nagyon zsíros.
Négy évvel a lovas nagylemez után megjelent a Jess and the Ancient Ones negyedik korongja. A hozzáállás továbbra is a hetvenes évekből merítő okkult hippisztikus-pszichó ősrock, amiben frankón el lehet merülni.
Surrogás, brunnyogás, távoli vízesések dörmögése, álomban sodrodás, hangfüggöny előtti fetrengés - valami ilyesmi a Nadja idei második nagylemezének közelítő megfogalmazása. Tematikailag az album egyébként az emberi civilizáció és egy idegen faj közti első találkozás nehézségeit artikulálja drone doomba merítve. Májusi révülés aranyat ér.
Nature is healing.
Esőzaj. Lélekinda. Bogárnesz és háborítatlan folyók csobogása.
Sokadszorra.
Erről megfeledkeztem, pedig jó. Elsőre kevésbé tűnt erősnek, némi idő kell neki, de működik.
Egy több mint 40 perces karanténkoncert. Techno-improvizáció szintivarázslattal és loop-kísérlettel, mesteri játék a modulációval, neonszínű transz és örömzenélés az In Ferneaux introspektív csendje uán.
Mint a blog önjelölt ambient felelőse a nagyérdemű figyelmébe ajánlom a messzi Buenos Airesben született Jonas Kopp albumát. A kis Jonas élete akkor változott meg zenei tudatosság szempontjából, amikor gyerekként megismerkedett a Kraftwerk Trans Europe Express című korszakos lemezével. Nem meglepő, hogy ma már Berlinben él a DJ, és alapvetően technoban utazik, de időnként egy-egy lemez erejéig más irányokba is kikacsintgat. És hogy milyen jól teszi ezt, bizonyítja ez a nagyon finom lemez.
Az Anthrax dobos zsenije a tavalyi karantén ideje alatt baráti segítséggel feldolgozott tizennégyet a kedvenc dalai közül. Az eredeti előadók pedig: a U2, Mother Love Bone, Massive Attack, RUN-DMC, Fleetwood Mac, Tom Petty, Iron Maiden, U.K., Billie Eilish, The Beastie Boys, Kiss, P.I.L., Living Color voltak. A zenésztársak neveit megtalálod a trackek neveiben.
A God is an Astronaut január 23-án a dublini Windmill Lane Recording Studioban eljátszotta a teljes, 2005-ös második nagylemezét.
Egy ideje már nem találkoztunk az Acid Mothersszel, ezért a jó idő örömére következzen most tőlük egy tavalyi koncertfelvétel! A két korongnyi hanganyagot 2019 decemberében rögzítették Takamatsuban, producere és keverője pedig Kawabata Makoto volt.
A hetvenes évek zenéibe beleszerelmesedett svédek a The Mammuthus tagjai, de nem csak egyetlen évtizedért lelkesednek az arcok. Dalaik így átmenetet alkotnak a sztónerikus vonásokat mutató, Sabbath/Thin Lizzy-féle heavy rock, és a Mastodon-like progger metál között. Izom és súly tehát jócskán van bennük, amire a gyönyörű keverés még rátesz egy lapáttal. Mondjuk adhattak volna maguknak egy frappánsabb nevet is, mert félő, hogy ezzel el fognak veszni a sok mamutos nevű zenekar között. Tudom, first world problems - inkább húzz fülest, és csapasd max hangerőn!
Nem új sorlemez, hanem egy bő fél órás, a próbatermükben egy menetben rögzített élő felvétel a The Grand Astoria soron következő hanganyaga. Füleld, mint nyúl a bokorban:
A MetalPress jelentette, hogy brit tudósok hosszas keresés után megtalálták a fém-evolúció egyik Black Sabbath és Sleep közti hiányzó láncszemét. A magát Birnam Woodként megnevező társulatra a részletes vizsgálatok elvégzése előtt különleges módon az észak-amerikai Bostonban figyeltek fel először, és a szakértők egyelőre vitatkoznak azon, hogyan kerülhetett az Atlanti-óceán túlsó partjára. Viszont amíg pontot tesznek az ügyre, addig határozottan becsületkasszás füleldoda:
A Montréalban működő Teke Tekére szemfüles olvasónk hívta fel a figyelmet, füleljétek hát a pszichó-surf rockban utazó társulat idei bemutatkozó nagylemezét!
A Moanaa a lengyel földön az utóbbi bő évtizedben gombamód elszaporodott frankó metál bandák közé tartozik. A harmadik nagylemezükön hallható műfajt mindenki ismeri: ha feldobom, hangulati sludge, ha leesik post-metal, de emellett doom-os lassúságokat is tetten érünk a hat szerzeményben. Az énekes nem hörög vagy gurgulázik, hanem a kiabálás és harsogó üvöltés közötti regiszterekben rezgeti hangszálait (a lá Kirk Windstein); a dalok témái a személyes démonokkal való küzdelemről, az ezek során átélt katarzisról, valamint a reménytelenségről és ürességről szólnak. Nem ragozom tovább: a kép mögött negyven percnyi jóság vár minden post-metal rajongóra.
A sorozat utolsó darabja is fülelhető.
Nagyjából be lehet lőni azzal, hogy: Gang of Four, STNNNG, Protomartyr, Happy Mondays, Talking Heads, Joy Division, Parquet Courts. Nagyjából. Ugyanakkor ez így kevés, megtévesztő és igaztalan: ez a kibaszottul mesteri lemez többet érdemel mezei hasonlítgatásoknál, mert több annál, ami eszünkbe jut róla. Fantasztikus az egész, és minden bizonnyal oldalakat lehetne írni róla. Akkora zenélés ez, amekkorára már nagy szükség volt. Átfutni nem lehet, oda kell rá figyelni, mert amúgy mégis mi az isten történik itt, a jó kurva életbe.
Tavalyi pótlás, ami mostanáig kimaradt.
James Fogarty és Anders Kobro zenészek miatt az In the Woods... oldalhajtásának tekinthető Old Forest trio maga a nagybetűs Underground: '98-ban alakultak meg, '99-ben megjelent az első nagylemezük, 2001-ben feloszlottak, majd hat évvel később újrakezdték. A föld alatt azóta is tolják a feketefém szekerét: a tavaly Back Into the Old Forest címen újra kiadott bemutatkozó albumukkal együtt a Mournfall a hetedik korongjuk, és EP-jük is van vagy fél tucat. A mai kora nyárból őszbe forduló időjáráshoz azért hatásos aláfestés a 2001-es, mostanáig kiadatlan Sussex Hell Hound demo négy dalával megtámogatott hanganyag, mert a nyolc új, alapból dallamos fekete szerzemény kiválóan olvasztja magába a Katatoniát idéző többszólamú melódiákat, a gót/post-punk Joy Divisionös fílinget, valamint némi akusztikus témázgatást. A karakteres nóták erejét legjobban az mutatja meg, hogy a lemez erősen hallgattatja magát, emellett pedig könnyen beszippant, hogy belefeledkezz. Hallgatni arany.
A Witchrot a doomból kiindulva egy nagylemeznyi idő alatt a doom-sludge-on keresztül eljut egészen a zajos sludge-ig. A gyönyörű mocsokságok folyamatos zenei átmenete mellett nem ültek fel az okkult kecskenyaló bandák vonatára, szövegeik sokkal inkább elborultnak és morbidnak nevezhetők. A borító jól visszaadja a lényeget: miközben tudod, hogy egy borzalmas képet nézel, képtelen vagy levenni róla a szemed. Két kislemez és egy EP után így kell egy frankó bemutatkozó albumot kiadni.
Tavaly az első és a második hullám idején a Two Minutes to Late Night show szereplőgárdája és vendégzenészei jó néhány esetben biztosították számunkra a kellemes szórakozást, és a karanténbeli zenei felüdülést. Úgyhogy következzenek az alkalmi formációk feldolgozásai, hét felvonásban. Mindegyiket külön csomagoltam, hogy ha valaki csak egy-egy részt szeretne belőle, ne kelljen az egészet lehúznia. Az első részben a White Zombie, a Danzig, Bruce Springsteen, a Guns N'Roses és Ozzy egy-egy dalának átirata hallható, a későbbi fejezeteket pedig a "Tovább" gomb után találjátok meg.
Christian Savill szerelemgyereke. Nem Slowdive, nem Monster Movie, de épp olyan jó. Őszinte, szép-szomorú shogegaze és dreampop dalcsokor, amit Savill jellegzetes gitárja és éneke önmagában értékké tesz. Bármeddig elhallgatnám a tagot, de azért meg kell említeni, hogy itt van még Steve Clarke (The Soft Cavalry), Ryan Graveface (The Casket Girls) és Matt Duckworth (The Flaming Lips) is. Ja, és Rachel kibaszott Goswell is énekel a lemez néhány dalában. A Destroy Us pedig az a szám, amit nem lehet elégszer meghallgatni.
Vers mindenkinek: Steve saját műveit szavalja el.
A Stöner új formáció, melynek Brant Björk, Nick Oiveri és Ryan Güt dobos a tagjai. A power trio zenéje pedig - nem túl meglepő módon - blues-os sivatagi rockban testesül meg.
Szépség, lassúság, merengés - Steve Von Till ismét gondoskodik róla, hogy egyetlen hallgatói szív sem maradjon megszakadatlanul. Mozgókép nélküli csillagba révedő filmzenés dalok, szűk negyven percben.
Lassan 20 éve már, hogy végleg bezárt a Karóva Tejbár. A Moloko 2002-es Statues című lemeze minden eddigi készülékemen ott volt mint a túlélőcsomagom egyik legfontosabb eleme. 2003-ban még volt szerencsém elkapni őket a Szigeten, Róisín Murphy énekesnő már akkor is lenyűgöző volt.
Mark Brydonról - alias DJ Plankton - nem sokat hallottunk azóta, míg nem annyira titkos szerelmünk, Mörfi Rózsa kisasszony nem nyugszik. Tavaly októberben jelentkezett új lemezzel, amitől beindultak a lábak, amit most újraértelmezett az öreg angol underground techno legenda, Richard Barratt a.k.a. Crooked Man.
Remixalbum kevesebb bugival. Épp ma jelenik meg hivatalosan.
Ha minden igaz, két és fél hét tél és ősz után most pár napig nyár lesz. Úgyhogy hávájbugi, száncsádízsdé, napszemüveg! Meg egy kis Jupiter & Okwess, mert az aztán az igazi élvezet.
A Coldun a hetvenes évek rockjának ízeivel injektálja be a proggeres és post-metalos súlyt, valamint az alfa-állapotba ringató doomközeli rezgéseket. Az orgonával, szaxofonnal és persze gitárral felvezetett nagyívű dallamok messzire utaztatnak, ám bárminemű zaklatás nélkül. A homogén hangulatú ötven perces lemez középtempós dalokból épül fel, melyek könnyen újrahallgattatják magukat. Persze lesz, akinek pont emiatt lesz unalmas.
Ez most nem 3 órás, ez most csak egy 52 perces dal.
Mármint "dal".
