Meglepetés Ulver album, ami főhajtás John Carpenter eredeti, '78-as Halloweenje előtt. Annyira azért nem ismerem a soundtrackjét, hogy eldöntsem, hogy a Scary Muzak csak "inspired by", vagy konkrét tételeket emeltek át belőle, és formáltak a saját képükre. Valaki hozzáértő úgyis megmondja majd jól. A keverés Carpenter Brut kezét dícséri.
Fantasztikusan dögös disznó beatek, életigenlés, rave és vigyor és megállíthatatlanság. Óriási.
A svéd Lucifer negyedik albuma első bekkre az eddigi legjobb munkájuk.
Mindenki tudja, hogy jönnek, úgyhogy november 20-án az V. Desszert Fesztre elgyere!
Valahol a C-oldalnál jártunk a lemezen, amikor azt mondta a feleségem, "van ezekben a norvégokban valami tisztelet az egész iránt". És tényleg.
Egy átlag mainstream előadó a fél karját odaadná, hogy olyan lemezeket tudjon kidobni, mint amit Röyksoppék most csak B-oldalakból előtúrtak, konkrétan egy fiókból. Okosan felépített popdalok, hol ambienttel, hol veretős elektronikával nyakon öntve, némelyik már rádiós listára is felférne, de végig önazonos, és elég északi.
Négy és fél évvel az Emperor of Sand után. (Figyeldoda, FLAC!)
Hat bónusz dallal. Csak most, csak nektek.
Kenya durvul.
Baszomadta nyers és dögös és kábós zajdara a diszkós Sátán túrós előbőre alól kikuruttyolva.
Amúgy nevetségesen zenei.
Minden kiadványa ingyen van, de svájci frankban kellene értük fizetni.
Szép estét, gennyládák, hámlasszátok szarrá a csúnya fejeteket.
Öt év után lépnek szintet a kanadai zsiványok. Filmzenei bemozdulások vonósokkal, Arthur Verocai a fél lemezen mint brazilzenei élő legenda, de Laraaji sem a Borároson szokott játszani. Határozottan évlemezszagú.
Révülésbe torkolló motorikus elszállások, és a harmadik szem instrumentális ingerlése vezethet el a belső univerzum felfedezéséhez az Electric Orange muzsikája segítségével. A három évtizede alkotó banda ismét egy nagyszerű korongot adott ki, aki pedig barátja a krautrocknak és a pszichedeliának, annál bizonyosan sokat fog a Psy-Bient a lejátszóban pörögni. Korábbanok.
Kurt Elling jazzben és funkban alkotó dalszező és énekes, aki a Kurt Elling Quartetből lehet ismerős. A SuperBlue hanganyaga a pandémia lezárási periódusa alatt született, mikor is Corey Fonville dobossal és a billentyűs-basszista DJ Harrisonnal (mindketten: Butcher Brown) egymásnak küldözgették az ötleteket és a dalkezdeményeket. Ennek ellenére a SuperBlue nem egy deprimált album, hanem egy lazán megszólaló, beat poetryt és dalos részeket váltogató grúvos jazz- és (neo)soul-inspirált funk korong lett. A hetvenes évek hatását persze nem tagadhatná le - aki komálja Donny Hathaway és Stevie Wonder ekkortájt született albumait, annak ez a nagylemez is begyere lesz.
Liz Harris visszatért. Végre.
Le lett már itt írva párszor, hogy miért egetrengető zenekar a The Gluts. Senki nem csinálja ezt, csak ők. Épp ezért basz fel, hogy alig beszélnek róluk. A kurva életbe, komolyan, hát mit csinálnak már megint. Ilyen masszívan, nyersen, pszichotikusan, ösztönösen és ésszel ki tudja még úgy összemosni a nehéz zajrockot, a grunge-ot, a post-punkot és a málhás pszichedeliát, hogy az ne csak valami szar crossover pöcsség legyen, hanem valami igazán eredeti, szédítő tagló. Mindegyik lemezüknél azt érzem, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, de ezek szerint lehet. Ez a lemez hatalmas.
Korunk egyik legnagyszerűbb zenekara megint maradnadót alkotott.
A Grizzlor már rég az alapműveltség része. Aki nem ismeri őket, az szedje már össze magát. Ez amúgy megint egy tőröl metszett Grizzlor-lemez lett, ilyen szögletes, szemetes, szaggatott riffeket csak ők pengetnek ekkora csontig hatoló tonnás húgyszaggal.
A manchesteri-berlini The Underground Youth zenéje olyan, mintha Nick Cave a következő heti koncertre készülődve a tükör előtt pszichedelikus folkot és gótikus country bluest játszana erősen akusztikus formában. A banda a tizedik, Falling című lemezével hazánkban is fellép 2021. október 28-án, a Robotban.
A Cherubs nyilván nem tud hibázni.
Pár dal, két verzióban. Egyik jobban toszik a másiknál.
Annyire retekmód hangosan kell baszni neki, amennyire csak képes vagy ilyesmire.
Harminchat dal önátirata akusztikus verzióba két és fél órában,
a Boristól egészen a Civilised Wormig - és egy-két idegen feldolgozást is találsz köztük.
Óvatosan, mert még forró! Az előbb vettem ki a sütőből.
A kanadai Lords of the Opium Church zenéje olyan, mintha keresztezték volna egymással a korai Red Fanget az Alabama Thunderpussyval. Vagy röviden: sztóner rákenró, amibe belecsempésztek egy kis hetvenes évekbeli hard rockot is. A szürke októberi időben ez az, ami magához téríti a zenerajongót. Azonnali füleldoda:
A mexikói Electric Cult azt a zenét játssza, amiért anno mindannyian megszerettük az Electric Wizardot - és amit mindenki visszasír, ha eszébe jut a brit banda. Zsíros riffekbe csomagolt undokságok rövid 25 percben, amit stoner doomnak, sludge doomnak, vagy egyszerűen csak stoner metalnak cimkézhetünk. Vegyétek vigyétek, mátkapár!
Ez itt a kanadai Dishpit első lemeze, márciusban jelent meg, azóta halogatom ezt a bejegyzést. Megvettem, és nem voltam biztos benne, hogy méltók vagytok rá. Bocs. Elgyengültem, szóval íme. Olyan, mintha a Breeders, a Pixies, a Come, a Nirvana és a Shellac együtt menetelne a nők jogaiért. Apropó Shellac, a lemez lenyűgöző hangzásáért Steve Albini felel. Szellős, de mégis húzós, puffogó-slattyogó, hullámzó-lüktető, szemetes, nyers grunge-utóérzés, némi zajrockkal és vastag riot grrrl felhangokkal. Mintha a kibaszott '90-es évekből bömbölne, de mégsem. Elképesztő gitártémák, melankolikus és megüvöltő csajvokál, szögletes dobolás, dörgő basszus, kurva nagy őnmegvalósítás, emlékezetes dallamok, fantasztikus dalok (némelyik lehetne sláger is), cinizmus és szarkazmus és punk és őszinteség. Lenyűgöző munka, ami ha 30 évvel ezelőtt jelenik meg, akkor már szobra lenne.
Az év egyik legnagyobb büntetése. Ezekkel a tagokkal mondjuk más nagyon nem is lehetne: Kevin Martin őszentsége (The Bug) és Goh Nakada (Gorgonn) indusztriális dub-techno duója, valamint ugye a mindenható Justin Broadrick. Csontok aprózódása lassított felvételen. Épületek dőlnek össze. Halántékok rezegnek, sűrűsödik a vér, gerincvelő porzik szét az ujjaid között. Éjsötét klubok verejtéktől ragadós táncparkettjén rugdosod odébb a szarrá roncsolt holtesteket. A lemez felénél illene szünetet tartani, mert ezt átlagember nem bírja elhordozni a vállán. Zseniális, maradandó, örök és egy percig nem ismer kíméletet.
Akinek nincs meg a G36 korábbi két anyaga, az most talán örül:
Régen volt feketeség, így következzen egy bajor banda. A Groza nagyjából tök ismeretlen előadó, és biztos, hogy ezerszer meghallgaták az Mgła lemezeit. Egy kritika úgy fogalmazott, hogy "a Groza az átlagember Mgła-ja, ami ugyanazokat a zenei paneleket variálja, mint a lengyel banda, csak rövidebb és ütősebb változatban". Egyszóval: a The Redemptive End dallamos feketefémet hordoz magában, nagyjából negyven percnyi hosszan.
Sabbathista stoner doom, megtolva némi fuzzal, és az egész pszichedelizálva - röviden ennyi a Moon Coven muzsikájának lényege. Már látom is, hogy a tükör előtt mindenki tetőtől talpig feketébe öltözve a lassú fejhimbálást csapatja.
A Grief Collectort korábbi Candlemass- és Solitude Aeternus-tagok alapították, ennek megfelelően mindenki vágja, hogy a banda a doomszter ligában játszik. A dalokból kiérzek egy kis Alice In Chainst is, ami pláne nem baj. A veszteségekről és bánatról szóló dalokkal teli En Delirium az idei doom albumok egyik nagyszerű darabja. Csekira:
Leoxidálja az élő szövetet a buratinodról ez a lemez. Car Bomb cracken. Ingyen.
Vigyázat! Hangos!
Kijött az új Ministry, három nappal később végre leállt a Facebook. Véletlen?
A Drott Arve Isdal (Enslaved), Ivar Thormodsæter (Ulver) és Matias Monsen bergeni lakosok közös zenei projektje. A tíz szerzeményből álló nagylemezen könnyedén proggerkedő, hangulatában melankolikus rockzene hallható, a dalok emellett őrzik az újra rátalálás frissességét. Nagy jóság.
Selymes, sötét, puha bársonyként borul rá az életteredre a holland duó negyedik noir-jazz gyászmenete, amit újfent bűn nappal hallgatni.
Tirzah első lemeze úgy volt zseniális, ahogy.
A második lemeze pedig úgy zseniális, ahogy.
Töltsön el ön is egy kellemes húsz percet a lángoló jelenések kertjében. Gyalu és gyémánt.
Már a Way Station sem az a Pop. 1280 volt, ami régen, ez pedig végképp nem az. Valamiféle indusztriális-szintis, '80-as évekbe menekülő post-punk és darkwave és electropop és coldwave és ilyesmi hatásokat halmozó cucc, ami többnyire egész faszán működik, annak ellenére, hogy senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez bármilyen szinten érdekes.
