Második nagylemezével jelentkezett nemrég a román Dordeduh, és a Har jó eséllyel rajta lesz a nem létező év végi listámon. A négyesfogat három tagja a Negura Bungetből ismerős, de ez a banda az avantgarde oldala felől műveli meg a feketefémet, emellett pedig folkos és darkos pillanatok is részei a közel egyórás hanganyagnak. Énekügyileg dallamoskodás és a hörgés a jellemző, de a misztikus hangulatú Vraci de Nordban egy tubát is megszólaltatnak. A sötét hangulatú zenék kedvelőinek bejövős lesz.
A hetedik Garbage nagylemez sokkal jobban sikerült az előző kettőnél. Azok pár hallgatás után nálam könnyedén feledésbe merültek. A második korongon pedig nyolc plusz dal fülelhető.
Négyszámos kollaboráció korunk egyik legfonkibb póvertriójától, a vokáloknál ezúttal Leon Bridges, aki szintén elég fonki. Húsz fok feletti napi középhőmérséklethez ajánlott.
A Chills a nagyszerű korai kiadványaival teljesen megérdemelten vált a Flying Nun Records által intézményesített új-zélandi indie gitárpop egyik legismertebb bandájává, és későbbi, immár nemzetközi kiadóknál megjelentetett lemezeiken még tovább finomítgatták ezeket a már amúgy is ábrándozós, de mégis csilingelős és játékos szerzeményeket. Aztán viszonylag hosszú kihagyás után az előző évtizedben többször is jelentkeztek új anyaggal, majd idén újra kiadták két korai albumukat, ezt követően pedig átnyújtották nekünk ezt a vadiúj dalcsokrot. Érett, bármikor tök szívesen meghallgatható zene ez, bárcsak inkább ilyenek potyognának le az indie listákról az emberek lejátszójára.
Szóval. A Part Chimp minden idők egyik legjobb zenekara. Nélkülük ez a blog sem lenne annyira olyan, amilyen. Én legalábbis biztos, hogy nem. Mérföldekről fel lehet ismerni azt a tömör, vastag, nehéz, feszes, hipnotikus-pszichotikus, rohadtul lényegre törő és mégis elképesztően kreatív sludge-rock és noise-rock és mifasz-rock riffeldét, ami igazából a tisztességes keményzene kibaszott csimborasszója. Túl sok évvel legutóbbi elképesztő megmenésük után pedig itt van a mindenható Drool, aminek olyan a nyitódala, hogy azt hónapok óta napi szinten hallgattam tucatszámra. Az egész lemez elképesztő, a felénél nem tudsz már egyenesen ülni, úgy tehénkedik rád. Így kell megszólalni. Csak tátod a szád, hogy a kurva anyjukat, mit művelnek. Közben meg alapvetően szar sem ismeri őket, ami nincs rendjén.
A vapor- (és holdjaiként keringő egyéb -wave-ek, úgymint synth-, dream-, stb.) egyik fő kunsztja egy olyan hangulatvilág, ahol a nosztalgia tárgya egy sosemvolt múltba, haladó szinten egy sosemvolt jövőbe vágyakozik.
Hello Meteor ennek a világnak az egyik legkurrensebb alkotója, az Oahu GP pedig egy fiktív Hawaii-i autóverseny fiktív videójátékának zenéje. A koncepció falon túlra lett tolva: pár hete még lehetett kapni a versenyre szóló belépőket, passokat, de még Hot Wheels-kisautókat is! A zene pedig annyira hiteles, hogy hallgatása közben 256-színűre vált a kijelző.
Jason Köhnen, Dimitry El Demerdashi és Horváth Martina újra együtt, a Temple és a Karma után most egy élő improvizációval löknek mitikus labirintusokba. Sötét elektronika, drone, folklór ihlette hipnotikus témák lassú folyamai mossák át a fejeket az ambient és a doom csodálatos senkiföldjén.
Billy F. Gibbons fél évszázada a ZZ Topban gyűri a hathúrost. Harmadik szólólemezét Matt Sorum dobossal és Austin Hanks basszerrel készítette el, miután bevackolták magukat a sivatag mélyére. A tizenegy új dalt és egy feldolgozást tartalmazó korongon sivatagi porban fogant blues rock és boogie hallható, texasi-déli ízekkel megvadítva. Az idei első, nyári hőhullámok idejére való fülelnivalót meghozta a június.
Shoegaze, pszichedelia, drone doom és hangulati sludge szubzsánerekből épül fel a francia Year of No Light új albuma, amely banda a 2013-as Tocsin óta nem nagyon adott magáról életjeleket. Az elhúzódó alkotási folyamat végét viszont megérte kivárni, mert a Consolamentum übereli az eddigi legjobb albumaikat (Nord 2006, Ausserwelt 2010). Csapatás van, testvéreim.
Húszhuszas feldolgozásőrület Inter Armáéktól. Decens válogatás, ahol békében megfér egymás mellett a Hüsker Dü, a Venom, és Prince. A cserkó a habostortán a dögönyözős blastbeatbe forduló Neil Young-átirat, amire az öreg is biztosan csettintene.
Most vagy az van, hogy mindenki szerint állati jó, és akkor itt van a helye. Vagy most az van, hogy mindenki szerint ganajtúró fostartály, és akkor pláne itt van a helye.
A sludge/doom karaj hullámain utaztatja hallgatóit a Sydney-i Amammoth. Ha egy Sabbath, Candlemass és Melvins által inspirált bemutatkozó albumra vágysz, akkor meg is találtad. Nagyon jóság.
Az őrült tavalyi év is kitermelt csodákat, amik így-úgy, de lemaradtak a blogról; a Soft Kill 2020-as sorlemeze is ilyen. A legutóbbi, riffközpontúbb Savior után a Dead Kids...-ben több a darkwave és a shoegaze, ami viszont maradt, az a melankólia és a fasza dalok. Érdemes időt adni neki, ránő az emberre.
Három éve fedeztem fel a minimalista post-jazz / jazzbient londoni zsenijeit, a Portico Quartetet, nem sokkal azelőtt, hogy ellátogattak volna a MüPába koncertezni.
A pandémia inspirálta Terrain lemez egy háromrészes szvit az amerikai minimalizmus és az ambient zenei hagyományaira építve, ezúttal dominánsabb hangdrum hangzással. Elmondásuk szerint a dalszerzés és felvétel inkább filmkészítésnek tűnt, mint zenélésnek, ellentmondásos, változó jelek, finom feszültségek és többszörös narratívák bricolázsának, referenciapontként Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjét emlegetik.
A brit Double Trouble egyetlen, 1990-ben megjelent méltán kultikus nagylemeze nem csak a viszonylag rövid életű hip-house színtér, hanem úgy általában a világegyetem legjobb lemeze.
Ez a tokiói hölgy varázslatos. Elégikus, hipnotikus, letisztult, egyszerű és gyönyörű, finoman pszichedelikus kontemplatív hálószoba-gitározgatásában tombol az őszinteség, az egyén, és valami különös, folklórral vegyes misztikum. Pengetései jó helyekre visznek, éneke a szívedet öleli, közben meg kitágul a tér, lelassul az idő, nagyokat érzel és mélyülsz, gyarapodsz. Mesteri életmű, aminek az idei Hanazono az egyik legszebb csúcsa.
Aki ismeri őket, az tudja, hogy mire számíthat. Aki nem, az is. Mármint, mi ez a cím, meg ugye a borító. Felfoghatatlan súlyú monoton és felbaszott és erőszakos doom tagló azoknak, akik szeretik mondjuk a Primitive Mant, meg úgy általában a lóbaszó, lassú riffmonolitokat. Négy mérföldes szerzemény, de mintha egy lenne, ami jó. Meghallgatod, aztán ragasztasz egy sebtapaszt a lelkedre és soha többet nem mosolyogsz.
Guillaume Cazalet, a Neptunian Maximalismból. Erősítőbe dugott szitár és kemény, sötéten hullámzó, hipnotikus drone szól 40 percen keresztül. Amolyan poszt-indusztriális, rituális és pszichedelikus, doom-jellegű sátáni világtemetés. Úgy szól, hogy rá lehet könyökölni. Durva, nyers, nem igenli az életet, de mégis organikus, ösztönös, száll és visz magával magasokba és mélyekbe. Ijesztő, gyönyörű, lenyűgöző. Mintha a Phurpa, a Dead Can Dance és a Sunn O))) egy szőnyegbombázott metropolis izzó romjain dervistáncot járva legyezné a hülye arcodba a megtisztító fehérzsálya-füstöt.
Az Algiers fele a zseniális Nun Gun. A Nun Gun fele a Dead Meat. Tehát egy ember, Ryan Mahan. Nem egyszerű körbelőni, hogy mit csinál, de ettől még kurva jó, vagy ettől kurva jó. Kemény, málhás, feszes, súlyos ütemek, tördeltség és tonnás zaj, horrorzeneszerű szintitémák szétpusztítva, kísérletezés döggel és menőn. Sok-sok felidézett műfaj a műfajtalanság jegyében, színtiszta önmegvalósítás, teljesen egyéni cucc, amit szótlanul burkol be az Algiers és a Nun Gun lemezeiről ismerős antikapitalizmus, antikolonializmus és antifasizmus kellemes szaga. Fantasztikus zene.
Brazilia két kitűnő zenekarának két kitűnő embere, egy lemezen. Paula Rebellato a Raktából és Douglas Leal a Deafkidsből spirituális-rituális utazásra hív. Mindenféle szirszar, soha nem hallott tradicionális hangszer, elektronikus zaj és manipuláció, dörgedelem és kántálás és nyenyerészés a homlokod közepéből előbújó léleksikló szuggesztív tekintetének megvilágosító fényében. Katartikus és rémisztő, embertelenül kemény introspektív tagló, ami után egy darabig szedegeted majd a tudatod széthullott szilánkjait.
Meditatív-hipnotikus elektro-akusztikus kísérleti-pszichedelikus ambient-hangfolyam, aminek mélységesen tudattágító, transzcendenst vastagon közelítő transzformatív erejét valószínűleg csak további kötőjeles szókapcsolatokkal lehetne leírni. Fülhallgató, masszív hangerő, fekvés, sötét, kuss. Amikor már nem érzed tőle a tested, akkor se rettenj, csak menj vele és a végén köszönd meg.
Berlin lenyűgöző techno-nagyasszonya tavaly kiadott egy óriási lemezt, ami idén is baszik. A fergeteges Alientronichoz képest kevésbé lesújtó, érzékenyebb, pszichedelikusabb és a maga módján szebb, de mindez nem jelent sok mindent. Ugyanúgy le fogja szakítani a fejed, mert az a kreatív erő és energia és érzékenység, ami ebből a nőből árad, az adott.
Scott Morgan minden egyes lemezével felülmúlja ömagát. Nincsenek szavak arra, hogy a Clara mennyire kibaszottul gyönyörű, mennyire egyben van, mennyire tudatos és mennyire mély. Amúgy valami 22 tagú magyar zenekar 3 perces kompozíciója alapján készült, de őszintén szólva tökre leszarom. Ennek az információnak a hiányában is rommá szedte a fejem egymás után vagy ötször, szóval. Csodálatos az egész, simán az év egyik legszebb ambient-remeke.
Három évvel az ION után ismét világzúzó és agyreccsentő albummal jelentkezett az aussie Portal. Az előző nagylemeznél leírt élményt az új korong is adja, úgyhogy lásd ott.
Odin nyolclábú lova ismét vágtat, és az Eventide változatosabbra, egyúttal élvezhetőbbre sikerült, mint a négy évvel ezelőtti Skadi. A hat szerzemény a doom területéről átmerészkedik a stoner-doom, illetve az atmoszférikus black(ened) metál mezejére is, de a coloradoi banda mindezt jó arányérzékkel, és remek dalszerzői vénával teszi, így bátran nevezhetjük új albumukat eddigi legjobb munkájuknak. Jó lemezekből szerencsére idén sincs hiány, úgyhogy ezerrel füleldoda!
Hihetetlenül izmos hard rock sztónerikus áthallásokkal Svédből, egy brutál jó hangú énekesnővel, Johanna Lundberggel. A tagság korábban olyan bandák sorait erősítette, mint Vintersorg, The Spacious Mind, Otyg. Mattias "Matte" Marklund gitáros ujjai alatt füstölnek a szólók - per pillanat ez a májusi évlemeze.
Két évvel az Aion Tetra után megjelent a Bretus új nagylemeze, ami legalább olyan jól sikerült, mint közvetlen elődje. Most is kiváló, zsíros riffekben úszó lovecrafti hangulatú okkult nótákkal pakolták meg a korongot, így a végeredmény egy még nem létező horrorfilm doom soundtrackje lett. A talján metál jobban teljesít.
Házi szerzőket nem állítja meg az utóbbi évekhez képest szokatlanul hideg tavaszi idő sem, és ő csak alkot rendületlenül. Legújabb dalai már az ismert boltokban kaphatók, emellett persze a Bandcampen is fülelhetők. A három szám hallatán bizton állítható, hogy az elektromos űrfunk a jövő zenéje - szó szerint és képletesen is. Korábban.
A stíluskavalkádban és zenei fúzióban remekelő Sons of Kemet negyedszerre is izgalmasat alkotott. Ezek az arcok tényleg elnyomnak bármit, ami az eszükbe jut. BC.
Nyolc éve találkoztunk először a Methadone Skiesszal, és a banda azóta sem pihent: a bemutatkozó Enter the Void óta szorgalmasan adtak ki nagylemezeket, a Retrofuture Caveman már az ötödik a sorban. Dalszerzésben egyre jobbak lettek, és stílusuk is finomodott az eltelt egy évtizedben. A nagyívű szerzemények továbbra is kellemesen utaztatnak a Tejút határáig és vissza.
A 2005 és 2009 között létezett és alkotott brightoni Fall of Efrafa most megjelentette bemutatkozó nagylemezét, megspékelve az utolsó élő fellépésük anyagával.
