Görögországban nemcsak hőség, régi épületek romjai, hanem frankó együttesek is megtalálhatók. Ezek közül most az athéni Slough of Despair következik a sorban, amelyben három úriember nyomatja a belassult halálmötált. Ijesztő hangulat, görcsbe rándító lassúság, torokmetszett gurgulahegyek: ez a lényege a tavalyi bemutatkozó albumuknak.
Talán az eddigi legjobb lemezük. Ami mondjuk nem jelent semmit. Rohadtul remélem, hogy sokaknak nem újdonság, mert röviden és tömören nehéz megfogalmazni, hogy mégis mit csinálnak ezek hárman. A megúszós verzió az, hogy olyan, mintha az újhullámos Young Widows, az újhullámos My Disco, a kísérletező Radiohead és bármilyen szabadon behelyettesíthető nehéz zajrock-legenda gyászhimnuszokat üvöltő, depressziós és paranoiás szerelemgyereke lenne. De ez nem fair így, mert amúgy a fentiek ellenére mégis saját hangjuk van, ami ráadásul kegyetlenül kúr. Komolyan, ha basszusgitár lehetnék, itt lennék az. Szóval, egyfajta punkkal kacérkodó súlyos art-rock, vagy mi a májam. Meghallgatod, azt kész. Tetszeni fog. Kurva jó zenekar (a Disappears romjaiból), és egy ideje megállíthatatlanok. Élőben akarom látni őket.
A korábbiak:
Michael Andresen egy észbontó és kifejezetten meghatározó trance lemez és két szintén fontos, csodálatosan míves chillbient (vagy mi a töcs) mestermű után tartott egy komolyabb szünetet. Aztán most, 17 kibaszott évvel a HigherGrounds után megjelent az új lemeze. Ilyen magas szinten ezt csak a Carbon Based Lifeforms csinálja, akik természetesen Andresen haverjai. Lenyűgöző életmű folytatódott, lenyűgözően. Puha, légies, lassúzik az asztráltesteddel, kiröpít a selymes kozmosz legszebb szegleteibe, közben meg csak nézed a szemhéjad belsejét és cseszettül el vagy folyva ezektől a nevetségesen kimunkált hangképektől és dallamoktól és attól a meleg, szerető, építő vibrálástól, ami amúgy maga a Healer.
Itt meg a többi:
A sötét ambient mindeható pópája és a svéd pacsirta gyönyörű, súlyos, mély és maradandó rituáléja.
Tamás szeret titeket.
A legutóbbi lemezénél is dühösebb. Igazából az a szó, hogy "dühös", lófaszt sem jelent az itt hallható dolgok tükrében. Nem sok szaros metálzenekar tud ilyen artikuláltan és szarásig ijesztő módon haragudni. Az, hogy "haragudni" , szintén erőtlenül hangzik. Ashanti Mutinta egyszerűen más szint. A sátán ezerfokon izzó vére tombol minden izomból odabaszott szótagjában. Félelmetes.
Ben Chasny körbegitározza a végtelen belső űr legszebb és legótvarabb szegleteit. A 20. lemezük. Igazából azt csinálnak, amit akarnak, jó lesz. Türelem, odafigyelés, nyitottság. Egyben kell hallgatni, nem egyszerű, de meghálálja.
Mekkora lemez lett ez már.
Az van, hogy egy ideje a faszom a kortárs post-punkba. Erre jött ez a lemez. Óriási. Olyan, mintha 45 évvel ezelőtt jelent volna meg. Nincs megúszós "sötét" szintizés, nincs steril hangzás, nincs apokaliptikus póz. Ezeket a fergetegesen megírt dalokat az élesen nyekergő, szenvedő, visszafogott gitármunka, a zakatoló-slattyogó-puffogó dob, a kitűnő ének, a társadalmi és mentálhigiénés defektek mélyére ásó dalszövegek, de főként a világrengető, szentséges basszus-dallamok viszik. Elvétve van valami fúvós is. Tiszta, kitalált, céltudatos, elhivatott, szenvedélyes, mély és izgalmas lemez, amit ritkítja a párját.
Alon Brilant nem sieti el, a 2009-es Inside után 12 évvel elő is jött második nagylemezével, ami tökéletes aláfestőzenéje ennek a kibekúrt pokolnak, ami most az időjárás. Forró nyár, forró trance. Amúgy rohadtul megcsinálta, tele van itt minden élettel, gondolattal, érzelemmel, a végtelenül dögös veretés mögött méretes agy és kreativitás és dicsőséges zeneiség van. Mozog az egész, mozogsz te is, a homlokodig tágult pupilláid együtt rezegnek az univerzummal, boldog vagy és lüktetsz és pulzálsz és mindenkit meg akarsz simogatni. Nem véletlenül az Iboga adta ki.
Messzemenőkig fenséges bemutatkozás, ami annyira nem is bemutatkozás: a Canal Irrealban Sin Orden és Los Crudos tagok üvöltik meg vastag haraggal a fejeket. Üvöltés alatt nyilván Martin Sorrondeguy felbaszott gyilkos kiabálását kell érteni. Ugyanakkor a mesteri, kimunkált, eszelősen sodró és nyilván retekmód sötét lemez dalait a gitár viszi a hátán: mintha egy síkideg és dühös Greg Sage pengetne itt fantasztikusan fülbemászó, kemény, himnikus és hipnotikus dallamokat. De a Naked Raygun is eszedbe juthat, végül is Chicagóból szólnak, csak hát többnyire spanyolul. Szerelmes vagyok ebbe az egészbe, annyira baszottul ritka manapság az ilyesmi.
Manni Dee második lemezétől kórházba kerülsz, nyílt töréssel, agyrázkódással. A veséd valahol leverve hever, nem találják a helyszínelők. Az izmaid elsorvadnak a kegyetlen, világtemető, brutális tonnák alatt. Böszme, szemét, rohadék, agresszív, disztópia-techno, ahogy azt ő kurvára tudja. Szarrá tapossa a nyomorult arcod, nem törődik az érzéseiddel, a kifinomult ízléseddel meg végképp.
Hazafelé döntöttem el, hogy posztolni fogom ezt az albumot. Pont nem a nosztalgiafaktor miatt: úgy gondolom, hogy az "Egyesült Helloween" önnön érdekessége okán alapból megérdemli, hogy helyet kapjon itt. Emellett bármiféle elvárás nélkül odafülelve első bekkre is tetszik a dalok fele, egy másik negyede úgy-ahogy tetszik, a maradék negyed pedig inkább felejtős - pl. a bónusz dalok előtti tizenkét perces albumzáró Skyfallt nyugodtan kukázhatták volna (a másik ilyen kapásból elhagyható nóta a Robot King a maga fölösleges hét percével). Aki sosem kedvelte őket, az úgyis továbblapoz, aki pedig anno komálta a Hansen-Kiske korszakot, az úgyis ad nekik egy esélyt. Én egyelőre az utóbbi halmazba tartozom.
Újabb, a tavalyi szórásból kimaradt nagylemez.
Egy bemutatkozó lemezen legyenek frankón megírt dalok, legyen legalább ugyanennyire jól megszerkesztve, és az sem baj, ha a hangzása húz, mint az éhes bivaly hazafelé menet. A londoni Urne első albuma pont ilyenre sikeredett, maga a zene pedig olyan nagy példaképek hatásait mutatja, mint a Mastodon, a Metallica, vagy a Gojira. A borító üzenete szerint pedig hőség idején is fogyasztható. Jó étvágyat hozzá!
Ismét egy egyszemélyes projekt következik, ismét a sludge/post-metal és black metal keverése a zenei alap, ismét jóság. A mindent egyedül intéző úriembert Andrew Arnoldnak hívják, és az ohioi Columbusban lakik, az An Offering pedig becsületkasszás a Bandcampen. FB.
Az a problémám az újkori Pestilence albumokkal a Resurrection Macabre-tól kezdve egészen a Hadeonig, hogy olyan tufa, bármiféle invenciót nélkülöző egy kaptafa a fülemben mindegyik. Ettől még nem rosszak, csak ha őket akarom hallani, akkor az első négy korongot dobom be a lejátszómba. A banda jelenlegi inkarnációjában korábbi/jelenlegi God Dethroned-, Dew-Scented-, és Bleeding Gods-tagok csatlakoztak Mameli mesterhez (aki, mondanom sem kell, most is nagyokat szólózik). Az új lemez sacc/kábé a háromnegyedéig a Testimony hangulatait idézte fel bennem, és csak az utolsó három-négy dal volt "sima" halálmötál. De a FB-csoportbeli kommentekből hamarosan kiderül, hogy ti mit gondoltok róla.
Egy kis black, egy kis heavy/doom, egy kis Sabbathizmus, vagyis túl sok minden nem változott a Darkthrone zenei képletében a két évvel ezelőtti Old Starhoz képest. Mert a nyár is lehet mocskos és fekete - de ezt már Danzig is megénekelte kis híján harminc éve.
Búcsúzzunk a szaharai hőségtől az idén húsz éves első Seeed nagylemezzel! A teuton dub-reggae harcosok nagyon karaj módon pörgetik a szavakat a zsíros beatek fölött, néha pedig még raggába és egy kis rockba is átcsúsznak. Mindmáig öt nagylemezük jelent meg, ez sikerült közülük a legjobban; emellett 2013-ban még a Szigetre is eljutottak.
Akkor Béláim az Űrben, egészségetekre!
Nevében az erőssége: ezen a lemezen dub és reggae szól. A Zvuloon Dub Systemet egy testvérpár, Ilan és Asaf Smilan vezeti, akik fognak egy csokor etióp jazz "riffet", és addig modulálják azokat, amíg jóféle dub és reggae muzsikává nem válnak. Érden érdemes, sőt: érdekes.
Aki ennél jobban keveri egymással a stílusokat, az már nincs, csak a mesében. Az Aria Wellsként anyakönyvezett Greentea Peng összegyúrta egymással a zenei paletta szinte minden elemét, és csodák csodája, egy frankó album született meg belőle. Van itt hip hop, r&b (de nem a fukszos vinnyogókurva fajtából), soul jazz, dub, psychedelic soul, reggae, neo-soul, és valahány név a stílustárban. Valódi nyári korong, amit egy-két hallgatás után már nem tudsz kiverni a fejedből.
Energikus, jól megírt, tempós, és súllyal telített stoner rock - az elmúlt egy évben a Ten Foot Wizard, a Band of Spice és a Greenleaf legutóbbi lemezeitől esett le úgy az állam, mint a Shunt fülelve. Ha még hozzáteszem azt is, hogy a sivatagosodás mellett atmoszférikus elemeket is beleszőnek a dalaikba, illetve riffügyileg néha elcsúsznak egészen a dallamos noise rockig, akkor remélem, hogy már teszi is fel mindenki a fülesét, hogy megismerje őket. Kiadta a Small Stone Records, keverte: J. Robbins (Clutch, The Sword, Coliseum, mewithoutYou, stb.).
A 2002-es megjelenésű Dub Syndicate lemez korábban kiadatlan felvételeket gyűjt egybe, melyek a Stoned Immaculate (1991) és az Echomania (1993) közötti sessionök idején születtek meg. A szerzemények újrakeverve kerültek fel a válogatásra. Emellett lassan hagyományunkká válik, hogy hőségriadó idején dub korongok érkeznek a posztokban. Legyen most is így.
Egy emberes texasi projekt, amelyben a magát Knellként megnevező alkotó a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek elejének svéd feketeféme előtt tiszteleg és hajt fejet. A fazon semmit nem talált fel, illetve semmivel sem keveri a black-et, a hangzás viszont überállat, a dalok kiválóan megkomponáltak, úgyhogy mindent tudsz.
Öt év után van új Bossk nagylemez - ez a jó hír. A rossz hír az, hogy egy ideig még rágódhattak volna a szerzeményeken, mert a dalok fele számomra valami gitárbúgató zajos (elnézést kívánok, de) faszverés. Konkrétan az albumnyitó, majd hat perces White Storkot, a másfél perces Itert kapásból kihagyhatták volna, és a tíz perchez közelítő Lirát is újraírnám és ismét rögzíteném a helyükben. A maradék négy szám viszont nagyon rendben van.
UFO-t lát a Yeti, tuti, hogy a hőség teszi.
Én is szívesen bámulnám, nem csak hűs szobámban hallgatnám.
De most ki nem megyek, mert a hőgutától félek.
(Akkor is, ha hihetetlen jó orgánumú énekesnőjük van.)
Ha éppen nem találod a Crowbar lemezeidet, de mindenáron egy arcletépő és gerincroppantó sludge albumra vágysz, akkor a Somnuri neked nyűvi a húrokat. Természetesen a Mastodon és a High On Fire rajongói sem fognak csalódni az alig harmincnyolc perces korong dalaiban.
Az Ice Fleet konceptalbum, amely a szovjet Cseljuszkin gőzhajó 1933-as expedícióját meséli el. A misszió célja volt felderíteni, hogy jégtörő hajó támogatása nélkül hajózható-e a Murmanszk és Vlagyivosztok közti ún. Északi tengeri út. Zeneileg mindezt érdekes hibriddel valósították meg: az időnként post/doom metálba átcsusszanó hangulati post-rockot oltották be feketefémes elemekkel, főként kvartyogó énekkel. A végeredmény egy kiváló mágikus-misztikus utazás lett, bő negyven percben.
Hogy Kanadában manapság nagyon frankón ötvözik a post-rockot a shoegaze-zel és persze a space-es pszichedéliával, annak legjobb tanúságát a Yoo Doo Right bemutatkozó lemeze adja. Kiváló fülelnivaló álmodozáshoz, utazáshoz, vagy csak úgy, zenehallgatáshoz.
Maga mögött hagyva a sztónerség területét a Cult of Dom Keller experi pszichó krautrockot művel legújabb korongján. De olyan intenzitással, és annyira agyas módon, hogy a fura című albumot nem lehet háttérzeneként fülelni, csak maximális odafigyeléssel. Némi fogódzóként persze itt-ott meghagytak némi fuzz rockot is, de fel kell kötnie a gatyát annak, aki el akar merülni benne. Éljen a kísérletezés! Korábbanok.
A The Nova Hawks duót Heather Leoni énekesnő és Rex Roulette gitáros alkotja, és jobb híján nevezzük zenéjüket roots/blues rocknak. Bemutatkozó albumuk szerzeményeiből kiérződnek a brit blues rock fundamentumai, Kalifornia csöndes, de mindent erodáló sivatagi szelei, New York megapoliszának nyüzsgése, és a ködös londoni hétköznapok reggelei. A Redemption minden dala egy-egy apró gyöngyszem, melyek az élet kisebb és nagyobb dolgairól mesélnek el megkapó történeteket. Remélem, hogy nem maradnak meg egylemezes csodának, bár egy ilyen hanganyaggal a hátuk mögött az sem lenne szégyen.
Most komolyan: ez a banda sosem alszik? Mert akkor kérem a receptet! A Butterfly 3000-en egyébként a nyolcvanas-kilencvenes évek független zenéit idézik meg a tőlük megszokott magas színvonalon.
A Mr. Bungle első hivatalos koncertlemezével reggel becsöngetett a postás. Saját dalok mellett feldolgozások is hallhatók az egy óránál kicsivel hosszabb játékidejű korongon.
Stönerkedjünk együtt! Nem lesz nehéz, mert az első sorlemez anyaga megegyezik az idén korábban napvilágot látott koncertlemez dalaival.
