Négy év után ismét farkastámadás érte a tróntermet.

 

Négy évvel a visszatérő Interiors után itt a legendás Quicksand negyedik nagylemeze.

Ezer éve, hogy utoljára americana, vagy alt-country albumot posztoltunk, és a legutóbbi Grant-Lee Philips nagylemez is lassan egy éve megjelent. A szép emlékű Grant Lee Buffalo ex-alapító-ex-vezérének tizedik szólókorongja egyúttal az eddigi legjobbja is, amit tíz szívhez szóló, egyszerűnek tűnő szerzemény képében nyújt át a hallgatónak. Szélfútta vidéki dűlők vándorai, szevasztok!

A Riff Giant dalai akkora kataklizmát okoznak, hogy nemcsak a földfelszín küldő rétegeit amortizálják le, hanem az óvatlan hallgató azt fogja érezni, hogy éppen beszívja és széttépi egy Földünkhöz közeli fekete lyuk. Szerencsére vannak annyira jó fejek, hogy minderre a lemezborítóval figyelmeztetik a potenciális rajongóikat. Zeneileg a High On Fire sludge metalja a zsinórmértékük, ami miatt túl sok egyéni megoldással nem vádolhatjuk őket; cserébe viszont frankón megzúz a közel háromnegyedórás lemezanyag. Úgyhogy füleldoda, de csak óvatosan!

 p>

A post-műfajok szinte bármelyike ráhúzható a Celestial Blues-ra, de kiálthatnánk doom-ot, és néhol még sivatagi szelet is. Egy a lényeg: a Kristina Esfandiari által alapított és énekesnői minőségében egyúttal vezetett King Woman valahol a Chelsea Wolfe, a Thou/Emma Ruth Rundle közreműködés, és a The Body környékére lőhető be a hangulat és a felzaklatás mértéke szempontjából. Nem egy vidám cuccos, de már két hete nem tudom letenni.

 

Energikus fuzz/stoner rock az USA szövetségi fővárosából, ahol nemcsak a hardcore, de a sivatagi búgás is virágzik. A "harmadik album a mindig a legjobb" közhelyét felrúgva a Borracho a negyedik nagylemezével dobott egy nagyot, és adta ki az eddigi legfrankóbb hanganyagát. Ha kedvenced a kicsit kísérleti, kicsit pszichó homokfútta muzsika, akkor ők biztosan neked tolják a rákenrót.

 

Régi szerzemények új lemezen.

KMRU ezek szerint pár éve már zseni volt.

Itt volt róla szó.

Semmilyen különösebb apropója sincs ennek a bejegyzésnek, azt leszámítva, hogy mostanában újra elővettem ezt a mára már az alapműveltség részét képező csodálatos '87-es lemezt. Kevés jobb igazi anarcho-punk/peace-punk együttes volt náluk. Minden bizonnyal azért, mert a vastag üzenetet nem csak odabaszták két szar akkorddal, hanem inkább megtanultak zenélni és dalokat írni. Amúgy meg mindig aktuális. 

Van még:

A bécsi Modecenter első nagylemeze óriási. A bonyodalmakat megelőzendő legyen elég csak annyi, hogy van itt minden: punk, post-punk, post-hardcore, grunge és persze noise-rock, tömören, egyben. Dörgő basszus, szenvedélyes és felkúrt pszichotikus kiabálás, feszesen zakatoló monoton ritmusok, kifinomult nyektetés, nyers és éles és agresszív hangorkánok, emlékezetes gitározás, transz és fékevesztés, baszadék energia és pszichedelikus svung. Amúgy meg nagybetűs dalok. Aki a lemez felénél még nem döngöli a padlót a talpával, az nem hallgatja elég hangosan. Itt vannak  szomszédban, de lemosnak egy csomó hasonló zenekart, akik nincsenek a szomszédban.   

Hátha valaki még nem hallotta a lemezt,

amin a sapkáját furán viselő főhősnő portréja látható.

 

Három évvel a Grenzgænger után megérkezett az új Agrypnie nagylemez.

Színes, szélesvásznú rockmetál rákenróban áll a rajthoz a Wolf Jaw, és mindent eljátszanak, amit egy klafa bandának el kell tudnia játszania ebben a műfajban. Rocktól a metálig és vissza, hajlengető himnuszoktól a nagyívű balladákig eltolnak mindent, amit csak lehet, és a végén bónuszként egy Priest-dal is szerepel a második nagylemezükön.

 

Bluesba mártott sáros-iszapos tapicskolással üzen nekünk Arkansas államból a Mud Lung. Ha nagyon odafigyelsz, meghallod, hogy azt susogja: "A mélyre húzó déli metálnál nincs jobb." A fél órás hanganyagot egy hét alatt rögzítették, és a hat dal esetében a felvételek során minden valószínűség szerint a "lassúság fél egészség", valamint a "bömbölj, ahogy csak bírsz" volt a két fő irányelv.

 

Amikor évtizedekkel ezelőtt, a '60-as és a '70-es évek határán kijöttek ezek a dalok, senki le se szarta ezt a szentet, aztán a 2000-es évek elején előkerültek, végre kiadták őket és be is találtak minden gyönyörű embernél, aki valaha volt hippi, vagy azt hitte, hogy volt hippi, vagy látott már hippit, vagy azt hiszi, hogy most hippi, vagy csak simán szereti a csodás, acidos-pszichedelikus szép és kúl és varázsos-folkos dalolászást. Nevetségesen jó. Én nem tudom csak egyszer meghallgatni. Mindenki szégyene, hogy ez a nő nem kapott még szobrot valami San Franciscó-i domboldalban, de kurvára elférne egy Tarantino-filmben is.    

Az van, hogy Annika Henderson első, 2010-es lemezét nem sikerült megszeretnem. Az azóta eltelt 11 év viszont használt, a Change kifejezetten más lett. Igazi járvány-pop, így vagy úgy, de az elmúlt másfél évről szólnak ezek a nagyszerű, sötét, dögös, fülbemászó, pszichedelikus, trippy popdalok, vagy mik. Mondjuk annak ellenére, hogy a nő politikai újságíró volt, elég generikusak a szövegei, de annyi baj legyen, a hangja, a zene és a dallamai basznak. Simán sláger a nagyja. Sokadszorra bólogatok nagyon erre a lemezre, megragad és megszeretteti magát.  

Újabb kitűnő lengyel banda következik: az Optical Sun a stoner-sludge-doom háromszögében evez, nagyon is jól forgatva a kormánylapátot. Filmzenei betétekkel teremtenek remekül rémisztő hangulatot, ami fölött a "lassúság fél egészség", és a "minél mélyebbre fúrunk, annél jobb" elveit alapul véve szólnak a szerzemények. Sasolnám őket élőben.

 

A post-metal a londoni Tunguska zenéjének a fő csapásiránya, de dalaikban elkalandoznak más területek felé is, így a végeredmény egy frankó, szűk félórás hanganyag lett. Két EP után most már igazán következhetne egy nagylemez is tőlük, a potenciál ugyanis bőven megvan bennük a szintlépéshez.

 

Blues rock szájherflivel, teli tüdőből, a hetvenes éveket imádva és egyúttal felidézve, sok-sok érzéssel, helyenként ízes suttersággal mindezt előadva. John Lee Hooker, Rory Gallagher és Jimmy Page elégedetten kacsint.

Az éppen aktuális hőhullám legmelegebb napja a szerda lesz, ha jó az előrejelzés. Így mindenképpen jár a következő dub/reggae poszt, most ráadásul az öreg Lee kollaborációjával.

A düsseldorfi Massive Thunderfuck nevéhez híven súlyba mártott támadást intéz a hallgató hallójáratai ellen szűk háromnegyed órában, de persze némi prog befolyástól sem mentes a bemutatkozó album hét szerzeménye. Egyébként a sludge az alapvetésük, és erre húznak fel mindent: egy kis doom-ot, egy kis sztóner metált, és néhol még egy ici-pici feketeséget is. Aki nem hiszi, füleljen utána!

 

Aki nem a világ egyik legjobb lemezeként élte meg a Nicolas Jaar és Dave Harrington mai napig simán zseniális 2013-as bemutatkozását, az nem vall ésszerű életvitelre. A minimum különösnek nevezhető páros napokban megjelent csodálatos második cucca szerencsére nem merészkedik távol a debütálás sajátos - és végtelenül csábító - világától. Fantasztikus zene, úgynevzett nagybetűs, amit eszem ágában sincs körülírni. Akárhányszor meg lehet hallgatni, én átmentem rajta már vagy ötször és még mindig folyamatosan meglep, lenyűgöz, megnyugtat és ellazít és feldob. Ha kilenc év múlva újra kiadnak egy ilyesmit, akkor valaki szobrot fog nekik állítani. 

Eddig ki nem adott, vagy épp nem is ismert dalok, amiket 1977 és 1980 között írtak, aztán 2002-ben újra felvettek (még szegény Navettával). Egyrészt baszott érdekes és imádni való időutazás. Másrészt kurva látványos itt, hogy honnan hova jutottak. Eszedbe jutnak ezekről az amúgy istenien egyszerű és nyers és őszinte és úgymond éretlen dalokról azok a hatalmas zenekarok is, akik hatottak rájuk, nem is kicsit. Harmadrészt működik lemezként is. Negyedrészt a Descendents a világ egyik legjobb zenekara.

Amit korábban elmondtam róla, az továbbra is megállja a helyét, annyi kiegészítéssel, hogy a Luminol talán az eddigi legjobbja. Fantasztikus élmény, lenyűgözően érzékeny, elmélyült és ágondolt anyag. Egyben kell hallgatni, tisztességesen, odafigyelve. Lassú, kemény bólogatások, befelé merengő tekintetek, hipnózis és transz, lebegés málhásan és könnyekként lecsapódó sűrű köd. Meg katarzisok. 

Lassan egy éve, hogy utoljára önálló Thou nagylemez jelent meg, de tizenegy hónap után megérkezett a különféle splitekről származó kiadatlan dalok, és a jelenlegi line up által újrarögzített régebbi szerzemények gyűjteménye. Ráadásul becsületkasszás a Bandcampen.

 

Magánkiadásban jelent meg tavaly a lengyel Andromeda Space Ritual bemutatkozó albuma, amely a banda nevéhez híven az űr távolabbi régióiba kalauzolja el a hallgatót. Pszichotikus utazás szűk háromnegyed órában, melynek során annyi galaxist és pulzárt nézhetsz meg közelről, amennyit csak enged a képzeleted!

 

Ez a poszt nem jöhetett volna létre, ha nincs Sam Phulesh, aki ismét egy nagyon karaj albumot ajánlott nekünk a második Atsuko Chiba nagylemez képében. De inkább idézem őt: "Prog rock, sok-sok 70s/80s inspirációval, miközben magabiztosan használják a post-rock/math rock műfaji elemeit is, és közben minden dal mégis a maga útján megy előre. FFO The Mars Volta, The Physics House Band, Mutiny on the Bounty, Rush, Kansas, King Crimson, tényleg bármi belefér." Kellemes hallgatózást mindenkinek!

 

Továbbra is fantasztikus zenekar. 

A Nashville-i Yautja zenéje olyan alműfajokat húz közel egymáshoz, mint a hard/mathcore, a noise rock és a sludge metal. Ennek megfelelő a hatás, amit a háromnegyed órás korong elér a hallgatónál: ezt nevezzük egyszerűen csak letaglózónak. Ha hosszú és nehéz volt a heted, akkor itt az ideje elkezdeni a lelazulást a munkából.

 

Frankó stoner doom Atlantából, tempósan és szívvel-lélekkel előadva. Természetesen van benne egy kis pszichózis, és egy csipetnyi sludge is, de ezen senki sem csodálkozik. Ezt pörgesd nyáron, ne a szalmakalapot!

 

Hé. Miért nem szólt valaki, hogy egy hete megjelent az új Aes Dana. Ami nyilván megint fasza. Rég volt már ilyen mozizós, filmzene-jellegű lemeze, a dallamai és textúrái pedig továbbra is gyönyörűen mélyek. 

Az A World Lit Only by Fire-től számítandó "új" Godflesh-lemezek dub-verziós dalai, és két ki nem adott szám a Post Selfről. Minden egyértelmű, minden nehéz. 

Alig szűk másfél évvel a Dead Star után megérkezett a következő King Buffalo nagylemez. A mostani hanganyag kevésbé sivatagi elődjénél, helyette inkább az elszállós rockra fókuszálnak a dalok.

 

Tavaly kimaradt a posztfolyamból az ötödik Holy Fuck album. A 2020 januárjában megjelent Deleteren a korábbi korongokhoz képest kevésbé a megkomponáltság, helyette inkább a rögtönzős jammelések, az ebből következő krautos zakatolás, valamint a hozzájuk tartozó hipnotikus beat-ek és effektek érhetők tetten. A független elektronikus káposztaság szabályoz.

Egyemberes prog death, illetve sludge/post-metal projekt Norvégból. A Lysjakt "rendes" bandának indult 2018-ban, de egy évvel később a gitáros-énekes Marius Ofstad kivételével a zenésztársak mindannyian megpattantak. Ő a korábbi, dallamos deathben utazó (Art of) Deceptionből lehet ismerős. A bemutatkozó album nem rengeti meg a fémzene alapjait, de igen kellemes hallgatnivaló.

 

Egylemezes előadó a hetvenes évek közepéről a valaha kiadott egyik legjobb dub/reggae koronggal, ráadásul fúvósokkal überfrankó módon megtolva. Ha nem érzed ezt a vibe-ot, akkor nagy valószínűséggel halott vagy.

Egyemberes, öndefiníciója szerint dark metal, de inkább black/post-black projekt bemutatkozó albuma Belgiumból. Az Occulta művésznevű arc a kilencvenes években az Avatar nevű szimfo-black banda károgója volt. Kircsi vibe, még kircsibb hangzással.

 

Sztónerikus, vagy ha másik szemszögből nézzük, akkor retro rákenró a michigani Detroitból, kevéske Sabbath-imádattal. Hamisítatlan nyári füleldoda.

 

Kifejezetten vártam ezt a lemezt, ez az anatóliai pszichedelikus pop-rockot játszó csodazenekar ugyanis engem is (meg még sokezer embert) elvarázsolt selymes, egetverően dallamos, nagyon cool és rettentően fogós zenéjükkel, ami őrzi a hagyományt, bassza a kecskét, főzi a teát, tömi a vízipipát, de közben egyszerre rohadtul '70-es évek és 2021. Derya hangja és éneke önmagában megéri a napi ötszöri imát, a muzsikától pedig a legkeményebb betonhasis is finom puha, morzsolható és illatos lesz. 

Jövőre Ozorán.

Idén az újévi szabadságom idején futottam bele a 10 Indigenous Bands You Need to Hear című cikkbe, amely a maori metált nyomó Alien Weaponryt is megemlíti. Azóta is hallgatom ezt a tíz előadót (és nyilván posztok is lesznek még róluk), erre tegnap kiderült, hogy a 2022. január 29-re bejelentett budapesti Gojira-koncert előzenekara lesznek. Fincsi, mi? A második nagylemezük szeptemberben fog Tangaroa címmel megjelenni, az ismerkedős részleteket pedig megtalálod a Heavy tízes listájában.

Klasszikus dob - basszus - gitár felállás, de nem Kispál, nem Police, nem ZZ Top, mégcsak Motörhead sem; és nem azért, mert instrumentális a zene, hanem mert jóféle technót tol az osztrák trió, a Magyarországra is el-elkalandozó Elektro Guzzi. Utoljára 2018-ban jött ki lemezük, arra 3 harsonást is meghívtak, de most visszatértek a megszokott hangzásukhoz, az effektekkel megtámogatott klasszikus rockhangszereken játszott tánczenéhez.