Új Dwarves. Borító megint zseniális, a zeneanyagot még nem hallgattam meg, de nyilván nem egy Blood Guts & Pussy.  Mindenesetre kíváncsi vagyok.

A remek név cEvin Key-t és Dwayne Goettelt takarja, a Skinny Puppyból, akik 1991-ben csinálták meg a The Infidelt, ami szerintük filmzene nem létező filmekhez. Hogy ez mennyire jön át, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre egy dögös, beteg, kísérletező, súlyos és nehéz és kimerítő, ambient, trance, techno, zaj-elemekkel erősen megdíszített indusztriális EBM anyag, amire rohadt jó megőrülni. Döngölős, elszállt, bizarr, meglepő, dekadens, kemény és perverz táncba hívó muzsika, a Skinny Puppy tagok oldalprojektjei közül mindenképp az egyik legjobb. 

Agytisztító, spirituális, sámáni és sátáni, indusztriálisan zakatoló-kalapáló vagy épp savasan folyó zajcsermely, ami lassan, de kíméletlenül rozsdálja szét a lelked és emel át rohadt dimenziókba. Némi Swans, némi Twin Peaks, némi Cocteau Twins (főleg a vokálban), némi Missing Foundation, némi Banshees, némi ilyesmi. Nagyon vaskos, nagyon lerántós, gyönyörűen gyászos és mélyre baszó, világtemető anyag.

Ezt csinálja most Laura Pleasants, amíg a Kylesa nem áll újra talpra. A savannahi hangulat megvan, kellemes, pszichedelikusnak is mondható, sztónerikus és post-punkisztikus valami, de remélem mások izgalmasabbnak találják, mint én. Amúgy tök nem vágom, hogy a borítón csak simán elírták, hogy "European", vagy ez direkt ilyen? Mert mindenhol helyesen írják a neten, csak ők nem. Ez a kérdés pedig szerintem sokkal érdekesebb, mint a kislemez. 

Deathrock, setét és érzelmes gót post-punk és szenvedélyes black metal kifejezetten hangulatos, sőt, többnyire bámulatos egyvelege, egyetlen fiatalembertől. Mindig nagyon tudok irigykedni amúgy az ilyesmire.

A chicagoi The Atlas Moth négy év után kiadta a negyedik nagylemezét. A Coma Noir mindenkinek tetszeni fog, akit izgalomba hoznak a post-metalt és sludge-ot vegyítő zenekarok. Bőven van benne súly, és emellett kiválóan fülbe ragadó dallamok hallhatók a kilenc szerzeményben.

 

A Sundrifter Bostonból érkezett hozzánk, és hangulatos sztóner muzsikát tol. Dalaikban van egy kis Kyuss, egy kis Sasquatch, egy csipetnyi Naam, valamint egy sóhajnyi QotSA. A Visitations ráadásul minimális krajcárért a tiéd lehet a Bandcampről.

 

Címével ellentétben a Decade nem válogatás, hanem a milánói betyárok

új nagylemeze a tőlük megszokott filmzenés hangulattal.

Idén 10 éves Olivier Oland médiaművész úr Hol Baumann néven készített egyetlen, zseniális, alapvető, létfontosságú, agyrobbantó, epikus és ki tudja még milyen szuperlatívuszos nagylemeze. Baszki, mikor először hallottam, a felénél majdnem elbőgtem magam az örömtől, annyira rámnőttek ezek a hibátlanul - és a mai napig izgalmasan - épülő, kellemes melankóliával, katartikus melódiákkal, felemelő színekkel és képekkel, városi csillagporral, lüktető-formálódó DNS-spirálokkal, űrsivatagok barátságos gombapápáival fejbebaszó szerzemények. De inkább az Ultimae Records egyenborítója beszéljen helyettem, ők még nem nagyon adtak ki olyan anyagot, amitől ne pislogtam volna elvarázsolva, magamba süppedve, molekuláimra szétrobbantva. 

Két nagyon csúnya szám. Nyers, zajos, szaros, maró, erőszakos, perverz, rémisztő, az áradó, koponyapréselő nihilre meg rá lehet könyökölni. Valamiféle tetves, kábós, lo-fi sludge-rock garázsgedva a punkon innen és túl. Amúgy azóta penészedik a fal a nappaliban, amióta először beraktam ezt a szennyet.

Hét dal 37 percben - a játékidő felét az utolsó szerzemény teszi ki.

De nem is ez a lényeg: ki jön a koncertre?

Ennél gyönyörűbb, selymesebb, megindítóbb, megrázóbb és megtisztítóbb baszomságot idén nem nagyon fog kiadni senki, de ha ki is ad, azt nem fogom elismerni. Lassú, szomorkás, sötétkés, melankolikus, de mindezzel együtt mégis végtelenül laza, szexi, árad belőle az intim szeretet és néha annak szintén inspiráló hiánya, az örömkönnyek sópárája, a búbánat katartikus csendje és a lassítva egymásnak dörgölőző meztelen testek ordító hormonszaga.Simulós, kurvára cool, lötyögős r'n'b, minimalista dreampop, grúvi-fánki szintipop, diszkó, valamint szívbemarkolóan és édeskésen romantikus soul-pop vegyül itt, könnyedén, egyszerűen, baszottul tisztán, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne olyan lemezt írni, amitől a tükörsimára csiszolt táncparketten csak ülsz magadba bámulva és csak belül táncolsz, egyedül vagy nem egyedül. Nincs egyetlen felesleges hangja sem, részemről eddig simán az év lemeze, nem mintha ez jelentene bármit is.

A Rhye első lemezét alant megtaláljátok (sok klippel egyetemben), nagyon erős, de a pornó és a naivitás kissé túl van rajta tolva. Amúgy egy Milosh nevű kanadai popmester csinálja, akinek a szólólemezei is nagyon jók. 

Az In Vain norvég kollektíva, amely a prog death és a prog black cimkék mentén definiálja a saját zenéjét. Ennek ellenére nekem sokkal inkább a Mastodon esete jut róluk eszembe, akiknél hozzájuk hasonlóan a vadabb albumok után progosabb/közérthetőbb lemezek következtek a negyedik sorlemeztől. Az In Vainnél azért itt-ott befigyel a tisztább ének mellett a hörgés, illetve egy-két helyen a death-es vagy a blackes megoldás is, de nekem pont ettől tetszik a Currents: sokrétű és -rétegű, közben mégis nagyon hallgattatja magát. Nem egy kritikában már most évlemezét kiáltottak rá. Az előző három albumot meghallgathatod a másik Bandcamp-oldalukon, és ha mindenáron szeretnéd őket birtokolni, akkor sikíts!

 

Küldeném mindenkinek, aki házisárfarkas!

 

Oké. Szóval a Flesh World tavalyi lemeze egy hatalmas Solid Space dallal nyit. Ez nem csak azért nagy szó, mert a Solid Space egyetlen lemeze a világ legjobb lemeze, hanem azért is, mert fasz se ismeri őket, és így talán. Most komolyan, akik a Destination Moonnal kezdik a lemezüket, egyszerűen nem csinálhatnak szart. A Flesh World nyilván nem is csinál. Sőt, basszátok meg, sőt. A '70-es és '80-as évek sötét, elvont, melankolikus, világtemető goth- és deathrockja vegyül itt a legszebb post-punk hagyományokkal és természetesen a punkkal is, közben meg hajlamosak az álmodozós, természetközeli, Not Not Fun-jellegű pszichedelikus elúszásokra is. Visszhangos csajvokál (Jess Scott, a Brilliant Colorsból), puffogó, táncba hívó sámándobok és keményen dörmögő basszus, és persze nehezen feledhető szinti- és gitármelódiák sokaságai. Olyan, mintha a Siouxsie and the Banshees, a végső stádiumú Pocahaunted, a Section 25 és mondjuk a Birthday Party fejelne össze egy The Cure koncerten. Kibaszott nagy együttes, nincs rossz számuk. Ja, és amúgy a második beszarás lemezüket az Iron Lung adta ki, nem tudom miért, de jól tette.

Aki nem szedte le 2 éve a Solid Space zseniális lemezét, az ne halljon már meg hülyén, újraraktam a linkét. Puszi. 

Az Utolsó belővés-t tavaly 20 éve mutatták be. Nyáron terveztem posztolni a filmzenét, de váratlanul közbejött, hogy nem voltam, hm, eléggé egyben hozzá [vagy bármi máshoz ;^] . Tegnapról mára virradóra kisképernyőn véletlenül belefutottam a minden egyes alkalommal kötelezően újranézendő mozgóképbe, amiről beugrott ez az egész sztori: ennek apropóján nesztek a hangzóanyag.

Két éve rohad ez a lemez a posztolandó szaraim között. De ami késik. Dallamos, sötét, világégető, haragos és minden eszelős sodrása és taglója ellenére is melankolikus, szenvedélyes rugdalózás megy itt, nagyon megírva, nagyon lecsiszolva, nagyon összeszorított fogakkal. Nekem róluk mindig az Article of Faith ugrik be, ami jó, mert amúgy olyan fogós, tömör, karakteres, okos és mégis pofán baszó dalokat nem mindenki tud írni. Egyébként egy Berlinben alakult nagyon nemzetközi hardcore-punk bandáról van szó, akiknek a bemutatkozó lemezét - azaz ezt - a Sabotage és a Deranged adta ki. 

A mindenkori munkásosztály poklának bűzlő bazársoráról szólnak ezek a pszichotikus, őrült, kiakadt, és egyáltalán nem épeszű, de annál elragadóbb szintipunk himnuszok, amikre néha táncolsz, néha pogózol, néha mindkettő, néha meg csak nézel, hogy mi az isten ez az egész, és mi a faszért rángatózol, mint aki rohamot kapott. Olyan, mintha a Sex Pistolsnak csak egy analóg szintire és egy dobra futotta volna, mintha a Public Image Ltd. rohadtul alább adta volna, mintha az Angelic Upstarts gyerekzsúrokon terjesztené az igét. Egy ideje mosatom velük az agyam, és meg voltam győződve róla, hogy ennél britebb szar nincs, de aztán kiderült, hogy tökre belga és német tagokból áll az együttes (az énekesről mondjuk egyiket sem hiszem el, de utánanézni nem fogok). Ez azonban senkit ne zavarjon. Kurva jók.      

Tim Timebomb valójában azonos Tim Armstrong Rancid-vezérrel, a Rock'n'Roll Theater pedig a 2012-es második szólólemeze. Ami találó címéhez híven szűk 35 percben a street punktól a cincogós rákenróig mindent magába foglal, amit a dünnyögő gitáros-énekes csak el tud tolni a haverokkal.

A tradicionális doomban utazó svéd Varázsló bő két évtized után 2015-ben tért vissza a nagyszerű In the Shadow of the Inverted Cross című munkájával. A The Crowning pedig a két évvel később megérkező folytatás, ami simán hozza elődje színvonalát.

 

A kaliforniai kísérleti-jammelő Carlton Melton három év után új albummal jelentkezett. Első hallásra a formula és a minőség is változatlannak tűnik.

Nem szoktam demokat hallgatni, posztolni meg végképp. Azonban. Csúnya, mutáns, nagyon igazi punk-rock Leedsből. Érdemes lehet figyelni őket. 

A messzemenőkig retardált név és a hasonszőrű lemezcím, valamint a magas művészetet fitymán pöckölő borító láttán az emberek értelmesebbik hányada megkönnyebbülve sóhajt fel: pisaszagú szemét fasz zajrock, hála a magasságosnak. Igen, az. Nagyon komolytalan, de nagyon vagány texasi beltenyésztett pélók kancsal rockja, amiben a tipikusnak is nevezhető szennyes noise-rock gány mellett ott van egy szép dózisnyi grunge, '80-as agresszív punk, '90-es dallamos-popos punk, és a pszichotikus, vállalhatatlan weird rock megmagyarázhatatlansága is. Aki szereti, ha faszon verik és kiröhögik és le se szarják a rock and rollt, az nagyon tanulja meg ezt a lemezt, mert azon túl, hogy bizarr, dekadens és mégis baráti, bulis hangulata rendkívül rokonszenves, jó hallani olyan hülyéket, akik érezhetően kurvára jól érzik magukat, miközben csak barmulnak egyet a garázsban.

Régisulis halálmetál Spanyolból, ami mindenkinek tetszeni fog, aki komálja a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megjelent Morbid Angel- és Immolation-lemezeket. Az Inferus pont olyan, mintha a floridai színtér szülötte lenne bő harminc évvel ezelőttről - bár, ha akkor jelent volna meg, akkor mára már hivatkozási alap volna. Csekira:

 

Oké, tudom, van aki már csak legyint hogy "á má megint egy újabb gót-pusztpunk-deathrock banda" dehát ez van, ez megint egy tökélestes stílusgyakorlat. Ezúttal ez egy új duó a texasi Dentonból, és minden a helyén van, a poros hangzás, a megszokott halálvágyó énekhang, a dobgép őrületesen vereti a kriptapunk tempókat, ki lehet hagyni éppen, csak nem érdemes. Én három napja napi kétszer-háromszor lepörgetem.

facebook

Viszont az új Turbonegro helyett jött a múlt héten a norvégoktól egy lemez ami 'negróbb a mai 'negrónál is, itt vénemberek  középutas rokkzenéje helyett igazi tarkónrúgós, seggszagú punk rock n' roll veretés megy leginkább az Ass Cobra környékéről (de pl a kettes dal totál Zeke, és a néhai Amuletet is ezerszázalék hogy imádják) mondjuk ez már az előző, Hadeland Hardcore lemezükön is így volt. Király lemez!

facebook

Itt az új Turbónigger, vigyed ha kell. De jobban jársz ha inkább felrakod ötezredszer az idén húsz éves Apocalypse Dudes-t, és kivered háromszor egymás után.

facebook

A finn Desolate Shrine feketeséggel és szörnyűséggel súlyosbított halálmetálban utazik, és szerzeményeik főszereplői csakis olyasféle érzetek és érzések, mint az elhagyatottság, a szomorúság, és a magány. Ezt a lemezt hallgatni pont olyan, mint amit a borítója sugall: már az album első dalának hatására elmerülsz a hideg, fekete futóhomokban. Az alábukás a szerzemények súlya miatt ráadásul gyors és végleges.

 

Hú, bazdmeg. 

Nem győzzük hangsúlyozni: 2017-ben kurva sok kibaszott jó punk lemez jelent meg. Ez is olyan. Nagyon lófaszos, nagyon leszarja, hogy mi van veled, nagyon slendirán hupákolás, nagyon böszme szar. 

A brisbane-i Portal ötödik nagylemeze olyan, mintha egy távoli, kaotikus zajokkal teli birodalomból átszűrődő nukleáris holokauszt aláfestő zenéjét hallgatnánk. Az élmény kb. megegyezik azzal, mintha egy villamosszékben félig lekötözött kézzel ülve egy acsarkodó bulldoggal kellene viaskodnod, miközben egy ork buzogánnyal csapkodna a fejed körül. A lemez végére pedig úgy fogod érezni, hogy innentől kezdve bármikor képes vagy az alakváltásra, vagy bármely tetszőleges emberi építmény azonnali lerombolására.

 

George Xylouris a koboz, Jim White a dobok megett, harmadízben.
Görög táncok, lantsikálás, beópiumozás és rock and roll.

Még 2015-ben posztoltam a göteborgi csapat második lemezét, ami amolyan The Hellacopters / Graveyard kombó igazi skandirock anyag volt, sok eredetiség nélkül viszont jó dalokkal. Tegnapelőtt megjelent a High Rollers kiadónál az új lemezük, persze nagy újítás nélkül, ott folytatódik a történet ahol az előzőn abbamaradt: 70s rock, proto-punk, MC5, New York Dolls, a szokásos dolgokkal, de remekül elővezetve.

facebook

Még egy kicsit a Southern Lordnál maradva, dobtak a héten még egy könnyű, latinos, forróvérű táncrohadványt, a remek floridai dark hardcore Centuries új nagylemezét. Nem siették el, az első óta eltelt vagy négy és fél év...

facebook

A Miasmal, Martyrdöd, At the Gates tagokat magában rejtő, énekesnővel felálló göteborgi epikus, atmoszférikus, sötét death/sludge/crust/doomban (röviden posztmetál) utazó Agrimonia is kihozta új nagylemezét a Southern Lordnál.

facebook

Ha kell még mára crossover a Mammoth Grinder mellé, hallgasd meg a Revelatiönnél kijött, bay area thrashy hardcore Primal Rite első nagylemezét. Ha tavaly bírtad a Power Trip kettes lemezét, ezt is fogod.

bandcamp

A tekszaszi Mamutdaráló nem egy új zenekar, még az előző évtized derekán alakultak, számos EP, split, és a harmadik nagylemez - Underworld, kurvajó anyag volt - után elvileg elhúztak pihenőre, aztán a Power Tripből is ismert (ott dobol) Chris Ulsh bassz/vokálos főnök tavaly újraszervzte a zenekart az Iron Reagan gitárosával, és az egykori Darkest Hour, most Iron Reagan dobos Ryan Parrish-sel. Ennek a Relapse úgy megörült hogy ki is adta az új lemezt, Arthur Rizk (Eternal Champion, Sumerlands, stb) megkeverte, Toxic Holocaust Joel Grind megmaszterálta, Joe Petagno meg lökött egy borítót hozzá. ja, hogy a zene milyen? Hát, kb olyan, mintha koszlott, rühes punkok krumplitörőn átpréselt szarukat beletömnék egy primitív death metal zenekar leharcolt erősítőjébe...

facebook

Jason Köhnen 2016-ban, a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble, illetve a Mount Fuji Doomjazz Corporation projektek nyugdíjazása után alapította meg a Five Eyest. A The Thinggel tető alá hozott új csoportosulás egy konceptlemezzel folytatja a sötét jazz birodalmának feltérképezését, melyben segéderőként az algériai/francia Leila Bounous énekesnő is részt vett. A sztori meglehetősen misztikus: múlt, jelen és jövő fonódik egy idősíkban benne össze, miközben ismert és ismeretlen istennők erőiről, valamint tetteiről regél.

Tüzes kezek Svédből.

Az idén húsz éves Turin Brakes nyolcadik nagylemeze is megérkezett. Az Invisible Storm félfordulattal elmozdul a megszokott soundtól: az akusztikus-folkos elemek a korábbiakhoz képest ezen az albumon kevéssé vannak jelen. Kapunk viszont helyettük nagyzenekarral megtámogatott darabot, filmzenei ihletésű szerzeményt, a klasszikus Fleetwood Macre hajazó számot, és még ezernyi apró momentumot, ami arra utal, hogy Ollie Knights és Gale Paridjanian most írta meg a határokat tágító Turin-lemezt. Kétségbeesni nem kell: a duó nem ment szembe önmagával (a Don't Know Much, vagy a Deep Sea Diver egy évtizede is születhetett volna), csak valószínűleg kipróbáltak más dalszerzői utakat is.