A Dirtmusic Mali helyett most Isztambulban időzött el egy nagylemez erejéig. A helyi erőkkel elkészített végeredmény egy hat-nyolc perc hosszú szerzeményekből álló homogén album lett. A Bu Bir Ruya dalai erős látomásokkal hatnak a hallgatóra, és eközben sodró lendületűek, így a hanganyag ideális a világfa sötétebb oldalának megmászásához.
Nem beszámítható sokat témázgatós svéd stoner-doom Umeå városából.
Mindent tudtok. Klip nuku, de van Bandcamp.
Anselmo Fülöp nem nyugszik!.
A kilencvenes évek egyik alapvetése több, mint fél éve elmúlt 25 éves.
A posztkésés oka: szórakozottságom.
Fogalmam sincs, hogy az Iron Lung miért adja ingyen a Slices két döbbenetesen súlyos és aranyat érő lemezét, de áldja meg őket a jó úr isten ezért is. Pittsburgh vadállatai lesújtó, kattant, kőkemény és egyes pillanataikban kifejezetten bizarr, perverz, gyanús zajpunkot játszanak, amitől ösztönállati erővel fogod lebontani a közfalat és settenkedő léptekkel fogsz követni zsenge seggű óvodásokat. Aki szereti az ocsmány, hosszan és baljósan nyekergő, szanaszéjjel baszott magzatelhajtó rockmuzsikát, az erre fenje meg a pöckét az esti bebaszás előtt. Gyilkos banda, na, van egy számuk, aminek az a címe, hogy Guide to Incest, és nyilván kurva jó.
Súlyra lassuló polákok szevasztok - avagy így doomoltok ti. A poznani Bitchcraft megmutatja, hogyan kell a sztónerdoomot női énekkel királyosan nyomni.
Minden férfi olyan hangot szeretne, mint amilyen Peter Dreimanis torkából kiszakad, és minden férfi olyan nőt szeretne, akinek olyan hangja van, mint amilyen Leah Fay torkából csicsereg. A July Talk nem véletlenül Kanada büszkesége. Nehéz megfogni őket szavakkal, de igazából egy húzós, feszes, alteros indie-rockról van szó, megannyi kisebb-nagyobb behatással, amiket azért felesleges felsorolni, mert úgyis hallatszanak, és mert amúgy nem határozzák meg a July Talk kifejezetten egyedi megszólalását. Jó, az első lemezen a blues-rock ott van nagyon, a másodikon meg nem.
Az oké, hogy Dreimanis baszott nagy zeneszerző, és hogy két nagylemezük összedől a jobbnál jobb, tökéletesre csiszolt és a lehető legjobb értelemben vett rádióbarát slágerek alatt, de aki a July Talkot nem Dreimanis és Fay bámulatos éneklése miatt hallgatja, az nem tudom, hogy mi a faszt képzel magáról. A csávó agyonviszkizett hangjában ott van Nick Cave, Leonard Cohen, Neil Fallon, Tom Waits, Mark Lanegan és még pár nagy öreg blues-pápa, közben viszont egy percig nem lamentál, hanem laza és mindent elsöprő energiával az egekbe bassza az amúgy nagyon patent, popos érzékenységgel megírt rock-himnuszait, melyekben Fay gyönyörű, kislányos ellenpontként végig ott fogja a kezét bájos, de semmivel sem kevésbé fülbemászó dalolásával. Az ő kettősük teszi igazi kuriózummá ezt a két kitűnő, és kibaszottul szerethető lemezt.
Ja, amúgy azért jutott eszembe ez a banda, mert kurva ismerős volt a zseniális új Kandle számban dörmögő férfihang, ami persze Dreimanisé.
Bár fícsöringként van feltüntetve, ennek az eredetileg 1992-ben megjelent, és tavaly újra kiadott válogatásnak Mulatu Astatke a főszereplője. Az etióp zene nagy doyenje ezen az albumon két banda segítségével sokadjára mutatja meg, hogy tudja, hol laknak a soul-funk-blues-rock és a kisebb műfajok istenei.
Még egy finn noise rock cucc. Vagy talán sludge. Kicsit szégyellem magam, amiért újabbnál újabb bandákat futtatok, a Radiopuhelimetet meg már évek óta nem vagyok képes kirakni. Mindez persze semmit nem von le a Stolen Kidneys értékéből.
A katalán Che Sudaka hetedik nagylemezén is azt műveli, amihez a legjobban ért: ellenállhatatlanul keni a speciális cumbia-ska-punk keveréket. Az Almas Rebeldes emellett visszatekintés az elmúlt másfél évtizedre: a szerzemények java a korábbi "slágerek" közül került ki, és kiegészült három, mostanáig kiadatlan új dallal. A pontot az i-re a vendégek teszik fel, akik között olyan arcok vannak, mint Manu Chao, Dr.Ring Ding, Amparo Sánchez, és még sokan mások.
Ha nem lenne elég a mára kapott zaj, akkor tudatom veletek, hogy Finnországban is történnek frankó dolgok. Ezt például olyan noise rock hívőknek ajánlom, akiknek erekciójuk támad, ha egy lemezen az Alternative Tentacles címke díszeleg. Ez is az egyik a tavalyi év legjobb lemezei közül. Mondjuk az első két kazettájuk után nem gondoltam volna, hogy ezek ilyet is tudnak.
Emészthetetlen előjegyzésekkel, kattant lüktetéssel, agyahagyott kiabálással, felbaszott zajjal kiakasztó ironikus és bőven anarchista csajpunk, erős no wave hatásokkal. Nagyon nem szól mindenkinek, de akinek szól, az a lemez végére seggpucéran fog rohangálni az utcákon örömében. Őrületes anyag, a szó legszorosabb értelmében. Én már átrágtam magam rajta párszor, de a közepe felé mindig elkezdem furán érezni magam.
A Gag eddigi egyetlen, 2015-ös nagylemeze a kortárs amcsi hardcore-punk egyik legszebb példánya. Mármint, kurva ronda, de ez benne a szép. Fogalmam sincs, hogy mi történt a stúdióban, de ilyen faszán megszólaló szemetet nem mindennap baszik az ember. Nyers, nyekergős, koszos, mint a kurva élet, közben meg a gyomrodban vernek a mélyek, a dalok svungjától meg simán elrágsz egy sörösüveget. Bámulatos bivalykodás, mindennemű szarakodás nélkül. Szentséges középtempóban, hatalmas gitározással, döngölő dobbal, gusztustalan vokállal, izommal és tesztoszteronnal és szőrrel és elnyűtt bakanccsal ünnepli a rockot. Amúgy meg az Iron Lung adta ki, szóval leszeded kussban.
Nevetségesen tökéletes noise-punk mocsadék. Leveri a veséd, összeszidja az anyádat, elveszi az uzsipénzed, lehugyozza a virágágyásod. Fight Amp, Powder Room, Creepoid és Ecstatic Vision tagok műve, de nem ez a lényeg.
Michael Berdan és Ben Greenberg (Drunkdriver, helló!) duójára a 2015-ös zseniális Perfect Worldtől kezdve érdemes figyelni, mivel baromira nem evilági és rohadtul nem egyszerű, amit csinálnak. A tavalyi Wake in Fright pedig még egy lapáttal rá is tesz, noha nem úgy, ahogy sokan várták. Primitív, monoton, őserejű gépdob kalapálásra zúgnak rá a gyors vagy lassú, de mindig gyilkos riffek és feszülten mormolt torz szavak, az egész ugyanakkor túl van a Big Black és a Godflesh nyúlásán. Narratív, sötét, anarchikus világépítés és világpusztítás megy itt. Gyönyörű és megváltóan zajos, dekadens minimalizmussal és meghökkentő nihillel széthányt dalaikat felrobbantja az elfojtott politikai szenny, a kegyetlen társadalmi pesszimizmus, a gyászos status quoként tomboló érzéketlenség. Felbaszott, de nem metálos parasztság. Punkos bekapod a faszom rútság, de nem szarja le saját erejét. Mintha a Vatican Shadow és a korai Ministry játszana Coilt a Missing Foundationnel és a Jesuval közösen. Nagyon hideg, de minden kibaszott gecisége ellenére is szívbemarkolóan mély cucc. Az egyik legjobb együttes jelenleg a világon.
Így játszik egy (dob + basszus) összetételű michigani duó fémes cipőbámulást, csontszáraz delíriumot, és a nyolcvanasok művészi alter popját.
Elfeledett, vagy nem is ismert olasz pszichedelikus agymaszat a közelmúltból. Ősi űrlények dervistánca, erdei démonok neonszínekkel örvénylő szent italai, kozmikus méretűre tágult pupillák, meztelen gombaszedés bolygóközi jeges réteken, sámánok torz garathangjában elveszett megváltó bűvös igék kegyesen őrült ismételgetése. Magyarul krautrockos lendületű, lépegetős vagy épp elfolyt, táncolhatóra beszedett nemzetközi nyelveken beszélő space-rock, amitől nem fog leállni a fejed, a tested meg csak vibrál egy új dimenzióban. Türelem, chill, becsukott szemek, kellemes zuhanás felsőbb régiókba.
Norvég jazz fesztiválokat bírod?
És most kiderül, hogy megérte-e három évig várakozni erre az albumra.
Így kezdődik:
Öt év telt el BRMC lemez nélkül, de a Wrong Creatures orvosolja ezt a helyzetet: egy-két hallgatás után jobban tetszik, mint az utóbbi három albumuk. Csekkolják le kendtek is!
Ezt a kurva jó négyszámos hardcore-punk kislemezt a Deranged adta ki. Mindent tudsz.
A Mutant Video az Iron Lung egyik leglesújtóbb lélekgyilkos torzszülött sátánfattyaként kibaszottul nem viccel. Olyan, mintha a Godflesh, a Shroud, a Missing Foundation, a Vatican Shadow és a Minimal Man begombázva hajtaná meg a fejét John Carpenter és a Lustmord előtt. Tonnázó gépdobos drone-monolitok dőlnek rá szentek és ikonok és legendák elhanyagolt sírhalmára, lassú és kíméletlen akkusav-csordogálás van, dörgő és végtelen sámánbasszus gyúrja ronggyá a szíved, döglődő gépemberek monoton halálüvöltése váj krátert a homlokodba, közben meg búg a zaj a gyomrod feltérképezetlen zugaiban, szétkúrva az emésztésed. Rohadtul csúnya, gonosz, sötét, elemi erővel hipnotizáló nyers és tompa minimalista katakomba-punk, ami elsötétíti a szobád, a világod, a napod és kirúgja a picsád egy ördögtől való transzcendes gennybirodalom legpöcébb pöcéjébe. Szakrális erkölcsi mélységek tömegpusztító himnuszai zengenek szemérmetlenül. Nincs rossz lemezük, már ha ébren akarsz átélni rémálmokat.
Minden kisebb-nagyobb hibája ellenére is nagyon szeretem ezt a lemezt, mostanában pedig valamiért meglepően sokat pörgetem. Nagyjából ennyit akartam mondani. Itt van lent pár klip, beszéljenek helyettem.
Baltimore zajrock szörnyetege, akik a hangsúlyt inkább a zajra fektetik, a súlyt meg rád. Olyanok, mint egy görcsbe lőtt The Jesus Lizard, mintha amfetamingőzben egymásnak baszódna a Brainbombs és az Unsane, mint egy szarrátompult pallos, amit Tom Hazelmyer lenget a hülye fejed felett beszipuzva. Gyilkos, dekadens, felszabadítóan szemét és megtisztítóan öncélú szétrohasztott ellenrock, minősíthetetlen punk kurva anyád mindenkinek, aki ép dalokat, refréneket, értelmet vár ebben a geci világban.
A jamaikai születésű brit Linton Kwesi Johnson a dub poetry jeles művelője. Ennek lényege, hogy mélyenszántó, s egyben társadalomkritikus gondolatait szavalja szabad versben, mialatt frankó dub/reggae muzsika szól. A Forces of Victory műfajának nagy jósága.
Mélyre hangolt doom-sludge jóság Svédból. A Sleep, a Baroness, a Greenleaf vagy a Steak kedvelői biztos, hogy komálni fogják.
Ez az este már menthetetlenül 2017 rövid és modern punk rock lemezeié... lehetne, ha menet közben nem döbbentem volna rá, hogy ez az Invasives anyag 2015-ös, csak valamiért később jutott el hozzám, és tavaly egész évben azt hittem, hogy ez egy friss dalcsokor. De mindegy is, már úgyis évek óta be akarom mutatni ezt a bagázst, szóval még jól is jött ez a kis tévedés.
A régi West-Balkános Nomeansno koncert előzenekaraként ismertem meg őket, és nem bántam meg. Fiatalok voltak, szimpatikusak, energikusak, hitelesek, kicsivel később pedig seggrészegek. Ami élőben a Didjits és a Helmet keverékének tűnt (nagyon jól szóltak), az lemezen már kissé árnyaltabb képet mutat. Alapvetően punk irányultságú művelet ez, de valamiféle progresszív punk, ami nyilván sokat merít a Nomeansno izgalmas világából (az Invasives is vancouveri), de van benne pszichedélia, kilencvenes éveket idéző noise rock, némi Cheap Trick hatás, kevés Hüsker Dü, poszt-hardcore, de lehet hogy igazából egyik sem. Ehhez az egyik semhez jár még egy mikiegér énekhang meg rengeteg fogós dallam, mindezt előadni pedig precízen és hatalmas energiával sikerül nekik. Már sokadik alkalommal.
A Cloak/Dagger az előző évtizedben kiadott két zseniális lemezt, aztán tavaly visszatért, és azt mondja, hogy mindent akar.
A tavalyi év egyik legfaszább punk lemeze, bő negyedórában. A háttérben Pleasure Leftists és Homostupids tagok rejtőznek.
A grúz Of Noah harmadik nagylemezén is a post-rock
és a hangulati post-metal összegyúrásán dolgozik.
Tavaly volt új USA Nails lemez is. Aki zabálta az előző kettőt, az ezt is zabálni fogja. Amúgy meg zaklatott, csulás, vad, kömény és geci noise-rock, ha nem ismerős. De most már legyen az, mert ez a londoni együttes kurvára nem hibázik.
A kanadai Cellos (akikről itt már megemlékeztünk) is adott ki tavaly egy új lemezt, amin szerencsére sok újat nem mondanak. Torche, Helmet, Unsane, KEN Mode. Nagy, hangos, böszme riffek, tisztességes éneklészet, nyakfájás.
Érdemes még egy kicsit 2017-ben élni, annyi kurva jó lemez jelent meg tavaly. Ez is egy közülük, az egyszemélyes Cursed Moon debütálása. Kibaszott nagy gótrock és halálrock himnuszok gyűjteménye, sláger sláger hátán, jelentős boszorkánykodással, szűzáldozattal, kecskevérrel, és okkult pogóval. Az egyértelmű The Sisters of Mercy csecsszopásba (van is egy feldolgozás a lemezen) gyönyörűen préseli bele a heavy metal, a crust, a black metal, és a punk finom kis morzsáit ez az arc, ráadásul úgy, hogy egyik lóláb sem lóg ki, minden tömören, velősen ott van mindegyik csodálatos, lélekemelő és lélekégető dalban. Tipikusan az a cucc, amit egyből újrahallgatsz, aztán megint. A Turn the Cross Upside Down című nótájára tökéletes elindulni, bárhova.
Mogorva dörmögéstől a tuvai torokmorgáson keresztül a felszabadult csujogatásig szinte semmi sem akadály a The Hooten Hallers énekese számára, de a bandatagok hangszeres tudása sem szégyellnivaló. Elnyomnak bármit, ami az eszükbe jut: szaxofonnal élénkített rákenrót, a II. vh. előtti öreg bluest, punkkal szennyezett vidéki gótikát, vagy csak egy frankó csűrdöngölőt. Remekül kikúrálja az ünnepek utáni depit. Bandcamp.
A norvég Black Mammoth úgy nyomat tökéletes Sabbath-imádatot, hogy dalaiban leginkább csak a nótafa orgánuma a hamisítatlanul Ozzys. A zenei alapok ezzel szemben a Thin Lizzyt, a Kyusst és a The Stoogest juttatják az eszembe. Hedbendzselni ér.
Megjött az újra Pepperrel felálló COC új lemeze, ennek köszönhetően nem kis elvárásoknak kell(ene) megfelelnie az anyagnak, majd mindenki eldönti, a sajátjainak eleget tesz-e, vagy sem.
