Körülbelül egy hete már lehet lopni az új Watain lemezt 128-as verzióban, délelőtt befutott a 320-as is.

facebook

Doom-vezérelt sludge? Sludge-alapú doom? Vagy nevezzük csak ósztrál sztóndult metálnak? Végül is mindegy: aki komálja a következő bandákat: Bongzilla, (az első három) Mastodon, Church of Misery, Sleep, annak a Yanomamo sem fog csalódást okozni.

 

Kétemberes (dob és gityó) instrumötál japán banda bemutatkozó albuma, amely nem vált világot, de kellemes levezető lehet az ünnepi-újévi lábadozás során. Persze van egy acsarkodó tétel is: a második számban Mark "Barney" Greenway vendégmorgóként emeli a produkció fényét. Hiva.

Tavaly amúgy a 2009-es lenyűgöző Thriller után visszatért a kikúrt Part Chimp is egy nyilván döbbenetes lemezzel. 

Egy jó ideje menekülök már a kanadai Doomsquad teljesen sajátos, egyedi, kaktusz-szertartások önfeledt kántálásaitól hangos őserdei bulisátrába. Kibaszottul meg kell erőltetnie magát annak, aki szavakba akarja önteni, hogy mégis mi az istent csinál a Doomsquad, de nagyjából úgy kell elképzelni megtisztító mirákulumukat, mintha a Pocahaunted, a Peaking Lights, a Sand Circles és a Topaz Rags spirituális, monoton, asztrálsíkokra repítő sámánságát beragyogná egy lassan forgó diszkógömb szivárványfénye. Dervisek bugiznak a dzsungel táncparkettjén, transzcendens lötyögésben smárolnak szent démonok, nem evilági lelkek kínálnak meg a szeretet drogjaival. A zenei paletta eklektikus és experimentális, az összkép viszont egységesebb nem is lehetne. Disco, funk, minimal house és techno, pszichedelikus bármik, meditációs zenék, dub és drone, ambient és fülledt etnoszarságok maródnak egybe, te meg csak ropod testben és nem testben. A lemezeket hallgassátok végig egyben, ne kalimpáljatok a számok között, az kurva nagy parasztság. 

Akkor hát 2017 stílszerűen végződjön egy 2018-as nagylemezzel!

 

Az év utolsó napjára még beesett a megnyerő modorú, pozitív életenergiát sugárzó Niklas Kvarforth vezette Shining tizenegyedik nagylemeze, az anyag (számomra)legnagyobb meglepetése a bónuszként felpakolt Placebo feldolgozás, egy dalban pedig még Andy Larocque is vendégszólózik.

facebook

Az év utolsó napján befutott az idei ötödik King Gizzard nagylemez is.

 

A Barn Burner, a 3 Inches of Blood, és az Anciients egykori és jelenlegi tagjai alkotják a vancouveri Dead Quiet csapatát. Ezért nem csoda, hogy zenei palettájukra a klasszikus blues rocktól a tempós sztóner rákenróig szinte minden gitáros stílus ráfér. Röviden: jóság.

 

Nem voltunk éhínségre kárhoztatva idén jóféle post-punk/goth rock lemezek szempontjából, mivel azonban a portlandi Shadowhouse eddigi egyetlen nagylemeze, a 2014-es Hand in Hand (frissítve a link, ha akkor lemaradtál róla most rámész, és sírsz) nagyjából az évtized kedvenc lemeze számomra a zsánerből, és mivel azóta nem adtak ki semmit, én ennek a csupán két új dalnak is úgy örülök, mint a karácsonyi szezon lassú elmúlásának (bár még a szilveszter/újév borzalmas kombója előttünk van). Persze, mondanom sem kell, mindkét dal hibátlan, le is nyomtam gyorsan hatszor egymás után, csodálatos zenekar ez, azt kérem a 2018-as évtől, hogy legyen már egy új nagylemez is...

facebook

Idén múlt 20 éve, hogy Roni Size és a Reprazent két CD-nyi terjedelmű közös műve megjelent.

Na, ezt is elfelejtettem kirakni egész évben.

A kurva Vegas mellett egy másik hatalmas big beat mesterremek is idén ünnepelte a 20. születésnapját. 

 
Évek óta ez az első születésnapunk, amit nem felejtettünk el. Mondjuk a tök pontos napját még most sem tudom, de valamikor ilyenkor szokott lenni. Nekem amúgy még mindig van egy olyan érzésem, hogy teljesen vagány dolog, amit csinálunk, és frankó, hogy egész sokan követitek az itt felgyülemlett évtizedes szart. Csak így tovább, és köszi nagyon, a blog meg megy tovább, ahogy eddig. 

Nincs megfelelő kifejezés arra, hogy mennyire kibaszottul felfoghatatlan súlyú mestermű ez az idén 20. szülinapját ünneplő lemez. 

Hogy szép karácsonyunk legyen, beizzítottam az időgépem, és jövő márciusból elhoztam az új Pestilence egyik promo példányát. Apdét: új link a kép mögött, 320 kbps-sel.

Hét éve nem volt már új G.B.H., de nem is ezt akarom mondani, hanem hogy tök rendben van ez az új anyag, meg hogy tök vállalható ez a zenekar.

A kaliforniai Cosmic Reef Temple bemutatkozó anyaga egyszerre misztikus, éteri, rituális, és egyúttal meditatív transzba húzó, valamint eksztázisba kergető. A csoda persze nem a szavakban, hanem a hangokban rejlik, így ha rászánsz szűk háromnegyed órát, akkor lenyűgöző, a kísérleti-surf-space rock tengelyek mentén szerveződő, hihetetlen szaxofonjátékkal megtámogatott élményben lesz részed. Mindezt olyan nevű muzsikusoknak köszönhetjük, mint Deep Space Particle Diviner, vagy Interstellar Time Keeper. Az előbbiek miatt csak ismételni tudom magamat: az Age of the Spaceborn kategóriájának egyik legjobb albuma idén.

 

Ha csalódott vagy, mert unalmasnak és vontatottnak tartod a legutóbbi (két) Electric Wizard lemezt, de így lassan az év vége felé kanyarodva a szervezeted továbbra is igényelne némi pszichedelikus-romboló zenei élményt, akkor a texasi Monte Luna neked nyomja a lelki talpalávalót. A nyilvánvaló képzavarokon túl a saját kategóriájában az év (egyik) legjobbja. Csekira:

 

Nem vágom, hogy mi történt idén, a noise-rock leggecibb bandái sorra adták ki a jobbnál jobb lemezeket. Itt van a Super Thief is, akik első lemezükkel már elrabolták a szívem, a Stuck viszont azt szét is tapossa. Reszelős beton az egész, de mégsem emészthetetlen az a szentséges szociopata erkölcsi fertő, amit himnuszaikban az arcodra kennek. Jóval agresszívabb, dögösebb, de pont annyira kattant gyakás, mint az első. Igazából a beavatottaknak prédikálunk, aki hithű noise-rocker, az szó nélkül lekapja.  

Itt van az első is.

A Blacklisters is visszatért idén, és mindössze három szám kell nekik ahhoz, hogy péppé faszozzák az agyad. 

A Batpiss első lemeze már szerepelt itten, mostan meg új lemezük van, kitűnő címmel, amiből ráadásul süt, hogy továbbra is rohadás ausztrál zajrockról van szó, ami a zajrock egyik legjobb változata. A Nuclear Winter a műfaj megkerülhetetlen kortárs gyöngyszeme, ahogy a második - nálunk eddig meg nem jelent - Biomass, és ez is.  

Itt van a Nuclear Winter és a Biomass is.

A Faltörő Kos csillagjegyében idén megszületett Largo pont annyira az év egyik legkeményebb lemeze, ahogy az Addio volt akkor, amikor mittomén mikor megjelent. Akkora erő van ebben a lemezben, hogy már első hallgatásra is növeli az egyszeri műkedvelő izomtömegét. Kurvára kihagyhatatlan, a Pigs című nótától én például úthengerként születtem újra. 

A szintén messzemenőkig zseniális Addio továbbra is ingyenes a bandcampen, de azért iderakom. 

Az EP borítója alapján a connecticuti Bone Church-öt egy NWOBHM-et meztelen mellel és szőrös gatyában toló barbár társulatnak gondolhatjuk, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A zenéjük alapja persze a mötál, de emellett fuzzos, pszichós, délies és blues-os elemeket tartalmaz, és nemcsak nyomokban. Aki szereti a rákenrós-tekerős gitáros hamburgert, az nem fog bennük csalódni.

 

A mai napig aktuális és ütős öregsulis takonypunk feléledése. Crocodiles és A Place to Bury Strangers tagokkal. Sok értelme nincs az őket ért hatásokat sorolni. A Deranged adja ki őket, szóval szó nélkül leszeded ezt a két lemezt, aztán pogó. 

Ha már szó volt róla a szentséges Facebook-csoportban, álljon itt a brooklyni Pawns gótikus anarcho-punk remekműve, aminek kapcsán mindenki a The Mobot, a Lack of Knowledge-t és a Famous Imposterst  emlegeti, nem véletlenül. Valamiért a világ egyik legjobb együtteséhez, a The Zoundshoz is szokták őket hasonlítgatni, de ez túlzás. Tökre kötelező idei lemez, az anarcho-punk barátainak pedig még kötelezőbb, de ők már úgyis lekapták a gyönyörű borító láttán.   

Ez a lemez is szép csendben 15 éves lett.

A kaliforniai Catapult the Dead súlyosan nihilista sármocsokkal keni össze az agyad minden szegletét, és ha ezt túlzásnak érzed, pörgesd végig az alig 38 perces albumot! Ami egyúttal a könnyed esti ralaxálás valódi garanciája is.

 

Három évvel a Moloch után megszületett az új Merkabah album.

 

Ha nem esik, Leo bácsi akkor is ezerrel fúj.

Doom és space kevercsével száll a magasba a norvég Spectral Haze, és törekvésük nem vall szégyent. Zenéjük olyan, mintha a nyolcvanas évekbeli Hawkwind adna randit egy prog-doom-blues rock társulatnak. Vagyis inkább csillagnézésben és -idézésben, mintsem belső utak sivatagmélyi felfedezésében jeleskednek. Ami szintén nem kis szó.

 

Polák Fűkopáncsok harmadszor is szevasztok!

Feketés mocsári szörnyűségek érkeztek hozzánk Minneapolisból.

 

Három CD-re rúgó teljes hanganyag, az utolsó korong kilenc dala

a White Summer kivételével mostanáig kiadatlan volt.

Idén tavasszal múlt 20 éve, hogy a Gyógyfüvesítő a fejhallgatóink amortizálására szólított fel minket.

A pénteki rifforgia Washington DC-ből érkezik.

Nem új album, hanem kislemezek, B-oldalak és splitek dalainak a gyűjteménye.

 

Év végére az izraeli banda új alkotása is befutott.

 Krónikus fájdalom, elidegenedés, magány, üresség, egyetemes pusztulat, elementáris nihil. Kibaszottul nagy munka Szombathely mélyéről. 

Bámulatos, fékevesztett, csontrepesztő noise-rock Chicagóból. Az átlagosan 3 perc körüli dalaikban annyi minden történik, hogy csak kapkodod az agyad, már csak azért is, mert ennek ellenére soha nem lesz a dolog kaotikus, öncélúan tekerős, cséphadarós és villantós faszság. Szétbassza az energia őket, szétrobbannak a lendülettől és a lenyűgöző ötletektől. A zajrock gány, a punk modor és mánia mögött színtiszta zeneünnep lapul, és vár arra, hogy hülyére bólogasd és léggitározd magad. Tömörek, feszesek, csúnyák, nem szarakodnak, rúgnak, de nagyon. A Matronly című tavalyi lemezük nehezen feldolgozható súllyal cibálja mozgásba a testeket, mestermű, ami ülve hagy. A korábbi két lemezük is nagyon rendben van (ha kell, kirakom őket, de én sokat nem hallgatom azokat), de az a nagybetűs zenélés, önfeledt geciskedés, felemelő őrült paszír, ami a Matronly-n megy százezerrel, az nem semmi. Ja, amúgy az Electrical Audioban vették fel (mastered by Bob Weston őszentsége), szóval szól, mint a kurva élet. 

A seattle-i So Pitted tavalyi első nagylemezét a Sub Pop adta ki, de akár az AmRep, vagy a Touch & Go is kiadhatta volna. Fantasztikus lemez. Pszichotikus, kíméletlenül szaggató, láncrázó, elszállt noise-punk undorítóság, ami példás monotóniával és minimalista erővel építi betonba a hülye fejed.

Nagyon harap a gitár, nagyon nem ép riffeket okádva, nagyon dörög a basszus, nagyon nyikorog és búg, nagyon vonaglik és robotol az ének, nagyon zakatol a dob, te meg csak nézel, hogy milyen csodásan megkomponált fasz dalok már ezek. Irdatlanul deviáns, dekadens, a maga sajátos módján erőszakos ez a lemez, megüvölt, zaklat, követ és sunyiban lebrunyálja a józan eszed.     

A korábbi kisebb szaraik ott vannak a bandcampen nulláért.