Új lemezzel jelentkezett hazánk egyik legelőremutatóbb, legkülönlegesebb zenekara, az egyetlen, negyven perces dalt tartalmazó lemezről a Lángoló cikkéből minden infót megtudhatsz, a bandcampen végighallgathatod, a borító mögött meg van egy letöltőlink is, amit amúgy nem elloptam, hanem a zenekar külön nekünk küldte el, hogy el tudjátok lopni, úgyhogy értékeljétek. Materializálódva egyelőre CD verzió van, ha minden terv szerint alakul, jövőre vinyl is.
Mindössze bő fél éve áradoztam egyet itt a gót/darkwave/post-punk duó monokrómba húzott remek Better Than Death lemezéről (link frissítve ott is, ha március végén lemaradtál róla, repülj rá most, megéri), aztán így év végére beesett még egy LP tőlük. Link van a kép mögött, viszont bandcampen mindent odaadnak akár ingyé is.
Két nap alatt feldobtak amúgy két új videót is:
Ausztrália szarja magából a jobbnál jobb punk bandákat, régóta tudjuk. A Red Red Krovvy idei és egyben első nagylemezénél nem sok lemezt hallgattam többet mostanában. Igazi, büdös, egy percig nem szarozó, murder punk monolit. Pszichotikus, végtelenül monoton, fékezhetetlen erővel és felemelő lendülettel taroló csodálatosan fülbemászó riffek és gitárdallamok, megállíthatatlanul zakatoló tufa sámándobolás, ordító ausztrál lány, basszus meg nincs is. A lelküket kizenélik, ezek hárman. A Flipper, a Lubricated Goat, és mondjuk a Saccharine Trust örömkönnyeket morzsol el. Egyszerre dübörög benne az ösztön, az agy, a kurva nagy stílus és a felbaszott részeg düh. Nem mindenki tud ma egy Holiday-t vagy egy Decrepit City-t írni, de inkább hallgassátok meg.
Ja, egyébként a Helta Skelta kiadója adja ki őket.
Idetoszom még a korábbi kislemezüket is, hátha.
Az ausztrál punkcsoda Helta Skelta idén kiadott két új számot a 2015-ös bámulatos Beyond the Black Stump után. Ez bőven apropó arra, hogy itt legyen az összes kiadványuk, ha már eddig nem voltak. Aki nem vágja őket, annak valami olyan kurva fasza dologra kell gondolnia, amiben egyaránt szerepel a Nerves, a Buzzcocks, a mindenható Wipers, a Dead Kennedys és bármelyik örökbecsű hardcore-punk együttes, ami csak épp szembe jön. Lendületes, feszes, teljesakkordos izompop hipnózis, betontökű dögös erőriffek, zseniális punk dallamorgiába vesző artikulálatlan kántálás (az Asbestosig ez óbégatás) briliáns monstruma, amit ráadásul szinte szétbasz az igazi részeg aussie gány atmoszférája. Percek kérdése, hogy klasszikusként emlegessük őket.
A houstoni Galactic Cowboys mindig is különös banda volt: példaképeik között egyaránt szerepel a The Beatles és az Anthrax, zenéjük pedig - hasonlóan a többi, besorolhatatlan bandához - jobb híján az alternatív metál és prog metál címkéket kapta meg a kilencvenes évek első felében. Ezekből már sejthető, hogy a megasikerek mindig is elkerülték őket, így csak egy szűk, ám hűséges rajongóréteget sikerült 2000-es feloszlásukig maguk mellé állítaniuk. Egyszer azonban mindenkit utolér a reunió, amiből nekik több is kijutott. Két efemer újraegyesülésük már volt az elmúlt másfél évtized során (2009-ben, illetve 2013-ban, ha valakit érdekel), míg aztán tavaly stabilizálódott a helyzetük. Ennek jele a 17 év után megjelent új nagylemez, amin azt folytatják, amihez mindig is jól értettek: súllyal átitatott zene fölött nagyívű dallamok röpködnek. Hallga' csak:
A mostanra trióvá apadt Three Thrones két hete tette közzé 2013 és 2015 között még kvartettként rögzített négy felvételét. Totális ismeretlenségük ellenére mindenkinek ajánlom az albumot, aki kedveli az instrumentális, a post-metal és a sludge határán mozgó, átlagosan tíz perc körüli játékidővel rendelkező szerzeményeket. Füleldoda:
A római Lento sem siette el az utóbbi időben a lemezkészítést: pont öt évvel ezelőtt jelent meg eddigi utolsó, Anxiety Despair Languish című albumuk. Másrészt viszont zenei programjuk továbbra is változatlan: az atmoszférikus-kísérletező sludgy post-metal vonalat igyekeznek minél jobban feltérképezni.
Négy évvel a kitűnő Rezando al miedo után megérkezett a venezuelai Cultura Tres negyedik nagylemeze. Szektásodáshoz ideális aláfestő zene.
Bob Pantella és Chris Kosnik a Monster Magnet ebben az évtizedben felmutatott nyugdíjas posványa okozta frusztrációjukat valószínűleg itt élik ki, mert ez az új lemez kifejezettem tökös, tempós rock'n'roll lett, bár az előző Gravitron is súlyosan kiröhögte az utóbbi Mágnes-lemezeket. Így kell ezt.
Lélegzetelállító, nagyrészt instrumentális jammelésekből összeálló szerzeményeket tartalmaz a brazil The Experience Nebula Room bemutatkozó nagylemeze. Zenéjükben szépen keverik egymással a proggerséget, a pszichózist, és a sztónerséget, illetve feltűnik benne némi post-rockolás és latin motívumokkal megtűzdelt űrrock is. Mindenképpen figyelemre érdekes album, melyért annyit fizetsz a Bandcampen, amennyit nem sajnálsz érte.
A RMFTM folytatja automatizált útját a kraut acélbeton sztrádáján. A korai riffelős vonal teljesen elmúlt, ez az album már igazán a sötét elektronikába mártott kimért matekozás jegyében iródott, így első hallásra viszont a Subversive trilógia legerősebb darabja. Bandcampról akármennyiért, vagy a kép mögött még annyiért sem.
Egy meglepően jó, sőt még annál is jobb lemez Svájcból. Engem elsőre megvett, az ilyesmi mindig megvesz: három faszi bedugja az erősítőt és nyomatja a szilaj, lényegre törő dalokat a noise rock és a grunge határvidékéről, punkos hozzáállással, rockos pillanatoktól sem mentesen, tele energiával. Igazán derék legények ezek, de komolyan.
Tehetséges chicagói fiatalok első nagylemeze. Nem a világot váltják meg, mindössze nagyon jól nyomják a noisy indie rockot. Zenéjük egyszerre precíz és kiszámíthatatlan, slágeres és vadóc, és sikeresen idézik meg a kilencvenes évek szellemiségét. Bennem például rég elfelejtettnek hitt Breeders emlékeket ébresztenek. Csak a nevüket nem bírom megszokni.
Olyan nagyon nem nehéz kitalálni a borítók és a név alapján, hogy milyen zenéről van szó. Ja, '80-as évek csecsszopása, már-már túl menő cyberpunk akciójelenetek, Carpenter pöcsén pörgés, szóval retro-fétisben fürdő neonfaszú synthwave baszatás ez, de a kevésbé lamentálós és kevésbé kamu-filmzenés fajtából. A Corruptornak persze vannak tipikus, nosztalgikus momentumai, de azok tökéletesen egészítik ki a bődületes techno-mámort, amiben szét fog esni az agyad. Deluxe döngöl, keményen, surkón, tajpón, áldásosan bunkó módon, de persze közben szépen meg is ágyaz a magas oktánszámon bombázó táncparkett-robbantó basszusainak, finom, poros szinti-melódiákkal, amiktől bepattansz a Lamborghinibe és belehajtasz ezerrel a kibaszott rózsaszín naplementébe. Eddigi egyetlen, 2016-os nagylemezén csak jó számok vannak, én a Combat Ready-től megőrülök, minden reggel arra húzom fel a bakancsom.
Odabent ott van az idei Desync is, amit egy játékhoz csinált, simán kurva jó. Az első kislemeze nekem annyira nem maradt meg, de az is szedhető.
Itt a skandináv rock Kemény Akció második nagylemeze, ha nagyon örülsz annak hogy a The Hellacopters koncertezget, a Gluecifer pedig jövőre fog, nyugodtan menj rá!
Nem hallottam róla, egészen máig, amikor szembejött az internet sivatagában ez a lemez, aszittem délibáb, de nem. Utánacsekkoltam kicsit: ez a 19 korai, otthon feljátszott, egygityós, tapsolós-dobogós-szájharmonikázós-éneklős felvételt tartalmazó lemez [2012-ben jelent meg] karcosabb és trúbb bármelyik szépen kikevert, kihangszerelt, hivatalos szólólemezénél, és a dalok is sokkal élesebbek ebben a nyers, hálószobai demóhangulatban. Egy iszonyú személyes blues-folk hang szerintem, olykor Daniel Johnston törékenységét idézve már előre, tradícionális lépegetésekkel, humorisztikus melankóliával, gyerekhangokkal néha, Kevin egy nappaliban kesereg és tombolászik őrületről, alvajárásról, vakondvadászatról és hűtlen nőkről.
Kilenc évig dolgozott harmadik nagylemezén a horvát Kries, de megérte ennyit várni rá. Dalaik valahol a népzenén alapulnak, de ennél sokkal szembetűnőbb az a szilaj vehemencia, amivel összekovácsolják a folkot a rockkal és a hol a pszichedeliában, hol pedig a mágiában meghempergő kozmikus muzsikával. Az i-re a pontot az ódon és a modern hangszerek egymásnak feszülése mellett Mojmir Novaković mitikus hősöket idéző orgánuma teszi fel, a végeredmény pedig túlzás nélkül zseniálisnak nevezhető.
Baba Sissoko az egyik legkeresettebb mali muzsikus: dolgozott már Salif Keitával, Rokia Traoréval, Habib Koitével, Ry Cooderrel, és még Dee Dee Bridgewaterrel is. Mighty Mo az utóbbi évtizedekben a delta blues és a soulzene összeolvasztásán dolgozott - aztán ahogy a mesékben lenni szokott, főhőseink találkoztak egymással, és nem volt kétséges, hogy közösen is összehoznak valamit. A gondolatot tett követte, és alig egy hét alatt felrántották a Griot Bluest, amin egymásba folyik a Mississippi és a Niger zenéje. Ne lepődjön meg senki: a bemelegítő reggae után szépen sorjáznak a bluesok is.
Tudtad, hogy nemcsak bolygónk, de égi kísérője is lapos, mint egy tányér közepe? Ha ez újdonság számodra, akkor most meggyőződhetsz róla egy frankó trip keretében, melyhez a remek talpalávalót a Washington állambeli The Moon is Flat szolgáltatja. Az albumért ráadásuk annyit perkálsz nekik, amennyit nem sajnálsz.
Négyszeres splitben vettek részt három éve a Naammal, a White Hilsszel és a Black Rainbowsszal, most pedig új nagylemezük jelent meg. A baltimore-i The Flying Eyes továbbra is a bluest is magába olvasztó heavy-pszichó-sztónerikus-űrrockot műveli, méghozzá kitűnő módon.
Nagyszerű ausztrál post-punk/dark wave, a tagok korábban mocskos állatként tolták, például a Low Life kötelékeiben. A last.fm 31 ilyen nevű előadót számolt össze, a Discogs szerint ők a 66-dik Orion.
A volt Carpathian Forest tagokat (is) rejtő norvégok második nagylemeze, ott folytatják ahol abbahagyták az előzőn, latyakos skandináv black metal.
A Quicksand mellett az év nagy poszthardcore visszatérése mindenképp a new yorki Glassjaw új lemeze, ők LP-t tizenöt éve nem adtak ki. Sajnos én Daryl Palumbo hangját - akárcsak Chino Morenoét, stílusuk nem áll túl messze egymástól - elég nehezen viselem, de aki bírta/bírja őket, az most örülhet. A lemezt amúgy a Dillinger Escape Plan dobosa ütötte fel.
A Trouble-t is megjárt (máig nem értem hogy került oda) Kory Clarke is jelentkezett egy új nagylemezzel, persze új Salutationst vagy Space Age Playboyst dőreség lenne várni tőle, de el lehet rá zötykölődni.
A hét eleje óta elérhető a Tukker Pistával visszatérő Morbid Angel új lemeze 160-as verzióban, tegnap viszont már felkerült a 320-as is, legyen itt.
Négy év után újabb albummal jelentkezett a Keselyű Művek. A Stranger Times-on a legjobb formájukat hozták, amivel valszeg az idei évlemezét tették le a képzeletbeli asztalra az avant-prog-dark-gót vonalon.
Szevasztok, kilencvenes évek gyermekei, koszos seattle-i riffek emlékének hordozói, társaim a grunge-ban, hát szevasztok! Emlékeztek még a Gruntruck nevű formációra? Én igen, a seattle-i hangzásvilág metálosabb oldalát képviselték (szóval inkább Alice In Chains és Soundgarden mint U-Men és Mudhoney), két lemezt jelentettek meg a dicső kilencvenes évek legelején, mérsékelt sikerrel. Aztán negyed évszázaddal később, azaz most kijött a harmadik Gruntruck nagylemez, azokkal a 1997 és 2003 között rögzített felvételekkel, amelyeket még Jack Endino helyi legenda és egykori zenésztárs irányítása alatt rántottak fel. Szóval mondom, én emlékszem rájuk, és arra is, hogy sosem tartoztak a kedvenc grunge bandáim közé, ahogy a tulajdonképpeni előképüknek számító Skin Yard sem - az én ízlésemnek ez túl metálos volt akkoriban már. Ennek ellenére és a lemezt meghallgatva azt mondom, hogy ez egy tök hiteles, mindenféle trendtől és bűbájtól mentes, őszinte, a dicső napokra emlékeztető, teljesen tisztességes munka. Ha vidám műfajról lenne szó, még azt is mondhatnám, hogy örömzenélős. A különböző helyszíneken és időpontokban felvett dalok ellenére ez egy kerek egész, bátran tekinthető tehát a zenekar harmadik hivatalos sorlemezének. De a legfontosabb az egészben az, hogy újra csak bebizonyítja: ezek a srácok (meg az egész akkori szcéna) akkor és ott Seattle-ben nem divatként, hanem sírig tartó szerelemként élték meg a grunge rockot.
Nyáron 21 év után új Ride album jelent meg, ami az ötödik a banda életében. Ráadásul nem is rossz, úgyhogy egyáltalán nem ciki ma este ezt hallgatni.
Nagyon súlyos metafizikai thriller 83 percben. Ezt idén még mindenképp nézd meg saját belső mozivásznadon, lehetőleg csukott szemmel. Ám ha csak kategóriákban tudsz gondolkodni, akkor a lenti címkék kísérjenek utadon.
A PRF rövidítés mögött nem a Puerto Rico Flowers rejtőzik, hanem egy rövid életű hardcore/punk brigád, ahol többek között még Autistic Youth tagok is megfordultak. Ez az egyetlen nagylemezük, elvileg 2006-ban jelent meg, más források szerint viszont 2008-ban. Egyébként meg jó zene, máskülönben nem raknám ki.
A Yass kapcsán már említettem, hogy a Ten Volt Shock egyike a legragyogóbb post-punk/noise rock/post-hardcore csillagoknak, még akkor is, ha már csak halott csillag. Nem is szaporítanám a szót, beszéljen inkább a zene.
Igazából az idén 20 éves The Untouchables lemezt akartam kirakni első körben, de az aktualitásra szarva inkább ezt a '93-as remekművet toszom ide, mert én jóval jobban szeretem nagyjából bárminél. A teljesen debil borító senkit ne tévesszen meg, masszív g-funk zsenialitásról van szó, döbbenetes dalokkal, kikúrt nagy gangsta-miliővel, hatalmas szövegekkel, klikk-klikk, beng-beng, motherfucker, minden ilyesmi, a bődületes basszustémákról meg inkább nem is írok faszt se. Csodálatos lemez, teljesen alapmű, főleg akkor, ha kabrióból akarsz betépve kurvákat stírölni és egyeseket picsán lőni sörétessel. Mármint bassza meg, aki engem le akar húzni fűvel, az temetheti magát, felkúrom ezt a lemezt és földre küldöm a ribanc seggét.
Új The Body, Kalocsáról.
