Szevasztok, kilencvenes évek gyermekei, koszos seattle-i riffek emlékének hordozói, társaim a grunge-ban, hát szevasztok! Emlékeztek még a Gruntruck nevű formációra? Én igen, a seattle-i hangzásvilág metálosabb oldalát képviselték (szóval inkább Alice In Chains és Soundgarden mint U-Men és Mudhoney), két lemezt jelentettek meg a dicső kilencvenes évek legelején, mérsékelt sikerrel. Aztán negyed évszázaddal később, azaz most kijött a harmadik Gruntruck nagylemez, azokkal a 1997 és 2003 között rögzített felvételekkel, amelyeket még Jack Endino helyi legenda és egykori zenésztárs irányítása alatt rántottak fel. Szóval mondom, én emlékszem rájuk, és arra is, hogy sosem tartoztak a kedvenc grunge  bandáim közé, ahogy a tulajdonképpeni előképüknek számító Skin Yard sem - az én ízlésemnek ez túl metálos volt akkoriban már. Ennek ellenére és a lemezt meghallgatva azt mondom, hogy ez egy  tök hiteles, mindenféle trendtől és bűbájtól mentes, őszinte, a dicső napokra emlékeztető, teljesen tisztességes munka. Ha vidám műfajról lenne szó, még azt is mondhatnám, hogy örömzenélős. A különböző helyszíneken és időpontokban felvett dalok ellenére ez egy kerek egész, bátran tekinthető tehát a zenekar harmadik hivatalos sorlemezének. De a legfontosabb az egészben az, hogy újra csak bebizonyítja: ezek a srácok (meg az egész akkori szcéna) akkor és ott Seattle-ben nem divatként, hanem sírig tartó szerelemként élték meg a grunge rockot.