Minden férfi olyan hangot szeretne, mint amilyen Peter Dreimanis torkából kiszakad, és minden férfi olyan nőt szeretne, akinek olyan hangja van, mint amilyen Leah Fay torkából csicsereg. A July Talk nem véletlenül Kanada büszkesége. Nehéz megfogni őket szavakkal, de igazából egy húzós, feszes, alteros indie-rockról van szó, megannyi kisebb-nagyobb behatással, amiket azért felesleges felsorolni, mert úgyis hallatszanak, és mert amúgy nem határozzák meg a July Talk kifejezetten egyedi megszólalását. Jó, az első lemezen a blues-rock ott van nagyon, a másodikon meg nem.

Az oké, hogy Dreimanis baszott nagy zeneszerző, és hogy két nagylemezük összedől a jobbnál jobb, tökéletesre csiszolt és a lehető legjobb értelemben vett rádióbarát slágerek alatt, de aki a July Talkot nem Dreimanis és Fay bámulatos éneklése miatt hallgatja, az nem tudom, hogy mi a faszt képzel magáról. A csávó agyonviszkizett hangjában ott van Nick Cave, Leonard Cohen, Neil Fallon, Tom Waits, Mark Lanegan és még pár nagy öreg blues-pápa, közben viszont egy percig nem lamentál, hanem laza és mindent elsöprő energiával az egekbe bassza az amúgy nagyon patent, popos érzékenységgel megírt rock-himnuszait, melyekben Fay gyönyörű, kislányos ellenpontként végig ott fogja a kezét bájos, de semmivel sem kevésbé fülbemászó dalolásával. Az ő kettősük teszi igazi kuriózummá ezt a két kitűnő, és kibaszottul szerethető lemezt. 

Ja, amúgy azért jutott eszembe ez a banda, mert kurva ismerős volt a zseniális új Kandle számban dörmögő férfihang, ami persze Dreimanisé. 

July Talk

Touch