A dán Iceage negyedik lemezén folytatódik a banda művészi törekvéseinek kiterjesztése. Elődjéhez hasonlóan a Beyondlessen is kevés a post-punk, helyette pedig art punk és punk blues (néhol kicsit tehenész punk) az album fő csapásiránya. Hja kérem, az érési folyamatok sosem állnak meg.
Dik mán, ezek romantikáznak! Oszt a borítóra meg csak firkákat csináltak!
Négy szám és egy Slayer-átdolgozás (The Antichrist).
Küldeném mindenkinek, akinek a Nőnap alkalmából rángatózik a nyelve!
Justin Karl Michael Broadrick a Godflesh, a Jesu és a Final mellett JK Flesh néven is nyomul. A Godflesh ugye minden idők egyik legnagyobb dolga. A Jesu tud jól esni, főleg ha katartikusan, hátraforgó szemgolyókkal akarok unatkozni. A Final meg tipikus melómániás instant-ambient projekt (amit amúgy még a Godflesh előtt kezdett el), rágja magát át a diszkográfiáján az, akinek nincs jobb dolga. Na, de a JK Flesh, az baszik, és mivel idén kijött egy új, bámulatos kislemeze, eljött az ideje a nagy JK Flesh-posztnak is. Aki nem keni, hogy mi a fasz, annak annyit kell tudnia, hogy Broadrick zajos, indusztriális techno taglójáról van szó. Aki szereti a Vatican Shadow-t, az Ancient Methodst, a Broken English Clubot, vagy esetleg az Orphx-t, az sejti. Megváltóan sötét, kőkemény csontozatú, brutális, őserejű, az anyádba elküldő, böszme sújtás. Totális transzban megfogható és megfoghatatlan falakat bontani csodálatos dolog. Fel kell rakni a hangerőt a polc tetejére és szét kell kúrni a lángokban álló világ maradékait.
Jürgensen bácsi ist Krieg!
Szép jó estét!
Két brit malacológus nemrég megjelentette negyedik kiáltványát. A manifesztum sűrű anyagát death, prog, tech, illetve doom források felhasználásával öntötték végső formába, és az alkotási folyamat során felhasználtak egy kevés sötét anyagot is. A nyolc fejezetre osztott nyilatkozat olyan fontos, mindenki számára kardinális kérdésekkel foglalkozik, mint a gombák fémzenei hatása (Transilvanian Fungus), a sószóró különleges alkalmazásai (Salt Thrower), vagy a korhadó tündérmesék hétköznapi vonatkozásai (Putrid Fairytale). Az összkép pedig rémes, fertőző, és nyálkás testnedvektől bűzlő rothadást mutat, amely mellett korunk egyetlen ezo-gyesznó hívője sem mehet el szó nélkül.
A Sirályemberek Legendája két ismert zenészt (Danny Carey és Brent Hinds), egy névről kevésbé ismert gitáros-rendezőt (Jimmy Hayward - neki köszönhetjük a bűnrossz Jonan Hex mozifilmet), és néhány kevésbé ismert muzsikust (David Dreyer énekes/szövegmondót, illetve a Zappa Meets Zappa basszerosát, Peter Griffint) rejti a neve mögött. A projekt zenéje érdekes, de működik - mondjuk nekem kicsit hangulatzene jellegű. A megszólalás alapvetően metálos, visszatérő elemei a matrózdal-részletek, emellett hangulatilag pedig kifejezetten filmzenés. És hogy ne legyen egyszerű a dolog, néhol mintha a Primust hallanánk, máshol nagyzenekari betétekkel is operálnak, de alapvetően vastagon szólnak a gitárok, és a dobsoundra sem lehet panasz. Fincsi, mi?
Ha jól emlékszem, az észak-karolinai Between the Buried & Me először a Colors megjelenésének idején, 2007-ben kapott tőlünk posztot. Azóta sok víz lefolyt a Mississippin, és az Automata I a negyedik albumuk a színes lemez óta. Az Automata II-t idén nyárra ígéri a banda, és lényegében egy konceptlemezről van szó, amely azzal a fura kérdéssel foglalkozik, hogy mi lenne, ha képesek lennénk mások álmait filmvetítéshez hasonló módon végignézni?
Morózus mizantrópia, a belső bestia felkorbácsolása, és sötét univerzumokba való utazás jellemzi a német Phantom Winter harmadik nagylemezét. A bajor ötösfogat olyat alkotott, amire valószínűleg az év végén is emlékezni fogunk: az Into Dark Science majdnem olyan súlyos, mintha a Downfall of Gaia írta volna a dalokat. Alapból sludge a játék neve, de persze nem egy helyen a feketeség is utat tör magának. Igazi lelki apokalipszis, alig 46 percben.
Indítsd a hétvégét egy frankó svéd vintage/retro rock nagylemezzel!
Hetvenes évek, trapézgatya, rákenró - mindent tudsz. FB.
Egy évtizeddel a Mountain Battles után itt az ötödik The Breeders nagylemez! Ráadásul a négyesfogat összetétele ugyanaz, mint a mára már klasszikussá vált Lash Splash albumon: Kim és Kelley Deal, Josephine Wiggs, illetve Jim MacPherson. Örülünk, Vincent?
Négy hosszú év telt a leedsi Black Moth legutóbbi albuma óta, de most itt van a harmadik eresztés. Az énekesnőkkel megtámogatott stoner/desert rock bandák kedvelői most sem fognak csalódni. Hallga' csak:
Míg a kilencvenes években a "heavy metal tehenészei" kifejezést meghallva mindenki a Panterára gondolt, ezt mostanában leginkább a zenéjében több alműfajt (is) ötvöző, és egyszerűen csak progresszív metalként cimkézett Oceans of Slumberre értik. Akiknek most jelenik meg a harmadik nagylemezük.
Öt év telt el a legutóbbi Dead Meadow album megjelenése óta,
de ezt is meghozta a postás. Első hallásra jobban is tetszik elődjénél.
A kanadai Biblical fura teremtmény: a banda tagjai eleve más együttesekben munkálkodtak korábban - ketten közülük a rövid életű Sebastien Granger and the Mountainsból, ketten pedig a kitűnő Comet Controlból érkeztek, hogy közösen alkossanak valami újat. Az általuk művelt zenét nem könnyű körülírni, mert olyan műfajokból építkezik, mint a punk, a pszichó rock, a dance, a zajrock, vagy éppenséggel a varacskos sludge. A végeredmény mégis több, mint a részek összessége: néhol a Pink Floyd nyomán lehet értelmezni, máshol a Yoshimi-érabeli The Flaming Lips adja magát párhuzamként, megint máshol egy dance punkba oltott Radiohead ugrik be, időnként viszont úgy bedurvulnak, mint akinek elmentek otthonról. A nagylemez egyébként 2017 őszén jelent meg, de csak valamikor idén januárban jött szembe - ha korábban találkozom vele, a nem létező tavaly év végi listámon bérelt helye lett volna.
A Bush Tetras a '80-as évektől van, jó hosszú kihagyásokkal adtak ki lemezeket, nem is sokat. Most pedig, hogy áprilisban 5-6 év után érkezik az új cuccuk, ki is baszom őket, mert nagy dolog. Ha agyba szúrnak se tudom leírni, hogy mitől olyanok, amilyenek. Mármint hatalmasak. De hogy a Bush Tetras kizárólag Bush Tetrast játszik, az kurva élet. Nagyon basszusos, nagyon kellemesen nyekergő, faszán lüktető, feszesen elúszott, melankolikus és mégis dögös, meglassult, monoton pszichotikussága, dallamaik és hangszerelésük furcsasága, az egész bizarr hangulata üvölti magából az eredetiséget.
Mintha egy afrikai susnyásban beszedett Killdozer játszana bluest részeg, tarajos, művészetis diszkósoknak egy Sonic Youth és egy Stooges koncert között. Már ha ennek van értelme. A lényeg, hogy a Bush Tetras dalait mérföldekről ki lehet szúrni, senki nem csinálta ezt így azóta sem.
Alant még információ (vagy valami hasonló), de előtte itt az új számuk:
A bögyös-faros Pocahontast ábrázoló borító mögött három tennessee-i fickó tolja a déli ízekkel megvadított sztóner rockot. Néha persze átcsusszannak a doom és/vagy a sludge területére is, de ahogy mondani szokás, "ez náluk alap".
A Richard K. Morgan azonos című, magyarul Valós halál címmel megjelent regényéből készült Netflix-sorozat zenéje.
A detroiti őrült rocklegenda The Stoogesról szóló dokumentumfilmet Jim Jarmusch rendezte, és a dalok kiválasztásába Iggy Pópa mellett ő is belefolyt. A soundtrack az első három nagylemezre fókuszál, emellett egy-egy szám hallható Iggy a Stooges előtti bandáitól (The Iguanas, illetve Prime Mover Blues Band) és az MC5-tól.
A Drive by Wire negyedik nagylemeze a holland sivatag mélyéről érkezett hozzánk. Pszichoszomatikus rockjuk fő húzóereje a fifikás riffek mellett Simone Holsbeek istennői hangja: a hölgy egyaránt otthon van kiabálásban, süvöltésben, tábortűz melletti danolászásban, és az érzelmes dallamok tolmácsolásában is. Csajos sztóner rock a legjobb fajtából, füleldoda!
Az ex-Entombed, Enforcer, stb tagokból álló Black Trip első és második lemeze is fantasztikusan jó old school heavy metal volt - ha lemaradtál róla, és van egy kis eszed, akkor most leszeded őket (mindkettőnél frissítettem a linket), előkapod a szekrényből a Killers pólót, borotválsz bajszot, és hülyére léggitározod magad az erkélyen. Aztán tavalyelőtt nevet váltottak, majd Vojd néven most jött meg az első LP, ami szintén nagyon jó lett, nagyon messze nem mentek el az előzőektől, de még mélyebbre mentek a hetvenes évekbe. A letöltőlinkbe odacsomagoltam a tavaly év végén megjelent kétszámos kislemezt is (ezek az LP-n nincsenek rajta), ami meglepő módon,szintén pompás. Király zenekar.
Persze ahogy az lenni szokott minden felkapott műfajnál, ez a dolog is kezd kicsit az önmaga farkába harapni, de azért a Carpenter Brut még mindig remek cucc. A Garm vendégénekével (itt The Mouthpiece Of The Night néven) felvett Cheerleader Effect egy kiváló dal, nagyon érzi ezt a témát - az utolsó Ulver EP miatt ez egyáltalán nem meglepő - de a legnagyobb a Kvohsttal (aka. The Dream Crawler...) felturbózott Beware the Beast, ez más hangszereléssel simán felfért volna az új Grave Pleasures-re is. Ja, és megvan az év egyik legjobb dalcíme is: HAIRSPRAY HURRICANE
A Pareidolia a las vegasi Demon Lung 2012-es bemutatkozó EP-je, ami négy számmal megfejelve most újra megjelent.
Húsz év után a brit Solstice is kiadta a harmadik nagylemezét.
Harmadszor vendégünk a kanadai Black Wizard, akik
ismét egy minőségi albumot tettek le az asztalra. Korábbiak.
Két évvel a Get Well után megérkezett a holland Birth of Joy ötödik nagylemeze. A játék neve továbbra is jammelős pszicho rock, kicsit még jobban is, mint az előző korongon. Bandcamp.
Itt a londoni Death Pedals új lemeze! Meghallgatod, aztán mész keresni egy vesedonort. Ez bazdmeg rockzene, nem a Rolling Stones.
A portlandi Marriage + Cancer első nagylemezén lényegében The Jesus Lizard és Nirvana keveréket játszik. Árad a '90-es évek erőszakos, húgyszagú, disszonáns és fémesen nyekergő dzsuvája rendesen. Nagyon noise-rock, idén még nem is volt talán ennyire nagyon noise-rock valami.
Fogalmam sincs ez mi a halál, de kurva jó. Beteg, de bőven táncolható lüktetésű kísérleti, drogos punk elektronika, ami erősen no wave és indusztriális ihletésű dekadenciával teszi fel a polcra az elméd. Baszott nagy basszusok, szent és sötét monotónia, tömegoszlató, steril és latexszagú zakatolás, zseniálisan felépített leépítések sokaságai.
Londonból érkezett hozzánk a Dead Vibrations bemutatkozó lemeze, amely címére rácáfolva egyáltalán nem halott, de még csak nem is lassú. Olyan, a hiperűrbe transzportáló zajos space-kraut-pszichó rock hibridet prezentálnak alig több, mint fél órában, hogy minden leendő asztronautának leesik az álla, és lenn is marad.
Az indianapolisi Apostle of Solitude négy év után adta ki negyedik önálló nagylemezét. A csapásirány pedig továbbra is a tradícionális doom. Csekira:
Végre ellopható lett a holnap megjelenő ötszámos split, rajta két új Windhand dallal, nagyon remélem hogy idén összedobnak egy LP-t is, nagyon ideje lenne.
