Laza, dögös, mocskos, zajos, torz - szerintem gépdobos, de ha nem, azt is leszarom - garázspunk. A harmadik számot egy napig nem hallottam, annyira jó a második. Persze az összes kurva tökös, az egész végigrohan mindenen, locsolja a sört, pogó van ezerrel, önfeledészet, fiatalság, életérzés, egekbe ugrás óriási riffekre és nagy énekdallamokra, monoton kalapálás, behányás, szerelem.
Ausztrália. Zajpunk. Ennyi legyen elég, meg talán még annyi, hogy szétüt és elveszi a zsebpénzed és lehugyoz.
Ilyen volt a Jamiroquai, amikor még nem JK egyszemélyes projektje volt.
Sajnos viszont a 25 éves album minden megállapítása igaz:
azóta is nagy erőkkel irtjuk saját bolygónk ökoszisztémáját.
Kipróbált francia muzsikusok avantgárd rock agymenése, amiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy könnyen adja magát. Legalábbis elsőre nem. Én a magam részéről a harmadik hallgatáson vagyok túl, de még csak most sikerült feltörnöm a külső héjat. Kell az ilyen, na.
A finn Khanus saját definíciója szerint kozmikus sámánmetálban nyomul. Viszont ha pontosítani szeretnénk a marketingízű definíción, akkor nevezzük nevén a gyermeket: ez bizony Bátyuskás baritonnal előadott feketés-haláli iszappakolás. A Darkthrone-átirattal induló bemutatkozó album dalaiban szerencsére lemondtak az obligát sátánimádatról, helyette a tudat mélybugyraiba invitáló spiritizmus a lelki iránytűjük. Egyszóval: csecse kis albumot rittyentettek nekünk.
Ó, bassza meg a Bummer! Ha szereted a KARP-ot, a Melvinst, az Unsane-t, a régi Helmetet, a Pissed Jeanst, a Whorest és minden ilyesmit, akkor jól oldalba fognak rúgni. Igazából én simán szétbontok bármit, ha közben Bummer szól. Leülsz, hallgatod, faszt se csinálsz, és kék-zöld foltokkal lesz tele a tested. Olyan brutális riffek, akkora archámozó basszus, olyan pusztító dobolás, akkora dalok, akkora izomerő, hogy mi a fasz van már. Én a Spankkel ismertem meg őket pár éve (itt egy jó kis posztban szerepelt is), attól a mai napig simán vért köpök és kurva anyázok és zokogok, akkora tagló, de az idei első nagylemezük is bámulatosan mocsadék, szétver a picsába. Kibaszottul ilyen ám a tisztességes rockzene.
Milk EP
Spank EP
Holy Terror
Az ohio-i Druid a hetvenes évek progresszív rockját ötvözi a sztónerikus pszichedelizmussal. Az a legjobb benne, hogy mindezt akkora fílinggel tolják, mintha az életük függne tőle. Nagy jóság.
Az Om Parvat a Himalája egyik csúcsa, amely Nepált és Indiát választja el egymástól. A hegyről elnevezett album zenéje is ehhez hasonló: két kultúra, kétféle felfogás, kétféle muzikális világ talál benne egymásra. A Desert Mountain Tribe egyrészt az indie/post-punk galaxisból, másrészt pedig a keleti dallamokkal izgalmassá tett pszichedelikus rock univerzumából építkezik. A londoni trió kitűnő második albumot hozott össze, amelyre megérdemelten lehetnek büszkék.
Az előzetes szám alapján vártam már, mint az orosz hekkerek az amerikai elnökválasztást.
Itt lehet megnézni, hogy már most elfogytak a lemezek.
Öt évvel ezelőtt hallottunk utoljára a Neurosis/Red Sparowes/Battle of Mice oldalhajtás A Storm of Lightról. Az ötödik albumon hozzák a szokásos hangulati post-metaller formulát, amit némi ipariaskodással ütnek föl.
A japán Dir En Grey négy év után adta ki új albumát, melynek szerzeményei továbbra is a kísérleti-alternatív-avantgarde vonalon mozognak, mégpedig igencsak jól. Überművészek, szevasztok!
Felesleges bármit is írni. Új Author & Punisher.
Ma van húsz éve, hogy megjelent.
Az év legszemetebb, legocsmányabb, legkészebb, leggecibb és legsúlyosabb lemeze ezen a héten az új Stone Titan. Az van, amit a 4 évvel ezelőtt írt kimerítő, cizellált, széplelkű posztomban (a linkeket frissítettem) írtam róluk, semmi egyéb. Az utolsó 10 és fél perces szám végére elhányod magad. Lenyűgöző együttesről van szó.
Százezer éve kiraktam ennek a brit csürhének az első kislemezét, amit a mai napig hallgatok amúgy, mert a Shake Them Bones és a 40ft of Monster a világ egyik legnagyobb számpárosa, a Sleeping with the Dogs meg akkora blues fricska, hogy anyád. Aztán pár hónapja ránéztem, hogy mi van velük, és kiderült, hogy tavaly kiadtak egy 9 számos kislemezt, amin a faszonvert bluesos-rockos témáktól ugyan megváltak, de legalább egy kurva erős, mocsadék, szarevő, őszintén és erőszakosan gányoló, színtiszta noise-punk geciséget csináltak. Ingyen van, zajrockerek örvendeznek vala.
Nyilván az első kislemez is itt van a maga dicsőségében:
Volt idén már egy masszív The Black Dog-poszt, de gondoltam kibaszom ezt a 2015-ös csodát is, mert olyan. Az egyik kedvenc lemezem ebben a sötét, komor, művi kazamatatechno-témakörben. Nem kezdem el nagyon ragozni, hibátlan, de azért szólok, hogy csak és kizárólag egyben illik hallgatni. El fog varázsolni a picsába, fekete ambient-hipnózis a köbön, transzban veretés világtemető katarzisokba, és a legszebb dallamaikat amúgy ezen a lemezen lehet hallani. Abszolút kötelező.
Egy emberöltőnyi ideje hallgatom.
Megjött a Szélkéz új lemeze, mindenki nagyon örül, felugrik, és monoton révületben pengeti a légriffeket az őszi utcán.
Komolyabban nem is gondolhatná magát a Shahmen, de olyan kurva hangulatos az új lemezük is, hogy egyszerűen nem tudok nem bólogatni rá. Végtelenül dögös, kíméletlenül lecsupaszított, gyönyörű minimálalapokra szövegelés bele az erőszakos, elkerülhetetlen, állott bongszagú világvégébe, ahogy korábban is, csak most még jobbak a dalok. BLS továbbra is nevetségesen cool, ha ilyen hangom lenne, csak és kizárólag hard boiled krimik narrálásából élnék. Annyira árad a szomorú, komor cigifüst ebből a lemezből, hogy kicsit köhögni is kezdtem.
Na, basszátok meg, bajtársaim a zajrockban, a Claw Marks idei első nagylemezénél én nem mostanában hallottam jobb dolgot. A Hee Hee egyszerűen fenomenális. Megjelenhetett volna az AmRepnél is, a Touch and Go is kiadhatta volna, de ki a faszt érdekel ez, mikor ezek az arcok úgy idézik meg a Dead Kennedyst és a számomra elmondhatatlanul fontos Killdozert, a Cowst és a God Bulliest, hogy közben van egy elképesztő saját hangjuk is. Amikor először végighallgattam a lemezt, komolyan majdnem sírva fakadtam örömömben. Mikor másodszor végighallgattam, sírva fakadtam örömömben. Komolytalan, ironikus, cinikus, geci, mocsadék, baszott súlyos, de közben minden dal emlékezetes, tele vannak fogós és maradandó témákkal, idézhető szövegekkel, falbontással ösztönerőből, te meg csak nézel, hogy baszki, végre, végre, végre. A Hee Hee a műfaj kortárs klasszikusa. Messzemenőkig zseniális.
A korábbi kislemezük is itt van, szintén kurva jó, de először a Hee Hee menjen le párszor.
A Carbon Based Lifeforms fele 6 év után új lemezt adott ki. Ennyi legyen is elég.
Napra pontosan 20 éve jelent meg a harmadik, és sajnos egyben utolsó Soul Coughing nagylemez. A kilencvenes évek végének hangulatát kitűnően megragadó El Oso óta azóta sem hallottam olyan albumot, amelyen szervesen összeolvadna egymással az art rock és a hangszeresen játszott dárenbéz (a ritmusszekció: Sebastian Steinberg - basszus és bőgő, illetve Yuval Gabay - dob).
Ez történik, ha zenei innovátorok - akik egyben szakmájuk titánjai is - találkoznak:
megszületik egy, a maga kategóriájában tökéletes nagylemez.
Öt hosszú év telt el a Vanishing Point megjelenése óta, de az ősz meghozta a folytatást.
Kurva jó. Mintha az Eater és a Slaughter and the Dogs elfeledett zabigyereke lenne. Taknyos, rohadék, kirúgja a fogad, részegen hugyozik mindenre, ami számodra szent. Elragadó, üvölthető, fogós ének, elragadó, fogós gitártémák, tánc és pogó és örömkönnyek. Kurva jó, mondom.
Bírom ezeket a srácokat. Ez az új kislemez is szakít, de talán ez is a legjobb cuccuk. A Stuck itt volt.
Annyira frankó a gőteborgi Besra bemutatkozó albuma, hogy a borítón látható svéd asztalos nemcsak levette a trikóját, de lassan a szemei is kigúvadnak. Lukas Skäggson mindeközben pedig arra gondol: "Hëj, ha én is így tudnám a hathúrosat pøngetni, menten felcsapnék post-metal zeneszerzønek, aki egész nap csak anhedonizál!"
Az első Ancient Methods nagylemez sok kisebb után. Óriási munka, nagyon súlyos, rohadtul mély és sötét és kegyetlen és izgalmas, csak legyen segged és agyad egyben végighallgatni egy sötét szobában. Vannak rajta vendégszereplők is, akiket itt már többször emlegettünk, de inkább csak hallgassátok meg kussban, belebámulva az ürességbe. Én egy jó ideig csak ezt fogom hallgatni.
DIY-hozzáállás, három tüzes ősrock és egy pure funk nóta: ennyi az aussie Ooh La La 2006-os EP-jének hanganyaga. Nem tűnik soknak, de a mai mezőny nagy része sírva szaladna hozzájuk a receptért, ha ismerné őket - de így legalább megmaradtak nekünk. Egyébként van egy nagylemezük is, amit még nem sikerült levadásznom (Peace & Harmony, 2008). FB nuku.
Öt évvel a Shawods után megjelent a bostoni Morne ötödik nagylemeze, és a banda az eddigi legjobb munkájával rukkolt elő. Zenéjükből eltűntek a post-metal elemek, helyette a lemez első két dalában blackened témák tűntek fel, melyek később crusttá "szelídülnek", majd minőségi atmoszférikus sludge/doom elegyet kapunk az arcunkba, hogy csak úgy csattan! Úgy néz ki, hogy nálam az év legjobbjai között lesz a korong. Hallgatózni ér:
Hatodik albumával jelentkezett idén nyáron az oaklandi Lumerians. Most éppen electro-krauto-pszichó-space a fő komponálási irányuk. Füleldoda:
A Shit & Shine minden kurva anyagán mást csinál, mindig meglepnek, mindig nagyon betegek és nincs ez másként ezen az új kislemezen sem. Ki gondolta volna, hogy funkban, absztrakt hip-hopban és popos lityilötyiben is otthon vannak, persze a maguk módján. Nagyon laza három dal ez, nem véletlenül ez a címe a cuccnak.
Négy év után a chicago-i The Skull kiadta második nagylemezét.
Ráadásul a III. Desszert Feszt fellépőiként bő két hét múlva élőben is láthatjuk őket.
Öt éve találkoztunk először a brooklyni Batillusszal, de eggyel előző 2011-es nagylemezük is alaposan fejbe somja az embert. A Kohón ugyanaz a kissé ipari, kissé doom-os sludge adja a munkamenet gerincét, mint a fél évtizede posztolt Concrete Sustain-en. Küldeném mindenkinek, akinek kiakasztó szombatja volt!
