Kellett már nagyon nekem, hogy ráakadjak erre a bandára. Képzeld el a Fugazit és a Drug Church-öt, hogy kibérelnek hosszú turnézásuk közepette egy motelt és basznak egy kiadósat kb. nyolc meneteset. Ennek a közösülésnek a gyümölcse lehet közel az igazsághoz, amit ezek a faszingerek össze post punkoskodnak. Szóval nem érdemes a tropicariumban az aligátornak a szottyant herezacsit lóbálni ha van, mert elkapja és nem ereszti. Baszassátok sokat.
Parádés. Mondanám, hogy az év egyik legjobb kislemeze, de 2017-ben jött ki. Nagyon nem egyszerű és nem átlagos baszomság. Olyan, mintha a Girl Band, a Dazzling Killmen, a Pretty Girls Make Graves, a Pop Group, a Big Black és a Killdozer belefejelt volna a Skin Graft katalógusába. Remélem érthető. Elmebeteg dalok ezek, idióta szerkezetekkel, pszichotikus sokkal, ijesztő monotóniával, bődületesen rémisztő ötletekkel, agyhalott énekkel, de a klasszikus New York-i no wave hatások, a noise-rockos kikacsintások és a post-punk tendenciák nem idézik a múltat, hanem csúnyán pöcsön pöckölik, rohadtul kortárs modorban. Meredek, na.
Súlyos debütálás egy felettébb társadalomkritikus hangvételt megütő mogorva londoni dob-gitár duótól. Ledörgöli a bőrt a puha seggedről. Tagló, málha, acsarkodás, dagonya, tiló, nihil, húgy, erőszak. Ilyesmi. Zajrock, erős Big Black utánérzéssel, ugyanakkor én elég frissnek, fontosnak, relevánsnak és őszintén felbaszottnak érzem. Ja, amúgy dalokat is kurvára tudnak írni. Szóval baszki, itt van még egy kikúrt noise-rock banda, akikre érdemes lesz odafigyelni.
Két idei dalocska Fernow esőerdei projektjétől, nincs 8 perc az anyag, de legalább újfent számottevő csapadék szexi hangjára tudtok elaludni.
Hiánypótló tavalyi gyűjteményes lemez. A mindenható Zeni Geva minden egyes olyan agyszaggató durvasága, amit Steve Albinivel közösen csináltak. Nai-Ha, All Right, You Little Bastards!, egy rakás ritkaság és élő felvételek, pimpelt hangzás. Fontos, kötelező, nevetségesen nehéz, baszottul tömény, meghalsz.
Ahogy Albini és a Zeni Geva együtt nyomja a Big Black Kraftwerk-feldolgozását, páratlan:
Sok, sőt, kurva sok a jobbnál jobb noise-rock zenekar ezen a bolygón. Mindnél jobb a japán sassya-. Alapvetően mindenki bekaphatja, aki ezzel az amúgy vitathatatlan, tudományos eszközökkel abszolút cáfolhatatlan ténnyel nem ért egyet. Ez az érvem a sassya- mellett, ennél jobbat nem tudok. Idei lemezüket - melynek címe magyarra fordítva Gerincvelő - a megjelenése napján nem találtam meg a neten, ezért végigbőgtem az éjszakát és megvertem egy csövest. Aztán meglett, meghallgattam a faszom se tudja hányszor, azóta meg azért bőgök, mert ennél mostanság nem fogok jobb dolgot hallani. Nem sok értelme van így semminek már. Zseniális.
Akinek kellenek támpontok, az olvassa el itt az első lemezükről hasonló szellemben írt ajánlót (a non communication linkjét frissítettem).
Ez mi a halál már:
Meg ez is:
A nyelvtörő vezetéknevű Kiala David Nzavotunga a nyolcvanas években a nigériai Ghetto Blaster sorait erősítette, később pedig Fela Kuti zenészkollektívájába tartozott. Jóval ezután történt, hogy társakat toborzott saját ötletei megvalósításához - ennek eredményeként született meg tavaly a nemes egyszerűséggel csak Money címet kapott album. Nagy rejtvényre nem kell számítani tőlük: remek afrobeatet tolnak, laza grúvokkal és gyomorig ható fúvósokkal. Tavaszváráshoz ez is bőven elég. FB.
Nem csak én vártam irdatlanul ezt a lemezt. A My Disco azt csinál, amit akar, most éppen egy súlyos, minimalista, hipnotikus, morózus, mély, lassan rád mászó komor ambient szörnyet szültek világra, ami nem feltétlenül lesz a mindig kísérletező együttes rajongóinak kedvence, de mégis ki a fasznak képzelem magam, hogy ilyeneket állítok. Amúgy óriási, csak legyen segged és füled hozzá. Szóval, aki egy második Severe-t várt, az pofára esett, de ez benne a fasza. Pontosabban ez is. Sötét szobában, sötét városban, sötét kedvvel kell nekivágni, és hagyni kell, hogy belebúgjon és susogjon és suttogjon és dörögjön a lelkedbe. Amolyan Lustmord-utánérzés, abból viszont a legjobb.
Peter Nye Kerlin, Jim McHugh, Jason Robira és Jeff Tobias közös projektje ez. Ismerheted ezeket a „Nagy Almából” szalajtott művészeket olyan működő/inaktív formációkból, mint a NYMPH, a Dark Meat, a Chris Forsyth’s Solar Motel Band, esetleg az Arthur Doyle’s New Quiet Screamers. A zenei paletta, amiből ezek a nagy formátumú zenészek merítenek, eléggé sokféle. Kennek arra a bizonyos palettára avant-jazzt (szaxi!), punkot, de pszichedelia, ethio-jazz és desert blues is akad dögivel. A hangulat garantáltan örömteli, kellőképp kaotikus és misztikus.
Üdítő ez a zene minden kiüresedett, elszegényedett, orrát lógató durcás embertársamnak, akiknek elegük van az egyre bigottabb, fasizálódó, csak a másik kihasználását éltető világunk beteg vízhangjaiból.
Négy srác egy tavaszi napon elhatározta a barátság jegyében, hogy világra szülik Bristol legpozitívabb punk bandáját. Ők azt vallják, vagy legalábbis igaznak tartják azt a felfogást, hogy tök mindegy, hogy mi történt a múltban, vagy mi következhet be az eljövendőben, igenis csinálni kell csakazé’ is a bejárt út kedvéért, az élményekért. Hangosak, fürgék, mint a bolha és ők is forrón szeretik a kakaót, mint te.
Chicago újfent. Van két srác, sokat nem lehet róluk tudni. Még a nevük is elég titkosan hangzik: BL és MDC. Annyi viszont biztos, hogy szeretnek partizni és jól képviselik a punk életérzést. Az általuk tolt zenéről annyit állítanak, hogy szabályokra fittyet hányós, gépesített, ipari zaj kavalkád. Ha ezt le kéne fordítanom, azt állítanám én meg, hogy ez zaj rockba hajló post-punk. Ez meg ugye elég jól hangzik…
Két bivaly erős demo után végre itt van az első teljes album a Hate Force-os malterköpködő fasziktól. Annyit érdemes róluk tudni, hogy a tagok nyomták már olyan más, hasonló attitűddel rendelkező zenekarokban, mint: Harm’s Way, Like Rats, vagy nem utolsó sorban WEEKEND-kibaszott-NACHOS! Remélem, hogy hamarosan megcsodálhatóak lesznek egy klubkoncert erejéig, és a környék összes nindzsája újra felöltheti a susogós harci dresszt.
Az Európai Űrügynökség (European Space Ageny, ESA) mindig is szerette önálló felfedezőútra küldeni frissen végzett asztronautáit. Most sem történt másképp: a 2018-as osztály három tagja (Marcus Henning, Ernst-Hanning Drude, Paul Bornemann) kapta azt a nemes feladatot, hogy a Gorm intersztelláris rakétával látogasson meg néhány holdat Naprendszerünkben, majd ezután mutassák be megfigyeléseik vizsgálati eredményeit. Így is történt: a trió öt bolygókísérővel történt találkozásának anyagát öntötte hallgatható formába, és a végeredmény magáért beszél. A jelentés a fuzzos pulzálástól kezdve a nagy energiájú kozmikus sugárzáson keresztül egészen a gravitációs hullámok tompa lökéseiig alaposan taglal mindent, amire csak kíváncsi lehet az űr végtelenjéért rajongók füle.
Amikor megnéztem a kollektíva adatlapját a RYM-on, beleszédültem, hány zenekarban és projektben érdekeltek a COE tagjai. Úgyhogy nem is ragozom: ez az egyetlen lemezük, és ilyen, amikor a jazz felől elindulva egy társaság apró lépésekkel, de azért végig improvizálva eljut a pszichedelikus rockig és még azon is túl.
Huszonegy év után ismét.
A The Black Lodge esetében nem a Twin Peaks-Anthrax tengelyre kell asszociálnunk, hanem egy 2017-es alapítású olasz sztóner metál bandára. Aki komálja a Sabbathista alapokkal rendelkező, a Down és a Corrosion of Conformity által inspirált muzsikákat, annak bejövős lesz a talján arcok zenéje.
A La Dispute bemutatkozó albuma, a hosszú című Somewhere at the Bottom of the River Between Vega and Altair a mai napig nagy kedvencem. Igaz, hogy csak az első két lemezüket ismerem, és a 2011-es Wildlife óta kicsit szem elől tévesztettem őket, most viszont megérkezett a vadiúj korongjuk. Első fülelésre furcsa, de tetszik: a nyitó dalok inkább lassabbak, de aztán a közepe táján van gyorsulás is.
A Mark Greening, korábbi Electric Wizard-, Ramesses- és With the Dead-ütős által alapított Dead Witches bemutatkozó albuma (Ouija, 2017) után két évvel itt van a banda új korongja. Ezen Virginia Monti énekesnőt egy másik hölgy, Soozi Chameleone váltotta a nótafa posztján, ami nem vált a banda hátrányára. Zeneileg összeszedettebb elődjénél az Utolsó Ördögűzés: aki komálja a With the Dead-et és a Monolordot, annak cirógatni fogja a kagylóit a lemez.
Szívesen.
Tessék, itt van a KIM első anyaga. Tűkön ültetek. Amúgy grunge-os, zajrockos, szipedelikusos, sludge rockos mifasz. Annak viszont kurva jó.
Hogy kiteljesedjen a Portishead Weekend: DJ Andy Smith a nagy nevű előadó második, cím nélküli albumát bemutató előadássorozatán volt a turné DJ. Saját első korongja '98-ban jelent meg, amin kedvenc zenéit ötvözte soullal, funkkal, hip hoppal, no meg beat-ekkel. A kiváló indulás után pár évvel később pedig megjelent a második és a harmadik rész is (The Document II, 2003 és The Document III, 2005). Táncolni vasárnap este is ér.
A kaliforniai Tesla második nagylemeze ebben a hónapban lett harminc éves. Ha nem ismered őket, akkor a bandáról részletesebben a Wiki-szócikkükben olvashatsz.
Most, amikor bő másfél évtized után új zenei anyagon dolgozik a Portishead pacsirtája, érdemes újrakagylózni a korábbi albumait.
Beth Gibbons & Rustin Man - Out of Season (2002)
A Rustin Man művésznév mögött Paul Webb, korábbi Talk Talk-basszer rejtőzik, akivel Bözsi még a Portishead megalakulása előtt találkozott. Első közös albumuk 2002-ben jelent meg, amikor a Portásfej éppen tetszhalott volt.
A londoni The Lunar Effect a hetvenes évekből a blues-os psych/hard rockot, a kilencvenesekből pedig egy kis Seattle-t merít, hogy formába öntse jól sikerült dalait. A végeredmény kiváló fílingű tisztességes csapatás, amolyan brit módra.
Az egyik legjobb progrock album ebben a hónapban töltötte be a 25. szülinapját.
Öt szigorú dal egykori és jelenlegi Cryptosy-, Soulstorm- és Pestilence-tagok által negyedórában felvezetve. Ezt kapd el, ne a pestist! FB.
Sárosan cuppogó zajongás alig fél órában, amitől úgy érzed, hogy legszívesebben pofán csapnád az első utadba kerülő értetlen humanoidot. A kétemberes Boar Worship kíméletlenül vad, az album pedig rozsdás ízt hagy maga után a szájban, ezért csak óvatosan szabad vele öblögetni! Mert egy ideig még így is kába maradsz utána.
Mára még van egy igazán fület gyönyörködtető banda, amelyről kár lenne, ha lemaradnátok. Ebben a zajos gennyzsákban igazi stíluskavalkád van beágyazva jó mélyen. Van benne doom, nagy adag sludge, némi hardcore kirohanásos döngölés, és mindez megfeketítve. Csodálatra méltó a srácokban a nihilista üresség, amit ez a zajos gyűlöletkatyvasz áraszt. Pacsi.
Íme A Teleszkópok 11. sorlemeze, ami hangsebességgel vonaglik át rajtad. Ösztönös drone kompozíciók egymás után. Begerjesztik a hallóidegeidet és illúziókat generálnak. Ha már kikapcsolva is hallod ezeket a zajokat, akkor te is EHS-kórságot kaptál. Agy-elpattintásra fel!
Női énekessel megszólaló négytagú okkult fuzz rock/doom metal banda Iowából.
A hangulatot tökéletesen tükrözi a lemezborító.
Itt az első idei Vatican Shadow, gondolom lesz még. Nyilván fasza. Lesz koncert.
Párszor lenyomtam már, az Arbeit a német danolászás miatt nekem fáj kicsit (a vadállat Falco-feldolgozás viszont nem), de amúgy bomba.
