Itt van a friss, finom, mézédes Kvelertak!

Legközelebb élőben: 2020. március 10., Dürer Kert

Fekete tintába mártott ecsettel kerekíti le a post-metal széleit a belga Sons of a Wanted Man. Ha feldobom, post-black, ha leesik blackened sludge.

 

A harmadik számnál tartok, de az már most biztos, hogy egy ideig csak ezt fogom hallgatni. 

Az első lemezük linkjét frissítettem. 

Ma van a harmincadik szülinapja.

Téli hidegben jó melegen felöltözve sétálsz az óceán partján, miközben kedvenc füleseddel zenét hallgatsz. Belső csendedre hangolódva egyre jobban egybeolvadsz a tájjal, és lassan kizökkensz az időből. Ezt az élményt nyújtja a portlandi Folian bemutatkozó lemeze, amely a meditatív mélázást a dream pop és a shoegaze, a tengerpartot csapkodó hullámok erejét és hangját pedig a néhol megdörrenő post metal segítségével varázsolja eléd. Nemcsak hétvégékhez, nemcsak tengerparti sétákhoz ajánlom.

 

Heavy boogie, blues rock és persze klasszikus mötál táplálja a Seven Planets dalait, a végeredmény pedig tökös-mákos, grúvval fűtött fuzzos rákenró. Az Explorernek minden Clutch-, The Bakerton Group-, és Brant Björk-rajongó örülni fog.

 

Az EP címe ellenére kivételesen most nem a Sabbathizmusról szól a mese. A szlovén Chains egy fura, de király módon működő hibridet tenyésztett ki a nyolcvanas évek olasz retro doomjából, a szintén nyolcvanas évekbeli dark/goth metálból, a death rockból, valamint a post punkból. Csekkold, mert nagyon megéri!

 

Kiváló űrbéli jómunkásembereink tovbbra sem pihennek, ami megnyugtató. Mondjuk a Bandcamp oldalukon azt írják, hogy ez a hanganyag az utolsó a 2016 novemberében felvett cuccaik közül (kíváncsi vagyok, hogy azóta hány száz órányit rögzítettek?). Itt és most ráadásul az Øresund Space Collective társulata némileg eltér a tőlük megszokott zenei világtól: a tudatalattival való kísérletezést Miles Davis-es, Tangerine Dream-es és afrobeates beütést is magában hordozó szerzeményekkel festették meg.

 

Tavaly ősszel egyik szemfüles olvasónk ajánlotta ezt a lemezt a FB-csoportunkban. Jól beszereztem, azóta is még jobban hallgatom (ezúton is köszönöm szépen!), ráadásul meg voltam róla győződve, hogy posztoltam is - de nem. Pedig a quebeci Sandveiss a kilencvenes évek grungerisztikus törekvéseit fűszerezi meg a sztónerikus vibrálással. A végeredmény tökös hard rock rákenró, amit mindenki kedvére kategorizálhat.

 

Ha sikerül túljutnod az első, háromperces és unalmas dalon (I Took One Hit to Believe), akkor olyan, majd negyvenöt perces, némi sludge-ot és sztóneres felhangokat is magába szívó doom-olást kapsz a Los Angeles-i Bong Wizardtól, hogy örömödben mind a tíz ujjadat megnyalod!

 

Ezek a faszok tavaly kiadták ezt a bámulatosan nehéz, rút, gecis, rohadék lemezt, idén márciusban pedig már jön is az új. Olyan, mintha a Melvins, a Killdozer és a Sons of Otis egy széthugyált sikátorban éppen szarrá verné azt, aki számodra a legfontosabb. Ezeket a málhásan omladozó, pszichedelikus, gyilkos riffhegyeket ép ember nem mássza meg. Az egész egy gyönyörűen dzsuvás, tömör, kegyetlenül túlcuccolt túlvilág, ahonnan nincs kiút: elkezded hallgatni és a "Find a Meal, Find a Bed, Find a God" első dörrenése után mást nem is akarsz, csak megtörni a Woorms nevetséges hatalma alatt. Drogos sludge-doom tavaly sehol és semmikor nem volt ennyire drogos sludge-doom. A kibaszottul vicces számcímeikért és a kibaszott nagy taglót ellenpontozó frenetikus iróniáért pedig minden este hálát adok. 

Idén 30 éves lett Zach De La Rocha Rage Against the Machine-t megelőző hardcore-punk zenekarának egyetlen - egyébiránt remek - kislemeze. Ilyen őszinte haraggal nem üvöltött a tag azóta sem. 

Ismeritek az Unsane nevű együttest? És a Threadbare-t? A Well muzsikusai biztosan. Szétdöngöl, bazdmeg. Óriási munka. 

Két számomra nehezen érthető dolog. Az egyik az, hogy ez a zenekar egy ember. A másik, hogy a faszért adja ingyen a lemezeit. Illetve három dolog. A harmadik az, hogy mi az isten történik az ikervárosokban rockzeneileg. Ez az arc egy csoda. Egy személyben van itt Tar, Melvins, Hammerhead, és főleg Scissorfight. Gyűlölködő, ocsmány, végtelenül dögös, mocskos, kemény rockzene, amiben duzzadnak és áradnak és tombolnak az alkoholszagú gonoszan zakatoló riffek és a sérthetetlen, szent Killdozert idéző tahó óbégatások (kevésbé ironikusan, inkább felbaszva). Rá kell gyújtani és bele kell kúrni egyet a falba. A lentebb fellelhető lenyűgöző című kislemez elég ergyán szól, az idei nagy viszont fantasztikus. 

Ideges, feszült, kiakadt, nem normális zajrock, hangosan, kalimpálva, rángatózva, súlyosan, de elsőre alig értelmezhetően. Nagyon kanyarog, nagyon húz, nagyon teker, nagyon nyekereg és épp eléggé matek is. Gondolom Fugazi meg Unwound, meg ilyesmi. Vagy egy felbaszott és begyorsult és célját vesztett The Jesus Lizard. Nem izgat. Ritka zaklatott egy őrült szarság, haragból, de aggyal. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyi irányba lehet egy zenére bólogatni. Azoknak, akik rá tudják szánni a seggüket és nem adják fel a refrének hiányában.    

Sula Bassana kultikus psych-triója és minden idők egyik legjobb együttese közösen keresik a bekábultság magaslatait a Riot Season split-sorozatában. Fogalmam sincs, mi kellhet még. Aki a lemez végére nem kúszik be a szőnyeg alá, az nem pörkölt eleget.  

A tavalyi év legjobb lemezcíme. Amúgy meg Shit and Shine. Ha valami kibaszott Für Elise-t vársz, akkor jó nagy hülye vagy. Egyébként rég tolták már ennyire ortószemét szarnehéz pszichotikus sludge miliőben, de ettől még meg nem fogod műfajelmélettel ezt a sátáni förmedvényt. Kevés kíméletlenebb és rosszindulatúbb elmebeteg gányt fingott ki magából 2019. 

Három év után ehune az új Szipalcsőr!

A legendás Beszélő Fejeket legjobb formájukban megörökítő koncertlemez a hetvenes évek végéről, amelynek az az érdekessége, hogy tavalyi megjelenése előtt negyven évig dobozban pihent.

A Sycomore a post-metált és a durva sludge-ot egyesíti egymással, és néhol a noise rock grúvja is befigyel a dalaikba. A Bloodstone-nal így sikerült az extrém muzsikákban szintet lépniük. Hedbengerek, hol vagytok?

 

Bernard Szajner aka Zed a saját jogán csupán két albumot jelentetett meg, így ő is a zeneipar ismeretlen ismerősei közé tartozik. A hetvenes évek elején feltalálta a Jean-Michel Jarre által sikerre vitt lézerhárfát, később a Gong, a Magma és a The Who lézersóinak kiötlője és fő megvalósítója volt. A Dűne víziói eredetileg '79-ben látott napvilágot, amelyen Zed részéről a rajongás főhajtásba csapott át, és amihez főként az évtized végi elektronikát használta fel - de a gitárok sem hiányzanak róla. A végeredmény kicsit hangulatfüggő, hol ambientes, hol pedig mozgalmasabb zene lett, ami kifejezetten ajánlott Frank Herbert és a Dűne-ciklus összes rajongójának.

 

A hétvégén elutazunk a tavaszba Gagarinnal.

 

Az olasz Zolfo irtózatos sludge doom rombolást végez ötven perc alatt a hallójáratokban. Zenéjüket leginkább egy bezombult, és durva hörgéssel megspékelt Shrinebuilderként lehet körbeírni. Némi noise rockot is beépítetek az öt szerzeménybe, a végeredmény pedig egy hipnotikus hatású mocsári szörny lett. Pont passzol a ma esti ramaty időhöz.

 

Megérkezett a második Yatra, reméljük, hogy nem lett gyatra.

 

Kicsit húzódtam ettől a lemeztől, mert a mamut szót a nevükben hordozó együttesektől lassan Dunát lehet rekeszteni. De szerencsére alaptalan volt a félelmem, mert a görög Acid Mammoth überzsírosan tolja a sztóner doom metált - olyannyira, hogy ha komálod a Monolordot, akkor egy ideig ők is a lejátszód foglyai lesznek. Mindezeken túl az első albumukat akár ingyér is lehúzhatod a Bandcamp oldalukról. Mézes smirglivel lassan csiklandozó muzsikák, szevasztok!

 

Vigyázzoda! A holland illuminátusok most a halálmetál

fedezékében támadnak a békés és szelíd metallo-arcokra!

 

Spencer Hazard a Full Of Hellből tavaly gondolt egyet és összehozott egy noise rock alakulatot. Nem bízta a véletlenre, az ilyen típusú Melvins/Unsane/Helmet ötvözettel nem nagyon lehet mellélőni, erre láthattunk is néhány példát az elmúlt években. Itt is minden rendben van, a lemez rövidsége miatt pedig ne hisztizzünk, elvégre ez csak egy minialbum. Különben is, márciusban jön az első nagylemez.

Teljes érdektelenség mellett jelent meg tavaly új lemez ettől az egyébként eléggé fontos zenekartól. Hogy kik is ők, azt ebből a régebbi bejegyzésből megtudhatjátok.

Az egyelőre feltörekvő norvég Rendezvous Pointban egy Leprous-tag (Baard Kolstad dobos), és egy Leprous-közeli arc (Petter Hallaråker gitáros) is játszik. A banda progresszív mötálban utazik, amolyan Leprous-kisöcsként, de kevésbé művészies, és az anyazenekarhoz képest kifejezetten nem depresszionista. Geirmund Hansen énekes orgánuma Matt Bellamyéra (Muse), illetve Ted Leonard-éra (Spock's Beard, Transatlantic) emlékeztet. Ráadásul tavasszal itthon is meg lehet őket sasolni, mert

legközelebb élőben: 2020. március 18., Budapest, Akvárium (az Anyatéma előtt).

 

Híradások szerint idén az influenza (az intergalaktikusban: uatizmus) idén elérte a Tejút Külső Gyűrűjét. A fertőzés magas lázzal, és óriási zajigénnyel társul, így érdemes ellene laborban használatos szemüveggel, fülhallgatóval, valamint gyakori kézmosással védekezni!

 

A héten hosszú idő után ismét füleltem a 2004 és 2007 között létezett egyetlen lemezes, vaddisznómódra túró Kalas 2006-os albumát. Az öttagú bandának Matt Atyaúristen Pike volt az énekese, és kivételesen nem gitározott.

A Live at the Casbah egy ötlemezes koncertfelvétel-sorozat

az isteni Earthlesstől 2004-ből és 2005-ből. Must have.

Nem is emlékeztem rá, hogy a 2012-tes Waking Season után volt egy másik Caspian lemez is (Dust & Disquiet) öt évvel ezelőtt. Az On Circles viszont első hallásra kifejezetten tetszik, így megérkezett az első 2020-as post-rock nagylemez.

 

Öt év szünet után ismét magasan lobog a doom zászlaja Taljánországban.

 

Progresszív epikus doom mötál az Egybesült Sirályságból. Idei lassú zúzás, nagyon karaj módon.

 

Kapitány, ó kapitányom!

 

Tamás rábólintott. 

Csodás csapás Belfastból, amitől úgy érzed, hogy a Rangidős Druidák az orrpiercingeden átfűzött acélláncnál fogva vonszolnak végig az északír város macskaköves utcáin. Zenének és halálnemnek egyaránt ronda és lassú, de közben valahogy nagyon is finom.

 

Hét évet kellett várni, amíg tavaly végül megjelent a második A Boldog Férjek nagylemez, de megérte. Post-hácés zaj-matek rokkjuk most is figyelemre méltón zúz a Biztos Helyek 42 perce alatt. A bemutatkozó album pedig errefelé fülelhető.