A mexikói Electric Cult azt a zenét játssza, amiért anno mindannyian megszerettük az Electric Wizardot - és amit mindenki visszasír, ha eszébe jut a brit banda. Zsíros riffekbe csomagolt undokságok rövid 25 percben, amit stoner doomnak, sludge doomnak, vagy egyszerűen csak stoner metalnak cimkézhetünk. Vegyétek vigyétek, mátkapár!
Ez itt a kanadai Dishpit első lemeze, márciusban jelent meg, azóta halogatom ezt a bejegyzést. Megvettem, és nem voltam biztos benne, hogy méltók vagytok rá. Bocs. Elgyengültem, szóval íme. Olyan, mintha a Breeders, a Pixies, a Come, a Nirvana és a Shellac együtt menetelne a nők jogaiért. Apropó Shellac, a lemez lenyűgöző hangzásáért Steve Albini felel. Szellős, de mégis húzós, puffogó-slattyogó, hullámzó-lüktető, szemetes, nyers grunge-utóérzés, némi zajrockkal és vastag riot grrrl felhangokkal. Mintha a kibaszott '90-es évekből bömbölne, de mégsem. Elképesztő gitártémák, melankolikus és megüvöltő csajvokál, szögletes dobolás, dörgő basszus, kurva nagy őnmegvalósítás, emlékezetes dallamok, fantasztikus dalok (némelyik lehetne sláger is), cinizmus és szarkazmus és punk és őszinteség. Lenyűgöző munka, ami ha 30 évvel ezelőtt jelenik meg, akkor már szobra lenne.
Az év egyik legnagyobb büntetése. Ezekkel a tagokkal mondjuk más nagyon nem is lehetne: Kevin Martin őszentsége (The Bug) és Goh Nakada (Gorgonn) indusztriális dub-techno duója, valamint ugye a mindenható Justin Broadrick. Csontok aprózódása lassított felvételen. Épületek dőlnek össze. Halántékok rezegnek, sűrűsödik a vér, gerincvelő porzik szét az ujjaid között. Éjsötét klubok verejtéktől ragadós táncparkettjén rugdosod odébb a szarrá roncsolt holtesteket. A lemez felénél illene szünetet tartani, mert ezt átlagember nem bírja elhordozni a vállán. Zseniális, maradandó, örök és egy percig nem ismer kíméletet.
Akinek nincs meg a G36 korábbi két anyaga, az most talán örül:
Régen volt feketeség, így következzen egy bajor banda. A Groza nagyjából tök ismeretlen előadó, és biztos, hogy ezerszer meghallgaták az Mgła lemezeit. Egy kritika úgy fogalmazott, hogy "a Groza az átlagember Mgła-ja, ami ugyanazokat a zenei paneleket variálja, mint a lengyel banda, csak rövidebb és ütősebb változatban". Egyszóval: a The Redemptive End dallamos feketefémet hordoz magában, nagyjából negyven percnyi hosszan.
Sabbathista stoner doom, megtolva némi fuzzal, és az egész pszichedelizálva - röviden ennyi a Moon Coven muzsikájának lényege. Már látom is, hogy a tükör előtt mindenki tetőtől talpig feketébe öltözve a lassú fejhimbálást csapatja.
A Grief Collectort korábbi Candlemass- és Solitude Aeternus-tagok alapították, ennek megfelelően mindenki vágja, hogy a banda a doomszter ligában játszik. A dalokból kiérzek egy kis Alice In Chainst is, ami pláne nem baj. A veszteségekről és bánatról szóló dalokkal teli En Delirium az idei doom albumok egyik nagyszerű darabja. Csekira:
Leoxidálja az élő szövetet a buratinodról ez a lemez. Car Bomb cracken. Ingyen.
Vigyázat! Hangos!
Kijött az új Ministry, három nappal később végre leállt a Facebook. Véletlen?
A Drott Arve Isdal (Enslaved), Ivar Thormodsæter (Ulver) és Matias Monsen bergeni lakosok közös zenei projektje. A tíz szerzeményből álló nagylemezen könnyedén proggerkedő, hangulatában melankolikus rockzene hallható, a dalok emellett őrzik az újra rátalálás frissességét. Nagy jóság.
Selymes, sötét, puha bársonyként borul rá az életteredre a holland duó negyedik noir-jazz gyászmenete, amit újfent bűn nappal hallgatni.
Tirzah első lemeze úgy volt zseniális, ahogy.
A második lemeze pedig úgy zseniális, ahogy.
Töltsön el ön is egy kellemes húsz percet a lángoló jelenések kertjében. Gyalu és gyémánt.
Már a Way Station sem az a Pop. 1280 volt, ami régen, ez pedig végképp nem az. Valamiféle indusztriális-szintis, '80-as évekbe menekülő post-punk és darkwave és electropop és coldwave és ilyesmi hatásokat halmozó cucc, ami többnyire egész faszán működik, annak ellenére, hogy senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez bármilyen szinten érdekes.
Christopher Pravdica karantén-lemeze. Aki tudja, hogy ki ez a nagyszerű ember, az egyrészt hallgat Swanst, másrészt meg kussban, kérdések nélkül nekiáll ennek.
A kibaszott Bummer új lemeze. Meg se kell hallgatni. Szimplán a tudat, hogy létezik, elég ahhoz, hogy kórházba szállítsanak belső vérzéssel. Mennyire nevetségesen gyilkos egy retekség lett ez is.
Nagyszerű előadók, ha egyesítik erőiket, akkor az vagy nagyszerű alkotást, vagy egy óriási rottyot eredményez. Jelen esetben jelenleg az első véleményt osztom.
Két klassz korong után a két és fél évvel ezelőtti When the World Becomes Undone rendesen elment mellettem. Unalmasnak és ingerszegénynek éreztem, így pár hallgatás után kikerült a lejátszómból. Az új nagylemezt még nem volt időm végigfülelni, de remélem, hogy inkább az első két A Pale Horse albumra hajaz. Kiderül.
Két évvel a Tourist Season után új EP-vel jelentkezett az ósztrál Planet of the 8's, és továbbra is a beláthatatlan, ám életveszélyes Outback muzsikáját nyomja. Végtelen terek, por, hőség, és vakítóan kék felhőtlen égbolt tükröződik dalaikban, így nem kell sokat agyalni rajta, hogy ez sivatagi rock. Ráadásul vendégdanászok is hallhatók a szerzeményekben: King Carrot a Death by Carrotból, Diesel Doleman a Duneeaterből, valamint Georgie Kosson a Kitchen Witchből. Szuperjóság.
A göteborgi Wolves in Haze rendesen kimaxolta a "heti évlemeze" kategóriát: öndefiníciójuk szerint zenéjük nem más, mint "halálmetálba mártott kicseszett roll". Tény, hogy deathrock elemeket is felvonultató sludge muzsikájuk néha a thrash legszebb napjait felidéző sebességre is képes rákapcsolni, megsokszorozva ezzel átütő erejét. A riffek őrölnek, a dobtémák fejrázásra csábítanak, az énekes elmehetne üvöltörzsőrmesternek is, az összkép így kritikus tömegnyi súllyal rendelkezik. Adj nekik egy fülelésnyi esélyt, és csak a hallójárataid fogják megbánni.
Judd Madden tavalyi, dicsőségesen deprimáló gecisége a lehető legszennyesebb ünnepe minden egyes gonosz, kegyetlen, szétkábózott, megborult, elszállt és kártékony riffnek, ami a Sátán szétrepedve kacsintó fosójából valaha kiömlött. Improvizatív, ösztönös, kiszámíthatalan zsigeri kíméletlenséggel őröl, őszintén. Bámulatosan éjsötét gyászmenet ez az emberiség tökig érő ocsmányságában, letaglóz a szentséges nihil, a mindenkori remény minden égbekiáltóan dúvad pengetéssel és harákoló gurgulázással mélyebbre zuhan a szuicid transzban felperzselt egzisztenciád hűlt helyén tátongó végtelen pöcegödörben, a szarszagú füved utolsó morzsái százezerfokon égve sikálják le a torkodon akadt utolsó szép szavakat, csak a néma dülöngélés és a kibaszottul monoton lassú fejrázás maradt. Retekhangosan, izomból, kiábrándultan és befolyásolva illik hallgatni. Akárcsak az előző remeke, ez is ingyen van, ami nonszensz.
Ausztrália csodálatos punk ifjai nemrég megszülték első nagylemezüket, amire én a két kitűnő kislemezük után kurvára vártam is. Nyers melódiák, részeg étosz, munkásromantika érzésből, őszinte feszültség és melankólia, némi szívmelengető pogó, nagybetűs hangulat. Így írsz dalokat.
Négy új szám, mindegyiktől vibrálsz és lüktetsz, kívül-belül, ahogy azt el is várod ettől a jó izlandi mesterembertől.
Gyönyörű, szerető, békés és mély mozgásban vagy a világgal.
Nem hibáznak. Kurvára nem. Ez a lemez úgy letaglózó, ahogy.
A zseniális Change is Bad után egy évvel újra itt vannak ők, akiket rendesen körbeszopkodtam itt.
Kibaszott Scott Morgan.
Négy hosszú, csodálatos szerzemény a Clara maradványaiból.
Lenyűgöző az egész.
A Konstrukt török free/avantgarde jazz különítmény, Ken Vandermark pedig nem ismeretlen a blogolvasók számára. Két évvel ezelőtti közös albumuk a várakozásoknak megfelelően improvizatív, határokon átmerészkedő jazz muzsikát tartalmaz, amihez érdemes egy nagy levegőt venni, mielőtt belemerülsz. Utána viszont örömködve fogod észrevenni, hogy légszaxofonozol. Megajóság.
A hetvenes-nyolcvanas évek imádatára figyelmeztet az új Hail Spirit Noir album borítója, és a sejtést csak igazolja a hanganyag. Sötét hullámok és szintihegyek állják útját a hallgatónak, feketefémnek pedig nyoma sincs a szerzeményekben. A kellemes hangulatfestésen túl majdnem beleestem a "régen minden jobb volt" csapdájába, mikor is észrevettem, hogy a Mannequins filmzenét tartalmaz. Tessék ezzel a tudattal fülelni - akinek tetszett a tavalyi Ulver korong, vagy imádja a hasonszőrű zenéket, az nem fog csalódni.
A Low sokadik fasza lemeze.
Igen.
A sivatag felhőtlen kék ege felé mutató elszállásokkal tarkított, fuzzban megfürdetett dalokkal pakolta teli idei nagylemezét a római Solar Mantra. A hanganyag nem nélkülözi a déli hatásoikat sem, viszont nem telepszik rá a friss, energikus megszólalású dalok egyikére sem. Az Away nagyszerű bemutatkozó album, soha ne érkezzen rosszabb az olasz színtérről.
Ha nincs új Crowbar, akkor itt van helyette a Procez. A power trio zenéjét a sludge-os (és néhol doom-os) lassúskodás, a zsíros riffek fülbe kenése, illetve a lelkes zajongás mellett némi füstös ködösítés jellemzi leginkább. A másfél évtizede létező banda bemutatkozó albumán mindehhez ékes lengyel nyelvű előadás tartozik, úgyhogy a dalok tartalmi mondanivalójáról fordítószoftver segítsége nélkül nehéz bármit is mondani. Long live sludge & roll!
A görög bluesnak is nevezett rembetiko hatja át a ciprusi Trio Tekke szerzeményeit - de nem valami busongásra kell ennek hallatán asszociálni. A rembetiko jól előadva egyszerre szenvedélyes és hipnotikus, a Strovilos pedig nem egy világzenei album. A közel-keleti dallamok felé is kacsintgató dalok hangos és energetikus megszólalásukkal sokkal inkább a rockzene irányába orientáltak, ami nem csoda: az album címe azt jelenti, hogy szélvihar. Fülelni ér:
Füstöt pipáló instrumentális sivatagi rock hallható az idei Black Sky Giant nagylemezen, és a dalok kellően erősre sikerültek, hogy posztérettnek nyilvánítsuk a korongot. Pedig könnyen unalomba is fulladhatnának az ének nélküli számok, de az argentín társulatnak sikerült ezt elkerülnie. A fuzzos riffek szinte észrevétlen lassan csúsznak be a tudalattiba, hogy kifejtsék ott gyógyító hatásukat. Lassú mélyfúrást kedvelők, ide-ide!
Két évvel a Remythologizer után megérkezett az új Book of Wyrms nagylemez. A richmondi banda nem változtatott a nyerő formulán: továbbra is a fuzzos heavy-space-pszichó rákenróban nyomják a dalokat. Sarah Moore Lindsey énekesnő most is hipnotikusan vezeti fel az énektémákat, a hangszeresek pedig kiválóan megtámogatják a hetvenes években gyökerező dalok alapjaival. Őszi hangulatú hétkezdéshez mindenkinek ajánlom.
