Ezek az ausztrál szemetek utoljára 2013-ban adtak ki két csodálatos cuccot, aztán kussoltak, egészen eddig. Nyolc évvel a lenyűgöző Trough és Home Brand után fantasztikus újra hallani őket. Ezt a lerúgott, leszedált, részegen őgyelgő, sikátorokban melankolikusan rejszoló, bűzös szájszaggal kötekedő, puffogva-nyekeregve szaggató tipikusan aussie zajrock-mutánst (elbaszott fúvósók, szevasztok!) ugyanis alig csinálják tisztességesen manapság. Aki ismeri-szereti a Lubricated Goatot vagy a Venom P. Stingert, az tudja, hogy mi a fasz. A Complaints egyébként egy kurva jó lemez lett: egyrészt őrületesek a dalok (ilyen utolsó számot, baszki), másrészt meg árad minden percéből, hogy ezek a tagok rohadt jó fejek lehetnek.
Hat évvel az első, bámulatos döngölésük után itt van végre a második bámulatos döngölésük. Hatalmas zajrock-ünnep, lehugyál, bekap, megrág, kiköp, aztán újra lehugyál és elmegy felpofozni a szeretteidet. Ennél gyönyörűbb rockzene nincs. A T-Tops amúgy ezzel a végtelenül dühös és kattant és irdatlanul nagyot dörgölő lemezzel kifejezetten kiemelkedőt baszott az asztalra. Óriási zenélés ez, óriási hanggal, lendülettel, feszesen, izomból, mocsadék riffek dögletes hegyeivel.
Korábban itt volt az első lemezük, most meg itt van:
A másfél évtizede létező, rohamtempóban vágtató vidám és kedves srácok (kiv. a dobos) végre kihozták első nagylemezüket még július közepén, tehát ha azóta nem hallgattad meg, most itt az ideje. Érdemes, mert valószínűleg a tíz legjobb hazai lemez közt van idén, ha pedig jövőhét hétvégén Belgrádban vagy Újvidéken jársz, meg is nézheted őket, vagy két hét múlva a fővárosban a Desszert Feszt Parádén, ahol rajtuk kívül fellép még egy rakás fasza zenekar, úgyhogy gyere!
Az Arkansas-i Terminus nagyon fasza doom muzsikát játszik. Ha akarod, lógathatod rá az orrod, de ha akarod, akkor lassan fejet ingatva csipegethetsz a dalokra. A harmadik opció a csipőből hajlongás szüneteiben maxi hangerővel éneklés. A döntés a tiéd.
Helyből két nagy meglepetéssel is szolgált az új Sons of Alpha Centauri nagylemez: az első maga a megjelenés ténye volt. A második pedig, hogy - nemcsak a három évvel ezelőtti Continuumhoz képest, hanem úgy en bloc - mennyire unalmas lett. De ez az én jelenlegi véleményem, ettől mást még simán levehet mindkét lábáról akár első hallgatásra is. Így nincs más hátra, mint előre, úgyhogy füleldoda:
Bemutatkozó albumként egy koncertlemezt adott ki a berini Ursular. A korongon pszichedelia-hegyekre építették fel egyszerre fuzzy és meditatív szerzeményeiket. Szám szerint négyet, kereken negyven perces hosszal. Vasárnapi lelazuláshoz tökéletes.
A finn Csuklyások ismét támadnak, és milyen jól! A The Tritonus Bell izmosabb lett, mint a négy évvel ezelőtti Ossuarium. Füleldoda, hogy igy van-e nálad is:
Az ötödik Deafheaven album szépen elsasszézott a metál mellől, ennek eredményeként az Infinite Granite egy frankó shoegaze/dream pop nagylemez lett. Nem kell mindig kaviár.
Damian Bennett zenélt a Khostban, a Deathlessben, a Techno Animalben és a Gauge-ben, szóval kussolsz. Carthage néven a '90-es évek végén kezdett önmegvalósítani, aminek egyértelmű csúcspontja a nemrég megjelent Midnight White. Szerencsére a 2003-as 23.64PM-hez már nem sok köze van ennek a bámulatosan terhelő lemeznek, én legalábbis az azon hallható tördelt elektronikus ritmuskísérletezést annyira nem kaptam el. A 2015-ös 9115 zavarba ejtő világa (Bennett nem egy munkamániás arc) jóval határozattabban van jelen, ami jó. Egetrengető indusztriális riffek és késelő giárzajok, mormoló szavalás. A Midnight White mestermű, amit közel sem a kompozíciók tesznek azzá. Az a lemez, amit türelemmel, odafigyeléssel, nyitottan vagy kénytelen hallgatni, kizárólag fülhallgatóval. Kizárólag. Mondom: kizárólag. Gecihangosan. A Midnight White tanulmány a hangról, a hangzásról, a hangok folyamáról, frekvenciákról, a hangulatról, minden ilyesmiről. A dalszerkezet lófaszt sem ér. Ahogy a 9115-ön, a ritmizáltság és az ütemek elhanyagolhatók (beszédesen a háttérbe is vannak toszva), többnyire csak egy szétberhelt gitárral varázsol, dörög és nyes és szaggat és úszik, de több ez improvizációnál. Eleinte olyan, mintha egy Godflesh-beállást hallgatnál (Broadrick amúgy egy dalban gitározik is, és ő adta ki a lemezt), de gyorsan rádmászik, rádül, rádtelepedik, elnehezít, lesújt. Bénító, fenséges élmény, ahogy szarrá viszi a fejed. Osztod az érdeklődését, vizsgálod a riffeket, tanulsz magadról és élvezed, figyeled a nagy egészet. Közben meg nyilván kemény is, sötét és világtemető, de érdekesebb ez annál, hogy csak simán belebólogass az apokalipszis grimaszába. Részemről ez az igazi zene, nem a refrén-verzé-refrén.
Na. Erről van szó. Pőre, nyers, ösztönszerű, irdatlanul feszes és büdös punk modorban odakúrt garázs-rock elszabadulás, ami lenyűgöző részeg hanyagsággal teszi zárójelbe azokat a nagy és neves rockzenekarokat, akiket valamilyen megmagyarázhatalan oknál fogva szeretnek némelyek. Ekkora reteknagy gitározást, üvöltözést, dobpüfölést nem lehet egy helyben ülve kibírni, pogózni fogsz a szobanövényekkel, fogsz egy sörösüveget és szétbaszod az éjjeliszekrényen, kiüvöltesz az ablakon holmi trágárságokat. Élőben ezek a srácok valószínűleg lemészárolnak mindent, ami van. Az utolsó szaxofonos számra izzadtan, bevérzett szemmel, szétszaggatott göncökben ölelsz meg mindenkit, akit szeretsz.
Fantasztikus techno-lemez, ami remélhetőleg főként azoknak fogja elvinni a fejét, akik egy kicsit jobban elmerültek az Ancient Methods lesújtó világában. '90-es évek van, de mégsem: ízléses és visszafogott EBM-idézés, némi indusztrialitás, fenséges és maradandó szinti-dallamok, kifinomult témák, emlékezetes ütemek és kurvára kitalált transz, vastag bólogatással, sodró és elmélyítő hangulattal. Dög és kúlság és harsogó menetelés a világvége földalatti bunkerbulijába, ahol mindenki franciául vagy németül beszél. Óriási munka. Az első két epikus erejű verés után jön ez a mirákulum:
Elég magától értetődő volt, hogy ez a két nagyszerű ember egyszer összerak egy színtiszta tánclemezt. A Loving in Stereo tele van érzéssel, szenvedéllyel, gógyival és persze kurva nagy, veretes, míves, gyönyörű seggrázással. Nevetségesen laza, kreatív, elemelkedett cucc, amit nem lehet nem becsülni.
Nyilván megint baszottul táncol mindenki a klipjeikben:
Igen, ezt a kétszámos splitet csak egy szám miatt rakom ide. Mert a kibaszott Chat Pile csodás korunk egyik legnagyszerűbb együttese. Mi az isten művelnek már megint.
Ha pedig nincsenek meg, akkor legyenek meg. A lehetőség adott, ingyen osztják az első két mesteri, súlyos és súlyosan elmebeteg, kegyetlen és végtelenül dekadens szemetüket:
Újra egy egyemberes projekttel randizunk az argentín Plaguestorm képében, ami jól megírt és feljátszott dalokat jelent közel hatvan perces játékidővel. A kilenc szerzemény a dallamos death metal mezején mozogva mutatja meg a csináld-magad hozzáállás szépségeit. Ha nem is nyit új fejezetet a fémzene történetében, a projekt mögött álló Sebastian Pastor tehetsége és elszántsága mindenképpen megsüvegelendő.
Az egy órás hanganyag az Ulver 2018. áprilisában a Henie Onstad Művészeti Központban adott két koncertje közül a másodikat tartalmazza. Kísérletező kedvű elektronikus hangulatfolyamok hallhatók benne, akinek inge, vegye csak magára.
A Sepu a karantén alatt sem dominózott, hanem inkább elindított egy Sepulquarta nevű podcastet, amelynek adásaiban jeles vendégekkel karöltve Sepu-klasszikusokat rögzítettek élőben. Ezen felvételek közül nyújt át tizenötöt ez a nagylemez, a vendégek sora pedig Dave Ellefsontól egészen Devin Townsendig terjed.
Az Inhuman Conditiont korábbi Massacre-zenészek alapították egy éve, így a Rat God a bemutatkozó nagylemezük. A kilenc dalból álló korongon az öregsulis death és thrash metalt nyomják jó ízléssel, valszeg csak a saját örömükre, de nekem éppen ettől tetszik. Zeneileg olyanok, mintha az Exodus jammelne az Obituaryvel. Fülelodát igénylő cuccos, a borító láttán pedig még Norbert Hellacopter is elmorzsol egy fél könnycseppet a szeme sarkában a nyolcvanas évekért.
Stoner doom-mal indít, sludge-ban folytatódik, aztán a harmadik számtól a lemez végéig stoner rákenrót lapátol a brooklyni Green Hog Band. Érzésből ahogy kell, és aki nem perdül táncra ettől a zenétől, az vagy süket, vagy botlábú. Nuff said.
Ezer éve, hogy utoljára americana, vagy alt-country albumot posztoltunk, és a legutóbbi Grant-Lee Philips nagylemez is lassan egy éve megjelent. A szép emlékű Grant Lee Buffalo ex-alapító-ex-vezérének tizedik szólókorongja egyúttal az eddigi legjobbja is, amit tíz szívhez szóló, egyszerűnek tűnő szerzemény képében nyújt át a hallgatónak. Szélfútta vidéki dűlők vándorai, szevasztok!
A Riff Giant dalai akkora kataklizmát okoznak, hogy nemcsak a földfelszín küldő rétegeit amortizálják le, hanem az óvatlan hallgató azt fogja érezni, hogy éppen beszívja és széttépi egy Földünkhöz közeli fekete lyuk. Szerencsére vannak annyira jó fejek, hogy minderre a lemezborítóval figyelmeztetik a potenciális rajongóikat. Zeneileg a High On Fire sludge metalja a zsinórmértékük, ami miatt túl sok egyéni megoldással nem vádolhatjuk őket; cserébe viszont frankón megzúz a közel háromnegyedórás lemezanyag. Úgyhogy füleldoda, de csak óvatosan!
A post-műfajok szinte bármelyike ráhúzható a Celestial Blues-ra, de kiálthatnánk doom-ot, és néhol még sivatagi szelet is. Egy a lényeg: a Kristina Esfandiari által alapított és énekesnői minőségében egyúttal vezetett King Woman valahol a Chelsea Wolfe, a Thou/Emma Ruth Rundle közreműködés, és a The Body környékére lőhető be a hangulat és a felzaklatás mértéke szempontjából. Nem egy vidám cuccos, de már két hete nem tudom letenni.
Energikus fuzz/stoner rock az USA szövetségi fővárosából, ahol nemcsak a hardcore, de a sivatagi búgás is virágzik. A "harmadik album a mindig a legjobb" közhelyét felrúgva a Borracho a negyedik nagylemezével dobott egy nagyot, és adta ki az eddigi legfrankóbb hanganyagát. Ha kedvenced a kicsit kísérleti, kicsit pszichó homokfútta muzsika, akkor ők biztosan neked tolják a rákenrót.
Semmilyen különösebb apropója sincs ennek a bejegyzésnek, azt leszámítva, hogy mostanában újra elővettem ezt a mára már az alapműveltség részét képező csodálatos '87-es lemezt. Kevés jobb igazi anarcho-punk/peace-punk együttes volt náluk. Minden bizonnyal azért, mert a vastag üzenetet nem csak odabaszták két szar akkorddal, hanem inkább megtanultak zenélni és dalokat írni. Amúgy meg mindig aktuális.
A bécsi Modecenter első nagylemeze óriási. A bonyodalmakat megelőzendő legyen elég csak annyi, hogy van itt minden: punk, post-punk, post-hardcore, grunge és persze noise-rock, tömören, egyben. Dörgő basszus, szenvedélyes és felkúrt pszichotikus kiabálás, feszesen zakatoló monoton ritmusok, kifinomult nyektetés, nyers és éles és agresszív hangorkánok, emlékezetes gitározás, transz és fékevesztés, baszadék energia és pszichedelikus svung. Amúgy meg nagybetűs dalok. Aki a lemez felénél még nem döngöli a padlót a talpával, az nem hallgatja elég hangosan. Itt vannak szomszédban, de lemosnak egy csomó hasonló zenekart, akik nincsenek a szomszédban.
Színes, szélesvásznú rockmetál rákenróban áll a rajthoz a Wolf Jaw, és mindent eljátszanak, amit egy klafa bandának el kell tudnia játszania ebben a műfajban. Rocktól a metálig és vissza, hajlengető himnuszoktól a nagyívű balladákig eltolnak mindent, amit csak lehet, és a végén bónuszként egy Priest-dal is szerepel a második nagylemezükön.
Bluesba mártott sáros-iszapos tapicskolással üzen nekünk Arkansas államból a Mud Lung. Ha nagyon odafigyelsz, meghallod, hogy azt susogja: "A mélyre húzó déli metálnál nincs jobb." A fél órás hanganyagot egy hét alatt rögzítették, és a hat dal esetében a felvételek során minden valószínűség szerint a "lassúság fél egészség", valamint a "bömbölj, ahogy csak bírsz" volt a két fő irányelv.
Amikor évtizedekkel ezelőtt, a '60-as és a '70-es évek határán kijöttek ezek a dalok, senki le se szarta ezt a szentet, aztán a 2000-es évek elején előkerültek, végre kiadták őket és be is találtak minden gyönyörű embernél, aki valaha volt hippi, vagy azt hitte, hogy volt hippi, vagy látott már hippit, vagy azt hiszi, hogy most hippi, vagy csak simán szereti a csodás, acidos-pszichedelikus szép és kúl és varázsos-folkos dalolászást. Nevetségesen jó. Én nem tudom csak egyszer meghallgatni. Mindenki szégyene, hogy ez a nő nem kapott még szobrot valami San Franciscó-i domboldalban, de kurvára elférne egy Tarantino-filmben is.
Az van, hogy Annika Henderson első, 2010-es lemezét nem sikerült megszeretnem. Az azóta eltelt 11 év viszont használt, a Change kifejezetten más lett. Igazi járvány-pop, így vagy úgy, de az elmúlt másfél évről szólnak ezek a nagyszerű, sötét, dögös, fülbemászó, pszichedelikus, trippy popdalok, vagy mik. Mondjuk annak ellenére, hogy a nő politikai újságíró volt, elég generikusak a szövegei, de annyi baj legyen, a hangja, a zene és a dallamai basznak. Simán sláger a nagyja. Sokadszorra bólogatok nagyon erre a lemezre, megragad és megszeretteti magát.
Újabb kitűnő lengyel banda következik: az Optical Sun a stoner-sludge-doom háromszögében evez, nagyon is jól forgatva a kormánylapátot. Filmzenei betétekkel teremtenek remekül rémisztő hangulatot, ami fölött a "lassúság fél egészség", és a "minél mélyebbre fúrunk, annél jobb" elveit alapul véve szólnak a szerzemények. Sasolnám őket élőben.
A post-metal a londoni Tunguska zenéjének a fő csapásiránya, de dalaikban elkalandoznak más területek felé is, így a végeredmény egy frankó, szűk félórás hanganyag lett. Két EP után most már igazán következhetne egy nagylemez is tőlük, a potenciál ugyanis bőven megvan bennük a szintlépéshez.
