Blues rock szájherflivel, teli tüdőből, a hetvenes éveket imádva és egyúttal felidézve, sok-sok érzéssel, helyenként ízes suttersággal mindezt előadva. John Lee Hooker, Rory Gallagher és Jimmy Page elégedetten kacsint.

Az éppen aktuális hőhullám legmelegebb napja a szerda lesz, ha jó az előrejelzés. Így mindenképpen jár a következő dub/reggae poszt, most ráadásul az öreg Lee kollaborációjával.

A düsseldorfi Massive Thunderfuck nevéhez híven súlyba mártott támadást intéz a hallgató hallójáratai ellen szűk háromnegyed órában, de persze némi prog befolyástól sem mentes a bemutatkozó album hét szerzeménye. Egyébként a sludge az alapvetésük, és erre húznak fel mindent: egy kis doom-ot, egy kis sztóner metált, és néhol még egy ici-pici feketeséget is. Aki nem hiszi, füleljen utána!

 

Aki nem a világ egyik legjobb lemezeként élte meg a Nicolas Jaar és Dave Harrington mai napig simán zseniális 2013-as bemutatkozását, az nem vall ésszerű életvitelre. A minimum különösnek nevezhető páros napokban megjelent csodálatos második cucca szerencsére nem merészkedik távol a debütálás sajátos - és végtelenül csábító - világától. Fantasztikus zene, úgynevzett nagybetűs, amit eszem ágában sincs körülírni. Akárhányszor meg lehet hallgatni, én átmentem rajta már vagy ötször és még mindig folyamatosan meglep, lenyűgöz, megnyugtat és ellazít és feldob. Ha kilenc év múlva újra kiadnak egy ilyesmit, akkor valaki szobrot fog nekik állítani. 

Eddig ki nem adott, vagy épp nem is ismert dalok, amiket 1977 és 1980 között írtak, aztán 2002-ben újra felvettek (még szegény Navettával). Egyrészt baszott érdekes és imádni való időutazás. Másrészt kurva látványos itt, hogy honnan hova jutottak. Eszedbe jutnak ezekről az amúgy istenien egyszerű és nyers és őszinte és úgymond éretlen dalokról azok a hatalmas zenekarok is, akik hatottak rájuk, nem is kicsit. Harmadrészt működik lemezként is. Negyedrészt a Descendents a világ egyik legjobb zenekara.

Amit korábban elmondtam róla, az továbbra is megállja a helyét, annyi kiegészítéssel, hogy a Luminol talán az eddigi legjobbja. Fantasztikus élmény, lenyűgözően érzékeny, elmélyült és ágondolt anyag. Egyben kell hallgatni, tisztességesen, odafigyelve. Lassú, kemény bólogatások, befelé merengő tekintetek, hipnózis és transz, lebegés málhásan és könnyekként lecsapódó sűrű köd. Meg katarzisok. 

Lassan egy éve, hogy utoljára önálló Thou nagylemez jelent meg, de tizenegy hónap után megérkezett a különféle splitekről származó kiadatlan dalok, és a jelenlegi line up által újrarögzített régebbi szerzemények gyűjteménye. Ráadásul becsületkasszás a Bandcampen.

 

Magánkiadásban jelent meg tavaly a lengyel Andromeda Space Ritual bemutatkozó albuma, amely a banda nevéhez híven az űr távolabbi régióiba kalauzolja el a hallgatót. Pszichotikus utazás szűk háromnegyed órában, melynek során annyi galaxist és pulzárt nézhetsz meg közelről, amennyit csak enged a képzeleted!

 

Ez a poszt nem jöhetett volna létre, ha nincs Sam Phulesh, aki ismét egy nagyon karaj albumot ajánlott nekünk a második Atsuko Chiba nagylemez képében. De inkább idézem őt: "Prog rock, sok-sok 70s/80s inspirációval, miközben magabiztosan használják a post-rock/math rock műfaji elemeit is, és közben minden dal mégis a maga útján megy előre. FFO The Mars Volta, The Physics House Band, Mutiny on the Bounty, Rush, Kansas, King Crimson, tényleg bármi belefér." Kellemes hallgatózást mindenkinek!

 

Továbbra is fantasztikus zenekar. 

A Nashville-i Yautja zenéje olyan alműfajokat húz közel egymáshoz, mint a hard/mathcore, a noise rock és a sludge metal. Ennek megfelelő a hatás, amit a háromnegyed órás korong elér a hallgatónál: ezt nevezzük egyszerűen csak letaglózónak. Ha hosszú és nehéz volt a heted, akkor itt az ideje elkezdeni a lelazulást a munkából.

 

Frankó stoner doom Atlantából, tempósan és szívvel-lélekkel előadva. Természetesen van benne egy kis pszichózis, és egy csipetnyi sludge is, de ezen senki sem csodálkozik. Ezt pörgesd nyáron, ne a szalmakalapot!

 

Hé. Miért nem szólt valaki, hogy egy hete megjelent az új Aes Dana. Ami nyilván megint fasza. Rég volt már ilyen mozizós, filmzene-jellegű lemeze, a dallamai és textúrái pedig továbbra is gyönyörűen mélyek. 

Az A World Lit Only by Fire-től számítandó "új" Godflesh-lemezek dub-verziós dalai, és két ki nem adott szám a Post Selfről. Minden egyértelmű, minden nehéz. 

Alig szűk másfél évvel a Dead Star után megérkezett a következő King Buffalo nagylemez. A mostani hanganyag kevésbé sivatagi elődjénél, helyette inkább az elszállós rockra fókuszálnak a dalok.

 

Tavaly kimaradt a posztfolyamból az ötödik Holy Fuck album. A 2020 januárjában megjelent Deleteren a korábbi korongokhoz képest kevésbé a megkomponáltság, helyette inkább a rögtönzős jammelések, az ebből következő krautos zakatolás, valamint a hozzájuk tartozó hipnotikus beat-ek és effektek érhetők tetten. A független elektronikus káposztaság szabályoz.

Egyemberes prog death, illetve sludge/post-metal projekt Norvégból. A Lysjakt "rendes" bandának indult 2018-ban, de egy évvel később a gitáros-énekes Marius Ofstad kivételével a zenésztársak mindannyian megpattantak. Ő a korábbi, dallamos deathben utazó (Art of) Deceptionből lehet ismerős. A bemutatkozó album nem rengeti meg a fémzene alapjait, de igen kellemes hallgatnivaló.

 

Egylemezes előadó a hetvenes évek közepéről a valaha kiadott egyik legjobb dub/reggae koronggal, ráadásul fúvósokkal überfrankó módon megtolva. Ha nem érzed ezt a vibe-ot, akkor nagy valószínűséggel halott vagy.

Egyemberes, öndefiníciója szerint dark metal, de inkább black/post-black projekt bemutatkozó albuma Belgiumból. Az Occulta művésznevű arc a kilencvenes években az Avatar nevű szimfo-black banda károgója volt. Kircsi vibe, még kircsibb hangzással.

 

Sztónerikus, vagy ha másik szemszögből nézzük, akkor retro rákenró a michigani Detroitból, kevéske Sabbath-imádattal. Hamisítatlan nyári füleldoda.

 

Kifejezetten vártam ezt a lemezt, ez az anatóliai pszichedelikus pop-rockot játszó csodazenekar ugyanis engem is (meg még sokezer embert) elvarázsolt selymes, egetverően dallamos, nagyon cool és rettentően fogós zenéjükkel, ami őrzi a hagyományt, bassza a kecskét, főzi a teát, tömi a vízipipát, de közben egyszerre rohadtul '70-es évek és 2021. Derya hangja és éneke önmagában megéri a napi ötszöri imát, a muzsikától pedig a legkeményebb betonhasis is finom puha, morzsolható és illatos lesz. 

Jövőre Ozorán.

Idén az újévi szabadságom idején futottam bele a 10 Indigenous Bands You Need to Hear című cikkbe, amely a maori metált nyomó Alien Weaponryt is megemlíti. Azóta is hallgatom ezt a tíz előadót (és nyilván posztok is lesznek még róluk), erre tegnap kiderült, hogy a 2022. január 29-re bejelentett budapesti Gojira-koncert előzenekara lesznek. Fincsi, mi? A második nagylemezük szeptemberben fog Tangaroa címmel megjelenni, az ismerkedős részleteket pedig megtalálod a Heavy tízes listájában.

Klasszikus dob - basszus - gitár felállás, de nem Kispál, nem Police, nem ZZ Top, mégcsak Motörhead sem; és nem azért, mert instrumentális a zene, hanem mert jóféle technót tol az osztrák trió, a Magyarországra is el-elkalandozó Elektro Guzzi. Utoljára 2018-ban jött ki lemezük, arra 3 harsonást is meghívtak, de most visszatértek a megszokott hangzásukhoz, az effektekkel megtámogatott klasszikus rockhangszereken játszott tánczenéhez.

 

Görögországban nemcsak hőség, régi épületek romjai, hanem frankó együttesek is megtalálhatók. Ezek közül most az athéni Slough of Despair következik a sorban, amelyben három úriember nyomatja a belassult halálmötált. Ijesztő hangulat, görcsbe rándító lassúság, torokmetszett gurgulahegyek: ez a lényege a tavalyi bemutatkozó albumuknak.

 

Járnak erre még Eddögéccesek?

Talán az eddigi legjobb lemezük. Ami mondjuk nem jelent semmit. Rohadtul remélem, hogy sokaknak nem újdonság, mert röviden és tömören nehéz megfogalmazni, hogy mégis mit csinálnak ezek hárman. A megúszós verzió az, hogy olyan, mintha az újhullámos Young Widows, az újhullámos My Disco, a kísérletező Radiohead és bármilyen szabadon behelyettesíthető nehéz zajrock-legenda gyászhimnuszokat üvöltő, depressziós és paranoiás szerelemgyereke lenne. De ez nem fair így, mert amúgy a fentiek ellenére mégis saját hangjuk van, ami ráadásul kegyetlenül kúr. Komolyan, ha basszusgitár lehetnék, itt lennék az. Szóval, egyfajta punkkal kacérkodó súlyos art-rock, vagy mi a májam. Meghallgatod, azt kész. Tetszeni fog. Kurva jó zenekar (a Disappears romjaiból), és egy ideje megállíthatatlanok. Élőben akarom látni őket.     

A korábbiak:

Michael Andresen egy észbontó és kifejezetten meghatározó trance lemez és két szintén fontos, csodálatosan míves chillbient (vagy mi a töcs) mestermű után tartott egy komolyabb szünetet. Aztán most, 17 kibaszott évvel a HigherGrounds után megjelent az új lemeze. Ilyen magas szinten ezt csak a Carbon Based Lifeforms csinálja, akik természetesen Andresen haverjai. Lenyűgöző életmű folytatódott, lenyűgözően. Puha, légies, lassúzik az asztráltesteddel, kiröpít a selymes kozmosz legszebb szegleteibe, közben meg csak nézed a szemhéjad belsejét és cseszettül el vagy folyva ezektől a nevetségesen kimunkált hangképektől és dallamoktól és attól a meleg, szerető, építő vibrálástól, ami amúgy maga a Healer. 

Itt meg a többi:

A sötét ambient mindeható pópája és a svéd pacsirta gyönyörű, súlyos, mély és maradandó rituáléja. 

Tamás szeret titeket. 

A legutóbbi lemezénél is dühösebb. Igazából az a szó, hogy "dühös", lófaszt sem jelent az itt hallható dolgok tükrében. Nem sok szaros metálzenekar tud ilyen artikuláltan és szarásig ijesztő módon haragudni. Az, hogy "haragudni" , szintén erőtlenül hangzik. Ashanti Mutinta egyszerűen más szint. A sátán ezerfokon izzó vére tombol minden izomból odabaszott szótagjában. Félelmetes.

Ben Chasny körbegitározza a végtelen belső űr legszebb és legótvarabb szegleteit. A 20. lemezük. Igazából azt csinálnak, amit akarnak, jó lesz. Türelem, odafigyelés, nyitottság. Egyben kell hallgatni, nem egyszerű, de meghálálja.   

Mekkora lemez lett ez már. 

Az van, hogy egy ideje a faszom a kortárs post-punkba. Erre jött ez a lemez. Óriási. Olyan, mintha 45 évvel ezelőtt jelent volna meg. Nincs megúszós "sötét" szintizés, nincs steril hangzás, nincs apokaliptikus póz. Ezeket a fergetegesen megírt dalokat az élesen nyekergő, szenvedő, visszafogott gitármunka, a zakatoló-slattyogó-puffogó dob, a kitűnő ének, a társadalmi és mentálhigiénés defektek mélyére ásó dalszövegek, de főként a világrengető, szentséges basszus-dallamok viszik. Elvétve van valami fúvós is. Tiszta, kitalált, céltudatos, elhivatott, szenvedélyes, mély és izgalmas lemez, amit ritkítja a párját.      

Alon Brilant nem sieti el, a 2009-es Inside után 12 évvel elő is jött második nagylemezével, ami tökéletes aláfestőzenéje ennek a kibekúrt pokolnak, ami most az időjárás. Forró nyár, forró trance. Amúgy rohadtul megcsinálta, tele van itt minden élettel, gondolattal, érzelemmel, a végtelenül dögös veretés mögött méretes agy és kreativitás és dicsőséges zeneiség van. Mozog az egész, mozogsz te is, a homlokodig tágult pupilláid együtt rezegnek az univerzummal, boldog vagy és lüktetsz és pulzálsz és mindenkit meg akarsz simogatni. Nem véletlenül az Iboga adta ki. 

Messzemenőkig fenséges bemutatkozás, ami annyira nem is bemutatkozás: a Canal Irrealban Sin Orden és Los Crudos tagok üvöltik meg vastag haraggal a fejeket. Üvöltés alatt nyilván Martin Sorrondeguy felbaszott gyilkos kiabálását kell érteni. Ugyanakkor a mesteri, kimunkált, eszelősen sodró és nyilván retekmód sötét lemez dalait a gitár viszi a hátán: mintha egy síkideg és dühös Greg Sage pengetne itt fantasztikusan fülbemászó, kemény, himnikus és hipnotikus dallamokat. De a Naked Raygun is eszedbe juthat, végül is Chicagóból szólnak, csak hát többnyire spanyolul. Szerelmes vagyok ebbe az egészbe, annyira baszottul ritka manapság az ilyesmi.   

Manni Dee második lemezétől kórházba kerülsz, nyílt töréssel, agyrázkódással. A veséd valahol leverve hever, nem találják a helyszínelők. Az izmaid elsorvadnak a kegyetlen, világtemető, brutális tonnák alatt. Böszme, szemét, rohadék, agresszív, disztópia-techno, ahogy azt ő kurvára tudja. Szarrá tapossa a nyomorult arcod, nem törődik az érzéseiddel, a kifinomult ízléseddel meg végképp.  

A Prof szülinapi tortájának második része is megérkezett. Első.

Hazafelé döntöttem el, hogy posztolni fogom ezt az albumot. Pont nem a nosztalgiafaktor miatt: úgy gondolom, hogy az "Egyesült Helloween" önnön érdekessége okán alapból megérdemli, hogy helyet kapjon itt. Emellett bármiféle elvárás nélkül odafülelve első bekkre is tetszik a dalok fele, egy másik negyede úgy-ahogy tetszik, a maradék negyed pedig inkább felejtős - pl. a bónusz dalok előtti tizenkét perces albumzáró Skyfallt nyugodtan kukázhatták volna (a másik ilyen kapásból elhagyható nóta a Robot King a maga fölösleges hét percével). Aki sosem kedvelte őket, az úgyis továbblapoz, aki pedig anno komálta a Hansen-Kiske korszakot, az úgyis ad nekik egy esélyt. Én egyelőre az utóbbi halmazba tartozom.

Újabb, a tavalyi szórásból kimaradt nagylemez.

 

Egy bemutatkozó lemezen legyenek frankón megírt dalok, legyen legalább ugyanennyire jól megszerkesztve, és az sem baj, ha a hangzása húz, mint az éhes bivaly hazafelé menet. A londoni Urne első albuma pont ilyenre sikeredett, maga a zene pedig olyan nagy példaképek hatásait mutatja, mint a Mastodon, a Metallica, vagy a Gojira. A borító üzenete szerint pedig hőség idején is fogyasztható. Jó étvágyat hozzá!