Leon Bridges 2015-ös bemutatkozó nagylemeze nemrég jött szembe a neten. Az atlantai születésű fiatalember nemcsak, hogy orgánumával és dalai hangszerelésével hozza magabiztosan az ötvenes-hatvanas évek souljának, és a Motown-soundnak az összes elemét, de még az öltözködésével is azt sugallja, hogy akkor vagyunk és ott. Megtervezett és kimódolt? Lehet. Valójában "nem talált fel semmit"? Szinte biztos, hogy így van. Overground? Ja, de részemről pont le van ejtve, mert kiváló abban, amit csinál. Aki ezeknek a daloknak a hatására nem perdül táncra, és szerelmesedik bele újra a másik felébe, az nem is érdemli meg a pasiját/nőjét.

A Khemmis-saga negyedik kötete már kapható!

Keresse a könyvesboltokban és a jobb újságárusoknál!

 

Kevés fontosabb - vagy mondjuk transzformatívabb - lemez jelent meg idén ennél.

Használjátok, ne csak hallgassátok.

Közel két és fél évvel a Finisterre után megérkezett az ötödik Freiheit-album. A majdem ötven perces hanganyag egy laza bevezetőből, és hat monumento-mega-brutál dalból áll, és szerintem ez a legjobban sikerült munkájuk.

Nesze nektek vérholdas konvergálás!

 

Damon Albarn első szólólemeze minimum egy csoda volt, az új pedig semmivel sem rosszabb. 

Nincs mit tagadni, a Thunder Horse sabbathista doom-ot játszik, de abból is a legfinomabbat. Nekem pont ezért tetszik a Chosen One, a lemezborítójukat pedig a grafikusok istene is pólómintának teremtette. Füleldoda:

 

Könnyű volna rávágni, hogy a Thulsa Doom stoner rockban utazik, ám zenei képük ennél jóval sokszínűbb. Manapság a dalaikat legjobban a hard rock cimkével lehet belőni, melyekben nemcsak a sivatag pora száll, hanem ott susognak bennük a délvidék légáramlatai, és valamennyi előremutatást is kihallok belőlük. Az Ambition Freedomnak ezáltal sikerült elkerülnie az unalmassá váló önismétlés csapdáját, így egy szerethető, remek albumot kaptunk a norvég bandától. Csekira:

A brisbane-i Valtozash FB-oldalán a világ legbrutálisabb jazz nagyzenekaraként, illetve Ausztrália első jazz-metal big bandjeként szól az öndefiníció. Tény, hogy a tizenhét tagot számláló társulat jó sok Mr. Bungle-t, John Zornt és Zu-t hallgatott, de szerencsére ettől még nem epigonok. Kísérletező és előremutató szerzeményeik áldásos hatásainak kifejtése közben úgy érzed, mintha szaxofontűt szúrnál a szaruhártyádba, hogy eközben a ritmusszekció munkájától a megvilágosodás küszöbére érkezve együttérzőn bevérezzenek a füleid, míg végül azt kívánod, hogy bárcsak felfalhatnád a trombitások ujjait.

 

Öreg halál nem vén halál, avagy a tizennegyedik önmagad légy.

 

Az ötödik Apostle of Solitude album hangyányit jobb a '18-as From Gold to Ashnél, de nem olyan erős, mint a '14-es Of Woe and Wounds. Persze minden relatív, mert én örülnék, mint majom a farkának, ha hasonló trad doom jóságokat tudnék írni és eljátszani.

 

Nem hibáznak.

Nem tudom, hogy kicsoda Danny Frankel. Viszont ha tippelnem kell, akkor szerintem ő a lemezborítón átható cirkuszi állatszelidítő, aki egyszerre tud egy kígyót pohártartásra, valamint egy skarlátos kutyát pohárba pisilésre idomítani. Világszám! Előző és FB. (Na jó, tudom: Danny Frankel a dobos.)

 

Bő három évvel a Hymns of Misery után megérkezett az új Churchburn korong. A papírforma maximálisan bejött: a harmadik albumként megszületett Genocidal Rites az eddigi legjobb munkájuk. Ha egy alapos fejbeverésre vágysz, vagy esetleg a szomszéd megkérdi, hogy melyik idei underground sludge lemezre fogsz még évek múlva is emlékezni, akkor tudod, hogy mi a helyes válasz. Füleldoda:

 

Kislány a zongoránál. Orgona viszont nincs.

 

Tucatnyi év után megérkezett a hatodik Count Raven nagylemez. Csak azért nem írom azt, hogy egyúttal ez a legjobb albumuk, mert '89-es megalakulásuk óta kiadott korongjaik között egy sem volt még csak közepes sem. Aki pedig nem ismeri a tradícionális doomban utazó legendás bandát, azt Norbertünk fogja egyik kezében sokkolót, a másikban pedig csatakorbácsot tartva a társulat történetéből egy ködös temetői hajnalon levizsgáztatni.

 

A Kayo Dot új nagylemeze úgy tér vissza a saját fémes gyökereihez, hogy közben magában hordozza a Coffins on Io gót soundját, a Hubardo feketés post-metálját, ráadásul a maudlin of the Well-dalok finom bonyolultságát és szolídan hevítő tüzét is visszadja. Több olyan véleménnyel is találkoztam, melyek szerint a Moss Grew hanganyagát valójában a maudlin neve alatt kellett volna megjelentetni - ami nem csoda, hiszen a motW eredeti felállása játszotta fel. Év-egyik-lemeze gyanús.

 

Meglepetés Ulver album, ami főhajtás John Carpenter eredeti, '78-as Halloweenje előtt. Annyira azért nem ismerem a soundtrackjét, hogy eldöntsem, hogy a Scary Muzak csak "inspired by", vagy konkrét tételeket emeltek át belőle, és formáltak a saját képükre. Valaki hozzáértő úgyis megmondja majd jól. A keverés Carpenter Brut kezét dícséri.

Fantasztikusan dögös disznó beatek, életigenlés, rave és vigyor és megállíthatatlanság. Óriási. 

Nadler kisasszony idei második nagylemezét meghozta a postás.

 

 Hölgyeim és uraim, egy húsvétról itt maradt nyúllal

üzeni a Monolord, hogy ideje ragyogni!

 

A svéd Lucifer negyedik albuma első bekkre az eddigi legjobb munkájuk.

Mindenki tudja, hogy jönnek, úgyhogy november 20-án az V. Desszert Fesztre elgyere!

Valahol a C-oldalnál jártunk a lemezen, amikor azt mondta a feleségem, "van ezekben a norvégokban valami tisztelet az egész iránt". És tényleg.

Egy átlag mainstream előadó a fél karját odaadná, hogy olyan lemezeket tudjon kidobni, mint amit Röyksoppék most csak B-oldalakból előtúrtak, konkrétan egy fiókból. Okosan felépített popdalok, hol ambienttel, hol veretős elektronikával nyakon öntve, némelyik már rádiós listára is felférne, de végig önazonos, és elég északi.

Négy és fél évvel az Emperor of Sand után. (Figyeldoda, FLAC!)

Hat bónusz dallal. Csak most, csak nektek.

Kenya durvul.

Baszomadta nyers és dögös és kábós zajdara a diszkós Sátán túrós előbőre alól kikuruttyolva.

Amúgy nevetségesen zenei.

Minden kiadványa ingyen van, de svájci frankban kellene értük fizetni.

Szép estét, gennyládák, hámlasszátok szarrá a csúnya fejeteket.  

Öt év után lépnek szintet a kanadai zsiványok. Filmzenei bemozdulások vonósokkal, Arthur Verocai a fél lemezen mint brazilzenei élő legenda, de Laraaji sem a Borároson szokott játszani. Határozottan évlemezszagú.

Révülésbe torkolló motorikus elszállások, és a harmadik szem instrumentális ingerlése vezethet el a belső univerzum felfedezéséhez az Electric Orange muzsikája segítségével. A három évtizede alkotó banda ismét egy nagyszerű korongot adott ki, aki pedig barátja a krautrocknak és a pszichedeliának, annál bizonyosan sokat fog a Psy-Bient a lejátszóban pörögni. Korábbanok.

 

Kurt Elling jazzben és funkban alkotó dalszező és énekes, aki a Kurt Elling Quartetből lehet ismerős. A SuperBlue hanganyaga a pandémia lezárási periódusa alatt született, mikor is Corey Fonville dobossal és a billentyűs-basszista DJ Harrisonnal (mindketten: Butcher Brown) egymásnak küldözgették az ötleteket és a dalkezdeményeket. Ennek ellenére a SuperBlue nem egy deprimált album, hanem egy lazán megszólaló, beat poetryt és dalos részeket váltogató grúvos jazz- és (neo)soul-inspirált funk korong lett. A hetvenes évek hatását persze nem tagadhatná le - aki komálja Donny Hathaway és Stevie Wonder ekkortájt született albumait, annak ez a nagylemez is begyere lesz.

 

Liz Harris visszatért. Végre. 

Testvéreim a füstben és ködben! Hallgassátok a második Green Lung nagylemezt.

 

Le lett már itt írva párszor, hogy miért egetrengető zenekar a The Gluts. Senki nem csinálja ezt, csak ők. Épp ezért basz fel, hogy alig beszélnek róluk. A kurva életbe, komolyan, hát mit csinálnak már megint. Ilyen masszívan, nyersen, pszichotikusan, ösztönösen és ésszel ki tudja még úgy összemosni a nehéz zajrockot, a grunge-ot, a post-punkot és a málhás pszichedeliát, hogy az ne csak valami szar crossover pöcsség legyen, hanem valami igazán eredeti, szédítő tagló. Mindegyik lemezüknél azt érzem, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, de ezek szerint lehet. Ez a lemez hatalmas.  

Korunk egyik legnagyszerűbb zenekara megint maradnadót alkotott. 

A Grizzlor már rég az alapműveltség része. Aki nem ismeri őket, az szedje már össze magát. Ez amúgy megint egy tőröl metszett Grizzlor-lemez lett, ilyen szögletes, szemetes, szaggatott riffeket csak ők pengetnek ekkora csontig hatoló tonnás húgyszaggal.

A manchesteri-berlini The Underground Youth zenéje olyan, mintha Nick Cave a következő heti koncertre készülődve a tükör előtt pszichedelikus folkot és gótikus country bluest játszana erősen akusztikus formában. A banda a tizedik, Falling című lemezével hazánkban is fellép 2021. október 28-án, a Robotban.

 

Álmodozás helyett ezen a hűvös vasárnapon inkább hallgasd meg Marissa feldolgozáslemezét, amelyen olyan előadók dalait formálta a saját hangjára, mint pl. Bob Dylan, Townes Van Zandt, Metallica, Simon & Garfunkel, King Crimson. A következő sorlemeze pedig október 29-én fog megjelenni.

 

A Cherubs nyilván nem tud hibázni.

Pár dal, két verzióban. Egyik jobban toszik a másiknál.

Annyire retekmód hangosan kell baszni neki, amennyire csak képes vagy ilyesmire.

Harminchat dal önátirata akusztikus verzióba két és fél órában,

a Boristól egészen a Civilised Wormig - és egy-két idegen feldolgozást is találsz köztük.

 

Óvatosan, mert még forró! Az előbb vettem ki a sütőből.

 

A kanadai Lords of the Opium Church zenéje olyan, mintha keresztezték volna egymással a korai Red Fanget az Alabama Thunderpussyval. Vagy röviden: sztóner rákenró, amibe belecsempésztek egy kis hetvenes évekbeli hard rockot is. A szürke októberi időben ez az, ami magához téríti a zenerajongót. Azonnali füleldoda: