Maria Uzor és Gemma Cullingford duója egy pár éve már létezik, de csak idén jöttek ki első nagylemezükkel, amit faszán szarrá is hallgattam. Fél órányi sötét, hipnotikus, tiszta, ízléses, elegáns, addiktív, laza és igencsak menő basszus- és szintiorientált brit club dance tagló beszarás énekkel, értelemszerű Liquid Liquid, ESG és New Order hatásokkal. Mondjuk én szeretem azt hinni és érezni, hogy azért a Sink Ya Teeth pont eléggé sajátos is, de ha nem, akkor mi van, semmi. Kurva jó ez a lemez, elviszi a fejed, szétmozgat kívül-belül, kitűnő komor slágerhegy az egész. 

Száz százalékos klasszikus noise-rock, 2018 egyik rejtett kis gyöngye, disznók elé szórva. Egyébként, most komolyan, ilyen névvel lehetne más zenét játszani? Nem. Szétveti a bizarr és nyers és ösztönszerű izmos pulzálás, pörög és vicces és büdös és kemény, igazából megjelenhetett volna 30 évvel ezelőtt is. Nagyon Touch and Go. Aki zajrocker egy kicsit is, az leszedi, ingyen van (ahogy az előző kislemezük is).

Ez is egy nagyszerű 2018-as lemez, hiba lenne 2019-ben hallani először. Dühös, frusztrált, feszült és melankolikus artisztikus és lecsiszolt post-punk, nagyon nyomott hangulattal, áldott monotóniával, nyekergéssel, puffogással és transzlüktetéssel, nagyon megírt és szépen, katarzisoktól megfosztva kibomló, kurva erős dalokkal, amiktől elég rendesen be lehet fordulni. Felületesen hallgatva nem feltétlenül fog megbaszni a sötét súlya, szóval figyeljetek oda, de szerencsére az énekes csaj magával ragadó munkája nem teszi ezt nehézzé.    

A pennsylvania-i Rivers of Nihil harmadik albumán (is) a progresszív ügyeket keresztezi a technikás - helyenként poliritmiás agymenésekbe torkolló - halálmetállal. Évegyiklemeze. Szaxofon: van.

 

Tisztelettel jelentem, a kilencvenes évek egyik legjobb bandája új anyaggal tért vissza. Az évtized elején már jelent meg egy négy dalt tartalmazó minialbumuk, ezen most hat track található, és hát mit is mondhatnék még? Ja, hogy nem találok szavakat.

Új dalt nem találtam, itt van hát egy klasszikus tőlük:

Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ma van a születésnapunk. Már 12 éve csináljuk ezt az egészet és egy darabig még fogjuk is, gondolom. Köszönjük mindenkinek, aki még mindig velünk van, azoknak meg főleg, akik aktívkodnak a kitűnő Facebook-csoportunkban, frankó kis közösség alakult ott ki az évek során. 

Készültem egy kis múltidéző ajándékkal is.

Boldog mindent. Ez egy nagyon szép lemez. 

Thalia Zedek nagyot ment idén, a Fighting Season mellett a viszonylag új bandája, az E is kijött egy kurva jó új lemezzel. Zedek mellett itt van Jason Sanford (Neptune) és Gavin McCarthy (Karate) is, az E pedig hármukról szól. Nagyon összerakták. Arról, hogy konkrétan milyen zenét játszanak, fogalmam sincs. Olyat, amilyet kihoznak egymásból, gondolom. A lényeg, hogy rohadtul fasza mindkét lemezük.   

A két évvel ezelőtti istentelenül mély Eve után a felülmúlhatatlan Thalia Zedek új lemezt adott ki. Ha jól emlékszem egyszer nagyon régen volt már pár lemeze a blogon, de akinek nem tiszta, hogy mégis kicsoda Zedek, az egyrészt nem tudom, hogy mi a faszt képzel magáról, másrészt meg hallgasson Live Skullt, Uzit, és Come-ot, mert tök hülye marad. Nem csak a Sonic Youth meg a Nirvana létezik ám, helló. Zedek nélkül nincs semmi. A 2001-től saját útjait járó Thalia Zedek csodálatos dolgokat csinált és csinál, kurvára nagy hősnőm. Az új lemezén - ami szokás szerint beszarás - a nyitódalban Chris Brokaw gitározik, és odatesz egy szólót J Mascis is. Erről van szó:

 Akinek kell még tőle valami, az szól.  

Egy ideje próbálkozok azzal, hogy a lehető legtömörebben összekapjam mindazt, amitől ez a londoni lány zseniális, de soha nem jött össze. Inkább csak kussban hallgattam, újra és újra. Tirzah érzékenyen, frissen, érdekesen és izgalmasan, szexin és kompromisszumok nélkül kapja darabokra a pop és R&B formulákat, ráadásul úgy, hogy egyértelműen egyéni experimentális popja minden zenei- és szövegbeli absztrakció és tudatos formai lecsupaszítás ellenére is elképesztően könnyen elkap és mélyre üt, szó sincs öncélú művészeti projektről. Gyönyörű, felkavaró, furcsa, nem hagy nyugodni, egészen lenyűgöző érzés elmerülni benne és figyelni minden pillanatára. A Devotion részemről az év egyik legfontosabb lemeze, nem mostanában született hasonló.   

Itt lent meg a kislemezei, szintén kurva erős dolgok, sokkal több basszussal és szétbaszott táncparkettel. 

Nagyon punk cucc, nagyon geci, nagyon ronda, nagyon üvölt egy nagyon csaj, az egész nagyon kemény és nagyon jó és nagyon igazi.

Jövőre 10 éves lesz ez a bámulatos kis anarcho-tagló. Ketten csinálták, de olyan nehéz, mintha háromszor ennyien csinálták volna. Mizantróp, rohadék, mocsaras és nyúlós hardcore-punk, remek szövegekkel, középtempósan, csörömpölve, puffogva, acsarkodva, fojtogatva, elkeseredetten üvöltözve. Testi-lelki gyalu, fantasztikus.   

Megan Mitchell idén két anyaggal mutatkozott be, mindkettő brutális. Sötét, intenzív, melankolikus, világtemető ambient, rád mászik és betemet. A katakomba-drone és a temetőszinti hipnotikus hangjaira, a halkan kalapáló sámánritmusokra (amúgy szó szerint, kalapáláshangok is vannak itt) Mitchell énekel is, keserves és gyönyörű túlvilági dúdolásától pedig beléd fagy a picsapüré. Nagyon súlyos elmerülés, beleeszi magát a lelkedbe, felemészti az elméd, megmarkolja a csúnyád, de te csak csodálod ezt az egészet. A Disambiguation a megírtabb, lenyűgöző kompozíció, a Monolithic Nuance improvizatívabb, de tök mindegy, véged lesz így is, úgy is. 

Őszentsége Paul Erickson a kibaszott Hammerheadből és a kibaszott Vazból, mellette meg muzsikál egy tag a Seawhoresból és még egy az Inappropriate Tough Guy Behaviorből. Mindent tudsz, nyilván kurva jó.  

Kanadai dob-gitár duó, ketten a világ ellen, arclerúgó noise-rockkal. Gyors, kemény, dögös, csúnya és hülye. Az idei Hypocritic Oath nem semmi anyag lett, egy párszor rácsodálkoztam már. Így kell.  

Az, hogy az amúgy konzit végzett, kisfaszomnyi hangszeren játszó Kadhja Bonet első és messzemenőkig mesteri lemezén megidézi a '70-es évek soulját, popját, a kor könnyebb pszichedelikus tinglitanglijait, némi zsírmentes jazzel és néhány elektronikus műfajjal egyetemben, semmit nem jelent. Ezerrel próbálkozott mindenki körbelőni, hogy mit is csinál ez a zseniális lány, de szerencsére nem jött össze senkinek. Nem mintha számítana bármi ilyesmi, az első hangtól az utolsóig varázslat az egész. Az év egyik legszebb, legintelligensebb, legérzékenyebb, legsimább, legőszintébb és legsúlyosabb lemeze ez, nem enged el és nem akarod elfelejteni. Hatalmas teljesítmény.     

Itt lent meg egy kislemez, ha nem lenne elég a Childqueen.

Ennek a gyönyörű válogatásnak a címe eléggé magáért beszél. Óriási. Letaglózóan könnyed, elragadó, fogós, szinti- és gépdob-vezérelt lo-fi apartheid-pop bugik, csodás énekekkel. Nevetségesen laza az egész, az meg kifejezetten megdöbbentő, hogy milyen simán és ösztönszerűen megy itt egymásba a soul, a pop, a dance, a karibi picsán pattogás, a funk, a house és a mbaqanga. 

Meg voltam győződve róla, hogy ez kikerült már ezer éve ide. De nem. Aki tud róla, az nyilván már meghallgatta párszor. Aki nem, az majd most. Még mindig baromi jó együttes, akik a következő lemezükön vagy Young Widowst fognak majd játszani, vagy Shellacot, de annyi baj legyen.

Csak néztem először, hogy na, ez mi a szar, tetszik, de mi a szar ez. Aztán azóta csak hagyom, hogy átmenjen rajtam. Dekonstruált, szétkúrt, ocsmány clubzene, experimentális és nagyon megrogyott megkókányolása a legtufább szemétnek, vakmerően és mindenre - főleg a hatásaikra - toszva, meglepően és kegyetlenül. Irdatlan sújtások konceptuálisan széttartó pszichotikus masszája, ami mesterien és öntörvényűen hugyozza ketté azt a rohadtul kifinomult zenei ízlést, amire olyan kurvára büszke vagy. Csodálatos lemez, de nem kárhoztatom azokat, akik a faszra küldenek majd el miatta. Egyébként egy kétfős berlini művészeti projekt műve. 

Két kislemez itten lent. 

Béláim az űrben! Mindenkinek békés, nyugodt, meghitt karácsonyt,

sok ajándékot és finom bejglit kívánok! Vagy igyál, vagy vezess!

A doom/sludge/stoner háromszögben mozog a berlini Earth Ship power trio zenéje, amin belül kismillió árnyalatot megjelenítenek. Dalaik távolról emlékeztetnek a Torche szerzeményeire: határozottak, ütősek, fuzzban bővelkedők, néha inkább a pszichó, néha inkább a mocsári, megint máskor pedig a mélyrehangolt sivatagi témák dominálnak bennük. Közben pedig kihallatszanak a bluesos gyökerek, és a jammelős fílingfaktor is jelentős bennük.

 

A Gods of Space Pennsylvaniából érkezett hozzánk, és hangulati-pszicho-melodikus rockzenét játszik. Könnyű lenne őket lesztónerezni, de muzsikájukban ugyanúgy ott vannak a pink floydos megmozdulások és elszállások, mint ahogy a súllyal megdörrenő sivatagi viharok, és a doommal átitatott témák is. A végeredmény valami Hawkwind és Lord Vicar közti zenei világ, ami leírva furának hat, viszont kifejezetten jól áll nekik.

 

Negyed százada jelent meg.

Öt évvel a Black Death Horizon után megjelent a negyedik Obliteration album. A formula változatlan: feketébe oltott halálban utaznak, ami felér egy nagyon rossz LSD-trippel. Hallgatása közben lefoszlik rólad a bőröd, rohadni kezdenek a belső szerveid, egyenként kiesnek a fogaid, és az önmagadra mért büntetés csúcsaként élesre hegyezett kötőtűvel szúrod át az arcod, mint egy fakír. Csak neked fáj is, iszonyúan.

 

Egy újabb jól sikerült év végi bemutatkozás, ezúttal Torontoból: a Sundecay félórás EP-je alaposan betalált nálam. A banda nagyon érzi a sludge-stoner-doom zenék lényegét, annyira, hogy hihetővé teszik, hogy van még új a Nap alatt ezekben a szubzsánerekben. Több bandára is emlékeztetnek: a korai Mastodonra, picit a Lord Dyingra és a Bauhausra, valamint a Pentagram proto-doomja is megcsillan a dalaikban.

 

Pogány dánok összegyűltek egy kastélyban és nyenyerézve énekelnek.

Sötét hangulatú, törzsi, naturalisztikus, középkori, erdei, okkult-spirituális folklór.

Ha csíped a Wardrunát, akkor ezt még inkább fogod. FB.

 

Az együttes oaklandi (volt), a zene viszont a halálrockos brit anarcho-post-punk évtizedes hagyományait örökíti tovább, nevetségesen jól. Minden daluk itt van egy lemezen, de sajnos közel sem olyan sok számról van szó, mint amennyit tőlük meghallgatnék, újra és újra. 

Ezt szeretem leginkább a Bandcampben: kis kereséssel még az év végén is könnyedén lehet olyan, intenzív hallgatói élményt nyújtó albumokat találni, amitől az ember eldobja a haját . Annak ellenére, hogy a sludge kimondottan nem az a mulatós, sokszínű változatosságáról elhíresült műfaj, a brit Conjurer bemutatkozó anyagától akkora pofont kapsz, hogy a takony menetet vág a nyakadba. Ezt füleld szombat este, ne a Zix-Fucktort!

 

Az új Arctic Flowers mellé mindenképp oda kell tenni az ausztrál Infinite Void idei lemezét (ők ketten amúgy spliteltek is pár éve egy királyat), amire 6 évet kellett várni az első - és azóta bőven a sötét, halálrockos gót post-punk alapművévé érett - kiadványuk után. Az Endless Waves óriási lett, nagy lendülettel lehet ezekre a mesteri, fülbemászó ellenslágerekre szomorkodni. 

Itt alul az említett első lemez is, nem lehet nélküle létezni. 

Fontos. Két hete jelent meg, 4 évvel a zseniális Weaver után. 

Az Across Tundras újrakiadásokkal egyidőben a banda agya, T.G. Olson is megjelentette aktuális dalcsokrát, amely egészen gitárosra hangolt lett. És hogy igazán kövér legyen az év végi lúd, a Bandcamp-oldalon még két másik idei kiadványa is szerepel, amelyek ehhez hasonlóan akár ingyen is vihetők. Ezeket kommentben linkelem a FB-csoportban - főleg, ha nem találod meg az előző mondatban linkké tett szavak mögött.

 

A No Problem simán az egyik legjobb punk együttes jelenleg a világon. Úgy, hogy igazából nem csinálnak mást, mint, amit a kibaszott Adolescents csinált a legihletettebb pillanataikban. Kemény tempók, erő, odamondás, és eszelősen ragadós, katartikus dallamok. Steve Soto örömkönnyezik a sírban, Tony Reflex pedig meghajtja a fejét, te meg szétdobod az agyad és totális transzban pörögsz hadonászva, üvöltve, felszabadulva, vagányan. Egy kurva felesleges megmozdulásuk sincs, csodálatos életmű, az idei lemezük meg egyszerűen fenséges, annyit hallgattam, hogy majdnem elfelejtettem kitoszni ide. Volt amúgy valaki a 2014-es pesti koncertjükön? Mekkora volt, baszki.    

Elég rég adott ki új cumót a nagyszerű ausztrál Constant Mongrel, ezért most apropója is van annak, hogy ide kerüljenek, mindenükkel. Hipnotikus, monoton, zakatoló, slattyogó, sötéten és koszosan folyó, '80-as években gyökerező post-punkról van szó amúgy, amiben ott recseg a garázsszemét, a pszichedelikus pogó, a kültelki suttyópunk és valamiféle mezítlábas himnikusság is. Kurva jó együttesről van szó. 

Kedvenc brit űrkáposzta bandánk idén sem ment a szomszédba némi agyasságért. Az Earthling Society egy 1983-as (majd 2006-ban digitálisan felújított) thaiföldi kung fu horrorhoz, a The Boxer's Omenhez írt képzeletbeli filmzenét. A heti évlemeze.

 

A második Pearl Jam nagylemez az ősszel betöltötte a huszonötöt.

Aki szereti, az már úgy is rommá hallgatta, de talán valakinek új lesz és jó. Csak gondoltam kirakom még az év vége előtt, mert amúgy simán 2018 egyik legjobbja, nekem mentette már meg az életem. Élőben fenomenális volt az arc, sírtam. 

Megérkezett a post-metaller francia Dirge hetedik albuma.

A Sons of Morpheusszal másfél éve már találkoztunk, idén tavasszal pedig egy EP-vel jelentkeztek, melyet a svájci sivatagi rókerek a német sivatagi rókerekkel osztottak meg. A The Fuzz Chargeren három-három szám hallható mindkét előadótól, a jóságszint pedig az egekben.

 

A Royal Sons bemutatkozó albumán megmutatja, hogy mitől döglik a légy Texasban. A négyesfogat a hetvenes évek bluesos rockját játssza mai hangszereléssel, és zenéjüket töményebbé teszik a helyenkénti sivatagi, és proto-doomos áthallások. Ismét egy új banda, amelyre érdemes odafigyelni.

Sabbathban gyökerező, ám leginkább a Baronesshez és az Elderhez hasonlító muzsikát nyomat a suffolki Öregember Gyík. A power trio a sludge-stoner mellett azért időnként elereszti a kezét, és pszichologizál is egy keveset. Füleldoda: