Harminc éve jelent meg a Rollins Band első nagylemeze.

A sokszor hivatkozott glastonbury fellépés hanganyaga immár elérhető.

Az élő szett hossza pár perc híján két órás.

Nemrég adott egy remek koncertet itten, én meg imádom. Továbbra sem élősködik olyan nagyon pofátlan túlsúllyal a '80-as éveken, van bőven saját hangja, ami ráadásul nevetségesen dögös. Ilyen vadító, kemény, nehéz, vastag és baszatós-menetelős techno-témákat és gyönyörű minimál-dallamokat más synthwave-előadó nem ír (talán csak Lazerpunk). De erről már itt volt szó. A borító mondjuk némileg ciki, a zene viszont nagy.

Agyonrúgó, száz százalékos noise-rock Kanadából, százezer régi és nem régi noise-rock együttes nyomdokain. Ahogy ezt kell, dzsuvásan, cefetül keményen, húggyal és velővel és méretes herével. Megüvölt, felkap a seggedről, és beledörgöli a hülye fejed a fiszfasz rockbandák rohadó tetemeibe. Nem tudom miért adják ingyen, úgy szól, és akkorát csap az orcádba. mint a kurva élet.  

Az első kislemezük itt van.

Finoman szólva is szubverzív, experimentális, kiábrándult, felzaklató és mindenre baszó no wave gecizaj, egyetlen embertől. Vér bugyog lassan minden szenvedő ember kikúrt testnyílásából, a kazamatákból felhörgő sátánok pedig örömtáncot lejtenek az emberiség lángoló fosa felett, nagyjából. Kíméletlen és felemésztő és megtisztító szenny ez, amit nem mosol le magadról. Mindent elfelejtesz, csak a málhás, cinikus, gonosz nihil taglózza agyon a lelked. Lenyűgöző hallgatni való azoknak, akiknek elege van. 

Az első lemeze itt van, ingyen, de a Porky Pie a kigondoltabb.  

Új áldás a Deranged-től. Megvettem, hogy feltölthessem. Szívesen, Deranged Records! Amúgy nincs mit mondanom, akinek ez nem tetszik, az bekaphassa. Fenséges, hibátlan, messzemenőkig tökéletes. Így, ahogy van. Ja, egyébként punk. 

Nehéz pszichedelikus örömzenélés Moszkvából, öröm nélkül. Szétzuhant, komor lamentálások és hosszú, nyúlánk, elfolyós látomások a világ végén elszívott kövér jointok csodálatosan tömör füstjében. Sötét és irdatlanul súlyos hipnózis, falakat emelnek bongbűzből és rád döntik azokat, te pedig a csak a homlokodig érő pupilláid mögül szemléled ahogy a megcsúszott és nyekergő és ocsmány tonnák molekuláira préselik az elméd. Csak el kell indítani ezt a két lemezt egymás után, úgy el fognak vinni a picsába, hogy vissza se akarsz jönni.

A Brexit-korszak brit punk csodája újabb kislemezzel bassza szájba a Szigetország mindennemű szarságait. Kurvára zseniális. Meghallgattam vagy negyvenszer, mondom, kurvára zseniális. Akkora együttes ez, de itt már asszem leírtam. Így kell ezt csinálni, bazdmeg.

Nagyszerű zenekar. Inkább zajos rock, vagy zajrockos rock, mint zajrock, de annak óriási. Régebben több volt bennük a gané, de ettől még az idei lemezükre is szétráztam a fejem. Aki szereti a Bad Guyst, a Mudhoney-t, az MC5-ot és bármilyen tökön rugó, lendületes, elragadó, dallamosabb koszos punk-rockot, az nagyon fogja szeretni őket. Kurvára tudnak dalokat írni, és kurvára tudják, hogy hol a határ a mocsok és a sláger között. Nagyon kampós, nagyon húz, nagyon dögös, tele vannak baszott energiával, ötlettel, és még őszinték. Ünneplése a rocknak ez, sörrel, cigivel, eszelős riffekkel, nagy hangerővel. Én egy ideje jól érzem magam tőlük, hátha más is így jár majd.      

Ma van negyven éve, hogy megjelent.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan képből lesz lemezborító, amin az Ördög éppen a karmaival csipázza ki a szemét. A római Coffinbirth eközben jóféle old schoool death-et csapat, és korábbi Hour of Penance- és Fleshgod Apocalypse-tagok alapították idén. Akinek barátja a korai Cannibal Corpse és a korai Entombed, az a Koporsóban születettel is meg fogja találni a hangot.

 

Tizenegy évvel legutóbbi albuma után (Spiritual Apocalypse, 2007) jelent meg a Monstrosity új nagylemeze. A technikás haláli metált nyomató banda maradt, amilyen eddig is volt. Alaposan átgondolt és jól megírt dalok sorjáznak egymás után közel egy órán keresztül, a műfaji skála a hátba rúgó betonozástól (The Proselygeist) az izmos riffekben utazó dalokig (Maelstrom) terjed. A Passage of Existence az év eleji Skeletal Remainst juttatja eszembe: az sem az újító hevülete miatt tetszik, hanem inkább a görcsölés hiánya miatt szerettem meg.

 

Az idén megalakult Azusa a korábbi Dillinger Escape Plan basszeros Liam Wilson bandája, amely a progmat/post-hardcore/matchcore vizein evez. A zenei alapok fölött Eleni Zaifiriadou énekeslány mondja a magáét, akinek orgánuma Julie Christmas-éra emlékeztet - hangképzésileg ugyanis a suttogó kislányságtól a vonyító-vinnyogó-sikoltozó nagylányságig terjed ki nála a hanglépcső. Csekira:

És mikor pediglen az Univerzum határai a hőhalál kapujában egymás után ledőlnek, s minekutána azok pusztulását miden élő és holt megsínyli, akkor tudni fogjuk, hogy nem a Deathspell Omega, nem az Ulcerate, de még nem is a Szent Mayhem szólít minket magához ördögi mormogással, hanem az izlandiak lelketlen Feketéje.

 

A norvég fuzzlordok bemutatkozó nagylemeze a hetvenes évek rockjában és doomjában gyökeredzik, amit a XXI. századi stoner/blues rock vibrálás tesz remekké. Mindezt persze kismillió másik bandáról is elmondhatjuk, de a négyesfogat dalszerzésből is jelest érdemel, emellett szerzeményeik nem nélkülözik az érzelmeket sem. Remélem, hogy nem csak egylemezes csoda lesznek, hanem később is legalább ennyire ütős albumokkal fognak előrukkolni.

 

Negyvenöt éve jelent meg.

A Cowboy Junkies Kanada egyik nagyszerű zenekara, melyet a Timmins testvérek (Margo - ének, Michael - gitár, Peter - dob) 1985-ben alapítottak Alan Anton basszeros társaságában. A négyesfogat az alternative country-americana-folk-slowcore négyszögben ingázva alkot azóta is, meghitten csodás szerzeményeik fontos komponense Margo gyönyörű hangja. Három évtized után a tízes években is aktívak, bár legutóbbi (szerintem a többihez képest kevésbé jól sikerült) The Kennedy Suite című albumuk megjelenése óta kereken öt év telt el. Az All That Reckoningon viszont ismét a "régi" Junkiest hallhatjuk: lassú és lassan a szívig hat(ol)ó dalokból kapunk egy nagy csokorral, ezáltal a világ rendje sikeresen helyrebillent.

A krautrock egyik alapzenekara idén ötven éves, és ennek örömére öt év után új nagylemezzel jelentkezett. A képlet változatlan: improvizációs-zakatoló káposztarockot tolnak ezerrel, és ha igazán megszalad a kezük, akkor áttévednek a progrock és/vagy a jazz rock területére is.

Szinte hónapra pontosan tíz éve láttam a svájci Unhold fellépését az akkori Filter klubban, mikor is Gold Cut című nagylemezüket mutatták be kb. húsz embernek. Azóta 2015-ben is kiadtak egy korongot (Towering), ami nekem kimaradt, most pedig megérkezett az ötödik albumuk. A lényeg továbbra is változatlan: hangulati sludge/post-metal keveréket vezetnek fel, az újdonság csak annyi, hogy női és férfi danászás is hallható a szerzeményekben. Világot nem vált, de kifejezetten ütősebb lett a kettővel ezelőtti dalcsokornál.

 

Szerintem jobban sikerült, mint a két évvel ezelőtti Pure.

 

Timmy Vulgar, Detroit nagy rock'n'roll túlélője még mindig nyomul. A Clone Defects hihetetlenül vagány garázsrocknrollja és a Human Eye zseniálisan bizarr, sci-fi/horroron táplált, Captain Beefheart és Roky Erickson fűszereivel ízesített alienpunkja után a Timmy's Organism hangzása a két zenekar keverékeként is leírható (azaz következetesen vulgari), munkásságuk méltó az elődök munkáihoz, még ha ezen a lemezen nem is annyira zabolátlan már a banda, mint például a Raw Sewage Roq idején. Mindenesetre Timmy Vulgar egy hős. És persze zseni.

A dublini Leroy énekese úgy üvölt, mint akinek a lábujjára esett egy hűtőszekrény, de így is kell. Amúgy meg picsarészeg, minden hangjában igazi, bármivel szembehugyáló, ösztönállati zajpunk. Lenyűgöző, olyan mintha 30 évvel ezelőtt készült volna, valahol az Outback szaros közepén. Valahogy így kell izomból, megállíthatatlan fogyatékos erővel faszon rúgni a rockzenét, amit annyira szerettek.  

Akinek ez nem tetszik, az nem olvassa a blogot. Nincs 10 perc, de másfél perc alatt leharapja a segged. Gonosz, zsíros, nyers, nagyon hangos és nagyon nagy súllyal arcba kúró, sátánkodós, sötét hardcore-punk. 

A Nice Guy nevével ellentétben egy rohadék geci, ez a '91-es lemez meg a legrondább szemét szarság, amit csak. Bugyborékol, csörömpöl, köszörül, egy sírgödörből üvölti ki magából a nihilt, de olyan kibaszott ocsmány döggel, amitől. Igazi, öntörvényű, dekadens, mosdatlan, visszataszító féregség, tőről metszett csulás noise-punk szájba verés ordenáré riffekkel, ahogy azt mindenkinek kellene.    

Szemtelen, repesztő, gyorsan égbe hajító, felemelően szarrá torzított gépdobos punk-rock rugdalózás, amitől átmész a piroson, beszólsz a tahó tesitanárnak és a kuka mellé dobod a cigicsikket. Nagyon szórakoztató, kellően dallamos (még egy tök király kis ballada is van itt), nagyon pörgős, nagyon zajos, feszes, kurvára őszinte és beleszarós pörkölés, egyetlen nagyszerű embertől. Aki amúgy megírta 2018 legjobb 7 és fél perces punk számát.     

Coloradoi halálmetál trió, melynek gityós-énekese a Khemmis gitáros-nótafája (Ben Hutcherson). Nem találták fel a kereket, de pont a mostani esős, nyúlós, ramaty időhöz illő hallgatnivaló.

 

Drew Owen egyszemélyes punk-rock csoda. Az idei lemezére már egy párszor levertem egy vázát és egy függönykarnist. Középsulis buli, középsulis verekedések, középsulis undorítóságok. Amolyan The Oblivians, Reatards, Gories vonalon megy a dolog, szóval kedélyesen, mosolyogva, viccesen, nagyokat léggitározva fogsz pogózni a szentségesen flexelő fogós riffekre. Az első lemez jó ocsmány, tök igazi, oda van baszva, hogy nesze bazmeg punk, takarítsd fel, ha tudod. Imádom. A másik egy vérbő, humoros, mocskos mizantróp mestermű. Imádom. Az idei talán a legönfeledtebb és legtisztább, nagyon nyolcvanas évek néha, ami nem baj.  

Egy kis skandi nótázás vasárnap estére.

A Bixiga 70 kollektíva São Paulo multikulti negyedében, Bixigában született meg, és Fela Kuti Afrika 70 nevű bandája iránti tiszteletük jeleként biggyesztették oda sajátjuk végére a 70-et. Ebből már sejthető zenéjük lényege: szilajon szabad afrobeat/afrofunkban nyomulnak, aminek a mélyén nigériai és ghánai ritmusok fortyognak, a vastag fúvós hangzás pedig akár a hetvenes évek blaxploitation hulláma idején is megszülethetett volna James Brown, Isaac Hayes vagy Curtis Mayfield keze nyomán.

 

A Bokanté tavaly nyáron már a vendégünk volt (emlékeztetőül: kitűnően szintetizálják a nyugat-afrikai és a karibi muzsikát a delta blues-zal és a Led Zep-féle rockkal), a Metropole Orkest pedig holland szimfonikus zenekar, amely arról nevezetes, hogy szereti áthágni a műfaji határokat. Összességében így közel hatvan zenész szerepel az albumon, ami az "alapbanda" sokszínűségét tette még tarkábbá; konkrétan a kortárs zene és az avantgarde jazz felé tágította a határokat. Zseniálisan.

 

Sabbathista, fuzzos, riffek uralta sivatagi hard rock, ami néhol picit space rock is: ez a texasi Burn Ritual muzsikájának lényege. Küldeném mindenkinek, aki nem ment ma este Zeke-re!

 

Szerintem elég lesz nektek a cím ahhoz, hogy hűha. Ha nem, akkor elárulom, hogy az. 

Az Ultimate Paintinget az első lemezüktől fogva imádom, minden kiadványuk ünnep, be is kussolok, leírtam már, hogy mi a helyzet velük, úgyhogy inkább lenyomom faszomodszorra ezt, tegyétek ti is. Ez a klipes dal meg egy kibaszott csoda, de akit például a Someone's Out to Get You nem csap tarkón, az egy hülye. Kurva nagy zene. 

Hogy az a Boszorkánytorkú Csúszómászó nyelesse le veled a mérgit!

A héten nálam a Herman Melville-es ízeket pengető Domkraft második albuma az év lemeze.

 

Fingom nem volt ennek a lemeznek a létezéséről, de köszönhetően a remek Unsane-feldolgozásuknak ez már a múlté, ez meg itt az egyetlen, 2013-as lemezük. Magamat is megleptem azzal, hogy tudok még élvezni ilyesmit, szóval juhé. Lényegében amúgy Mastodon és savannahi mocsármetál (Kylesa- és régi Blacktusk-riffek százai, óriási dobzuhatag), jó disznóul, böszmén, gecikeményen, zsírral és okkult headbanggel. Meg vannak pakolva-tekerve ezek a számok, nagyon tele vannak írva, szóval kell hozzá segg és nyakizom, de megéri jól megrágni.

A Faking eddigi egyetlen nagylemeze, 2016-ból. Súlyos, kömény, agresszív, tömör, dörgő-nyekergő noise-rock. Üvöltészet, izomerőből játszott Denison-témák és jó nagy dobok jelentős püfölése. Ismeritek és szeretitek az ilyesmit. Amúgy van benne egy Gunna Vahm-tag is.     

Ékes francia és angol nyelven vezeti fel mötálját a kanadai Hands of Despair, zeneileg pedig a mindent-bele attitűd az alapvetésük. Összekevernek death-doom-sludge-stoner-black vonalon mindent, amit szeretnek, így az eredményt nyugodtan nevezhetjük akár progressive-nek is.

 

A berlini Rotor hatodszor is forog!

 

Van ilyen is.